[kapcsolat]   husken

prosecco kóstolás

 

BistRovásHU

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

ÉLŐ ZENE

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Palimpszesztek 3.

szerző: Veress Zsuzsa 2011-03-16

 

Palimpszesztek 3.

 

Én valahogy nem voltam szerencsés: nem szerettem igazán a középiskolámat. Így aztán az történt, hogy volt osztálytársaimat – az érettségi bankett után – legközelebb a húszéves találkozónkon láttam viszont. A V betű miatt a névsor végén szerepeltem akkor is. Így végighallgattam A-tól V-ig, hogy kinek mije lett az eltelt húsz esztendőben…

 

Kosztolányi verse, mely az 1920-as kötetének címadó darabja is (Kenyér és bor), első olvasásra úgy fest, mintha az ilyen érettségi találkozókat idézné. Csak persze ezeken a szöveg utolsó harmada, a vallomás elmarad… marad a birtoktárgyak felsorolása.

 

De akkor nézzük meg jobban a verset!

Feltűnhet, hogy nem csak materiális értékeket sorol. Bár, persze azokat is. Mindazonáltal a kezdősor már azonnal gyanakvásra késztetheti az olvasót, hiszen a kenyér és a bor évezredes, hogy ne mondjam, archetipikus szimbólumok – és nem csak a Bibliában… máshol is a testi-lelki üdvösség, és szellemi javak jelképei is.

Hasonlóképpen gyanakvásra késztethetnek – az Ezeregy éjszakára emlékeztető, keletiesen szép szövésű szavakkal való megidézése a bőségnek – a „kertre rogyó fák”, meg a „dió, mogyoró, mák” sorok.

És persze szerepelnek az olyan korabeli státusszimbólumok, a polgári jólét konkrét relikviái is, mint pl. a telefon, a villany, az ezüst cigarettatárca, avagy az úti bőrönd – ez utóbbi arra céloz, hogy nem mindenkinek adatott meg az a lehetőség, hogy utazzon.

 

Azért persze Kosztolányi nem tagadja meg önmagát: a parádés tisztarímekkel való virtuóz játék is szerepet játszik abban, hogy mi kerül bele a felsorolásba (feleségem - eleségem; jó takaróm - jót akaróm; idegemnek - idegennek).

Ugyanakkor érzelmi értékek (család, barátok, közvetlen emberi kapcsolatok) és lelki-szellemi értékek (költői hírnév, maradandó alkotások) is jelentős tételek a listán.

Vagyis: az anyagi javakon túl olyan javak is a beszélő tulajdonaként jelennek meg, melyekre senki sem mondhatná rosszallólag, hogy: „Ne gyűjtsetek kincseket a földön, hanem gyűjtsetek kincseket a mennyben”.

Csakhogy a vers vége mégis ide konkludál.

 

Mert persze a lehető legtermészetesebb cél – és itt most volt osztálytársaimnak is igazságot szeretnék szolgáltatni –, hogy valaki otthont akar teremteni, meg karriert akar csinálni a szakmájában.

 

De ez a vers meg azt mondja, hogy mindez „bliktri”(hogy csúnyábbat ne mondjak…).

 

A szöveg első kétharmada arról beszél, hogy mi VAN.  A geometriai súlyponton vesz fordulatot a vers, az utolsó harmad szól arról, hogy mi NINCS. Tízszer szerepel a „van” szó, és amire vonatkozik, tíznél sokkal több grammatikai értelemben vett birtoktárgy. A „nincs” csak egyszer szerepel, és egyetlen egy dologra vonatkozik. És ez az egy „nincs” übereli a sok korábbi „van”-t!

 

A „kincs, ami nincs” közelebbről nem megnevezett a versben. És emiatt lehet találgatni, hogy vajon mi lehet az.

 

 A magyar nyelvben a VAN szó két különböző dolgot is jelent, amire az indoeurópai nyelvekben valóban két különböző szó létezik: egyfelől létige (I am), másfelől jelenti a birtoklást is (I have). Birtokolni vagy létezni? – ez itt a kérdés.

(Nem csak Erich Fromm híres könyvének címe ez… az európai filozófia, Arisztotelész /és az Aquinói szenttől kezdve a neotomista katolikus teológiáig mindenki, aki az ő nyomdokaiba lépett / a valódi létezéssel („ő van”) állítja szembe a részlegest, amikor is csak azt állíthatjuk: „neki van …-ja/-je; -a/-e”.)

 

Ennek megfelelően a költemény befejezése is a közelre mutató „itthon vagyok” (a földön) megállapítással állítja szembe a távolra mutató „nem vagyok otthon” (az égben) mondatot.

 

Pedig az ember eredeti rendeltetése szerint nemcsak adóalany, nemcsak páciens, ügyfél vagy partner… hanem otthon lenne az égben is… S miközben kényelmesen berendezkedünk idelenn, elveszítjük eredeti otthonunkat odafönn.

 

Kosztolányi verse az egzisztencializmust is megelőlegező, fájdalmas felismerés. A tragikus hangoltságot, a zárlat katartikus erejét mindenki érzékeli.

           

 Lackfi János palimpszesztje úgy veszi tudomásul a posztmodern állapotot, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Vagyis egyáltalán nem tragikus. Játékosan és derűsen szemrevételezi a rész szerint való, csak grammatikai birtokokkal leírható életet.

Az ég - föld szembeállítás elmarad, vele együtt a „nincs” is… csak „van”-ok vannak. Ilyen a befejezés is, éspedig tényként közli ezt, mondhatni tárgyilagosan.

Nincs értékhierarchia – a posztmodern mellérendelő és pluralista.

 

A Lavina-dalban olykor vidám a játék (mint pl. a Kosztolányi-féle briliáns rímek utánzása: „bőrfocim is - Guinness”; „motor - eol”). Olykor pedig ironikus a játék, mint például a teljesen jelentéktelen, sőt, már hangzásában is mulatságos, jelentésében pedig a kispolgári jámborságot asszociáló „mamusz” birtoktárgy említése rögtön az első sorban.

 

Ebben a versben is szerepel a kenyér és a bor mint tulajdon (utóbbi kétszer is), de egymástól elszakítva, távoli sorokban, és az utánuk sorjázó tételek elveszik mindkettő szimbolikus-patetikus ízét. A telefon szó szerint megismétlődik, és hozzákapcsolódik a hírnév is („csöng telefon, keresik nevemet”).

Hasonlóképpen szerepel itt is az írás mint munka („rímem, elég papírom, ceruzám”…”tervem ezerszám”…)

Érzelmi, lelki, szellemi értékek is helyet kapnak, például a barátok, az öröm és a közöny képessége, a farkasétvágy és a homéroszi kedv adománya, sőt még Isten és a „hozzá való” imakönyv is az incselkedő-játékos felsorolás része.

Mi több, ez a lírai alany azt állítja, hogy van „kincse” is, igaz, ez a szó megkapta a „kicsi” jelzőt, és a négy gyermeket jelenti. Ez egyrészt megfelel annak, ahogy a hétköznapokban a családjukat általában emlegetik az emberek – másfelől a Kosztolányi-verssel szemben érezhetően megfosztja a „kincs” szót a pátoszától.

 

És ráadásul mindez a vers első kétharmadában említődik (a kincs mindjárt a hetedik sorban).

 

Az utolsó harmadban, ahol Kosztolányinál következik a nincs, Lackfinál továbbra is csak az sorjázik, hogy mi van.

 

Csakhogy ezek a birtoktárgyak végképp, még az eddigieknél is inkább az alantas kategóriájába tartoznak a hagyományos esztétikák szerint, legjobb esetben is maximum hétköznapiak. És persze csiklandósan humoros hatást is keltenek a vers zárlatában. Ilyen a csigahéj, a szemeteszsák, a virágcserép, a láda, a kosár, a tégely, az üveg, a kanna, a polc, a fogas… jó sok van ezekből (halmozás). A lyuk az ajtón egyfelől szintén „üres hely”, mint a többi; másfelől a  diszharmónia, egy düh, egy kudarc beépülése.

 

(Ahogy Kosztolányi költeménye esetében a filozófiai kitérő rövid, zárójeles megjegyzés volt, legyen itt is az. Tehát: a posztmodern szakirodalom pápái közül sokan – pl. Foucault – azt tartják jellemzőnek, hogy az időbeli metaforákat, jelentésszegmenseket felváltották a térbeliek. A doboznak mint jellemző posztmodern térformának külön szakirodalma van!)

A doboz szó szerepel is Lackfinál, mégpedig az otthont, a lakóhelyet, vagyis magát a házat illeti ezzel a szóval. És utána még jön a skatulyák sokasága a ház-dobozban, míg végül a Matrjoska-baba összefoglaló metaforával illeti egész életterét.

 

Mármost, ez igen emlékeztet Peer Gynt – vagy akárki – hagymájára: hámozom, hámozom, és az egyre újabb rétegek alatt nincs semmi. Azaz éppenséggel a semmi van.

És azt Foucault meg a többiek nélkül is érti mindenki, hogy a göngyölegek (dobozok, zsákok, tégelyek… skatulyák) a lényeg nélküli héjat jelentik…

És a csupa „van”-ok csupán mókuskereket hoznak létre: erről szól a vers. Na, tényleg annyira derűs?

 

Amikor 1799 körül Berzsenyi Dániel írt a maga „osztályrészéről”, és ebben emlegette – a szintén grammatikai birtokként megjelölt – „kies szőlejét és arany kalásszal biztató földjét”, valamint szeretett szabadságát, múzsáját, és az ezek nyomán fellépő nagy elégedettségét – nos, mindannyian éreztük, hogy itt azért valami nem stimmel. Mintha a beszélő nem is lenne annyira elégedett. Szaknyelven: az ódai pátoszon átüt a mély, elégikus szomorúság: a hiányérzet.

 

Ezt írta meg Lackfi is – szellemes, posztmodern megoldással.

 

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Lackfi János: Lavina-dal


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :