[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Palimpszesztek 3.

szerző: Veress Zsuzsa 2011-03-16

 

Palimpszesztek 3.

 

Én valahogy nem voltam szerencsés: nem szerettem igazán a középiskolámat. Így aztán az történt, hogy volt osztálytársaimat – az érettségi bankett után – legközelebb a húszéves találkozónkon láttam viszont. A V betű miatt a névsor végén szerepeltem akkor is. Így végighallgattam A-tól V-ig, hogy kinek mije lett az eltelt húsz esztendőben…

 

Kosztolányi verse, mely az 1920-as kötetének címadó darabja is (Kenyér és bor), első olvasásra úgy fest, mintha az ilyen érettségi találkozókat idézné. Csak persze ezeken a szöveg utolsó harmada, a vallomás elmarad… marad a birtoktárgyak felsorolása.

 

De akkor nézzük meg jobban a verset!

Feltűnhet, hogy nem csak materiális értékeket sorol. Bár, persze azokat is. Mindazonáltal a kezdősor már azonnal gyanakvásra késztetheti az olvasót, hiszen a kenyér és a bor évezredes, hogy ne mondjam, archetipikus szimbólumok – és nem csak a Bibliában… máshol is a testi-lelki üdvösség, és szellemi javak jelképei is.

Hasonlóképpen gyanakvásra késztethetnek – az Ezeregy éjszakára emlékeztető, keletiesen szép szövésű szavakkal való megidézése a bőségnek – a „kertre rogyó fák”, meg a „dió, mogyoró, mák” sorok.

És persze szerepelnek az olyan korabeli státusszimbólumok, a polgári jólét konkrét relikviái is, mint pl. a telefon, a villany, az ezüst cigarettatárca, avagy az úti bőrönd – ez utóbbi arra céloz, hogy nem mindenkinek adatott meg az a lehetőség, hogy utazzon.

 

Azért persze Kosztolányi nem tagadja meg önmagát: a parádés tisztarímekkel való virtuóz játék is szerepet játszik abban, hogy mi kerül bele a felsorolásba (feleségem - eleségem; jó takaróm - jót akaróm; idegemnek - idegennek).

Ugyanakkor érzelmi értékek (család, barátok, közvetlen emberi kapcsolatok) és lelki-szellemi értékek (költői hírnév, maradandó alkotások) is jelentős tételek a listán.

Vagyis: az anyagi javakon túl olyan javak is a beszélő tulajdonaként jelennek meg, melyekre senki sem mondhatná rosszallólag, hogy: „Ne gyűjtsetek kincseket a földön, hanem gyűjtsetek kincseket a mennyben”.

Csakhogy a vers vége mégis ide konkludál.

 

Mert persze a lehető legtermészetesebb cél – és itt most volt osztálytársaimnak is igazságot szeretnék szolgáltatni –, hogy valaki otthont akar teremteni, meg karriert akar csinálni a szakmájában.

 

De ez a vers meg azt mondja, hogy mindez „bliktri”(hogy csúnyábbat ne mondjak…).

 

A szöveg első kétharmada arról beszél, hogy mi VAN.  A geometriai súlyponton vesz fordulatot a vers, az utolsó harmad szól arról, hogy mi NINCS. Tízszer szerepel a „van” szó, és amire vonatkozik, tíznél sokkal több grammatikai értelemben vett birtoktárgy. A „nincs” csak egyszer szerepel, és egyetlen egy dologra vonatkozik. És ez az egy „nincs” übereli a sok korábbi „van”-t!

 

A „kincs, ami nincs” közelebbről nem megnevezett a versben. És emiatt lehet találgatni, hogy vajon mi lehet az.

 

 A magyar nyelvben a VAN szó két különböző dolgot is jelent, amire az indoeurópai nyelvekben valóban két különböző szó létezik: egyfelől létige (I am), másfelől jelenti a birtoklást is (I have). Birtokolni vagy létezni? – ez itt a kérdés.

(Nem csak Erich Fromm híres könyvének címe ez… az európai filozófia, Arisztotelész /és az Aquinói szenttől kezdve a neotomista katolikus teológiáig mindenki, aki az ő nyomdokaiba lépett / a valódi létezéssel („ő van”) állítja szembe a részlegest, amikor is csak azt állíthatjuk: „neki van …-ja/-je; -a/-e”.)

 

Ennek megfelelően a költemény befejezése is a közelre mutató „itthon vagyok” (a földön) megállapítással állítja szembe a távolra mutató „nem vagyok otthon” (az égben) mondatot.

 

Pedig az ember eredeti rendeltetése szerint nemcsak adóalany, nemcsak páciens, ügyfél vagy partner… hanem otthon lenne az égben is… S miközben kényelmesen berendezkedünk idelenn, elveszítjük eredeti otthonunkat odafönn.

 

Kosztolányi verse az egzisztencializmust is megelőlegező, fájdalmas felismerés. A tragikus hangoltságot, a zárlat katartikus erejét mindenki érzékeli.

           

 Lackfi János palimpszesztje úgy veszi tudomásul a posztmodern állapotot, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Vagyis egyáltalán nem tragikus. Játékosan és derűsen szemrevételezi a rész szerint való, csak grammatikai birtokokkal leírható életet.

Az ég - föld szembeállítás elmarad, vele együtt a „nincs” is… csak „van”-ok vannak. Ilyen a befejezés is, éspedig tényként közli ezt, mondhatni tárgyilagosan.

Nincs értékhierarchia – a posztmodern mellérendelő és pluralista.

 

A Lavina-dalban olykor vidám a játék (mint pl. a Kosztolányi-féle briliáns rímek utánzása: „bőrfocim is - Guinness”; „motor - eol”). Olykor pedig ironikus a játék, mint például a teljesen jelentéktelen, sőt, már hangzásában is mulatságos, jelentésében pedig a kispolgári jámborságot asszociáló „mamusz” birtoktárgy említése rögtön az első sorban.

 

Ebben a versben is szerepel a kenyér és a bor mint tulajdon (utóbbi kétszer is), de egymástól elszakítva, távoli sorokban, és az utánuk sorjázó tételek elveszik mindkettő szimbolikus-patetikus ízét. A telefon szó szerint megismétlődik, és hozzákapcsolódik a hírnév is („csöng telefon, keresik nevemet”).

Hasonlóképpen szerepel itt is az írás mint munka („rímem, elég papírom, ceruzám”…”tervem ezerszám”…)

Érzelmi, lelki, szellemi értékek is helyet kapnak, például a barátok, az öröm és a közöny képessége, a farkasétvágy és a homéroszi kedv adománya, sőt még Isten és a „hozzá való” imakönyv is az incselkedő-játékos felsorolás része.

Mi több, ez a lírai alany azt állítja, hogy van „kincse” is, igaz, ez a szó megkapta a „kicsi” jelzőt, és a négy gyermeket jelenti. Ez egyrészt megfelel annak, ahogy a hétköznapokban a családjukat általában emlegetik az emberek – másfelől a Kosztolányi-verssel szemben érezhetően megfosztja a „kincs” szót a pátoszától.

 

És ráadásul mindez a vers első kétharmadában említődik (a kincs mindjárt a hetedik sorban).

 

Az utolsó harmadban, ahol Kosztolányinál következik a nincs, Lackfinál továbbra is csak az sorjázik, hogy mi van.

 

Csakhogy ezek a birtoktárgyak végképp, még az eddigieknél is inkább az alantas kategóriájába tartoznak a hagyományos esztétikák szerint, legjobb esetben is maximum hétköznapiak. És persze csiklandósan humoros hatást is keltenek a vers zárlatában. Ilyen a csigahéj, a szemeteszsák, a virágcserép, a láda, a kosár, a tégely, az üveg, a kanna, a polc, a fogas… jó sok van ezekből (halmozás). A lyuk az ajtón egyfelől szintén „üres hely”, mint a többi; másfelől a  diszharmónia, egy düh, egy kudarc beépülése.

 

(Ahogy Kosztolányi költeménye esetében a filozófiai kitérő rövid, zárójeles megjegyzés volt, legyen itt is az. Tehát: a posztmodern szakirodalom pápái közül sokan – pl. Foucault – azt tartják jellemzőnek, hogy az időbeli metaforákat, jelentésszegmenseket felváltották a térbeliek. A doboznak mint jellemző posztmodern térformának külön szakirodalma van!)

A doboz szó szerepel is Lackfinál, mégpedig az otthont, a lakóhelyet, vagyis magát a házat illeti ezzel a szóval. És utána még jön a skatulyák sokasága a ház-dobozban, míg végül a Matrjoska-baba összefoglaló metaforával illeti egész életterét.

 

Mármost, ez igen emlékeztet Peer Gynt – vagy akárki – hagymájára: hámozom, hámozom, és az egyre újabb rétegek alatt nincs semmi. Azaz éppenséggel a semmi van.

És azt Foucault meg a többiek nélkül is érti mindenki, hogy a göngyölegek (dobozok, zsákok, tégelyek… skatulyák) a lényeg nélküli héjat jelentik…

És a csupa „van”-ok csupán mókuskereket hoznak létre: erről szól a vers. Na, tényleg annyira derűs?

 

Amikor 1799 körül Berzsenyi Dániel írt a maga „osztályrészéről”, és ebben emlegette – a szintén grammatikai birtokként megjelölt – „kies szőlejét és arany kalásszal biztató földjét”, valamint szeretett szabadságát, múzsáját, és az ezek nyomán fellépő nagy elégedettségét – nos, mindannyian éreztük, hogy itt azért valami nem stimmel. Mintha a beszélő nem is lenne annyira elégedett. Szaknyelven: az ódai pátoszon átüt a mély, elégikus szomorúság: a hiányérzet.

 

Ezt írta meg Lackfi is – szellemes, posztmodern megoldással.

 

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Lackfi János: Lavina-dal


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :