[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Pénisz és nőszirom - Robert Mapplethorpe a budapesti Ludwig Múzeumban

szerző: Mayer Kitti Hanna 2012-07-02

 

Pénisz és nőszirom - Robert Mapplethorpe a budapesti Ludwig Múzeumban

 

Robert Mapplethorpe nem könnyű eset. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan a tárlatlátogatók között, aki majd szörnyülködve elfordítja a fejét egy merevedő hímvesszőről készült fénykép láttán, de akadnak olyanok is, akik egyetértenek abban, hogy Mapplethorpe munkássága tagadhatatlanul a magas művészet részét képezi. És talán lesznek olyan nézők is, akik zavarba jönnek, de nem a képeken látható meztelen testrészek látványa miatt, hanem mert tudni szeretnék, kicsoda valójában Robert Mapplethorpe.

 

1977-ben egyszerre két Mapplethorpe-kiállítás is nyílt New Yorkban, az egyik Holly Salamon galériájában, ahol virágcsendéletek és portrék kaptak helyet, míg a Kitchen nevezetű helyen a fotóművész extrém szex témájú képeit mutatták be. A budapesti Ludwig Múzeumban megrendezett retrospektív kiállítás első termében egy fotópár látható, az 1977-es események egyfajta esszenciájaként. A „Pictures” szavakat író jobb kéz az egyik képen egy csíkos ingujjból bújik elő, a másikon pedig egy szegecsekkel kivert karkötővel, bőrkesztyűben látható. Ez a fajta kettősség vonul végig Mapplethorpe életművén, ezekre a kezekre gondoljunk, mikor az exponáló gombon nyugszanak, s épp egy jókora péniszt vagy ananászt örökítenek meg. Mindkét esetben végtelen precizitásról, szépérzékről és átgondolt komponálásról van szó, mindegy, mi fekszik a fényképezőgép lencséje előtt.

„A virágok fényképezéséhez sem állok gyökeresen másként, mint a péniszekéhez. E két dolog alapvetően ugyanolyan, a fényről és a kompozícióról szólnak” – olvashatjuk a kiállítóterem falán Mapplethorpe állítását, s ezzel választ is kapunk az általunk feltett kérdésre. A virágcsendéletekről és a férfi nemi szervekről készült képsorozatok egymással szomszédos termekben kaptak helyet, s ennek szellemében érdemes őket megtekinteni. A névvel ellátott, arc nélküli férfiak nem kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe, mindnyájan a művészet oltárán áldoznak, sokkal inkább antik szobrok, semmint kihívóan pózoló címlapférfiak. Mapplethorpe-ot maga a szépség keresése foglalkoztatta, függetlenül attól, mit fényképezett.

 

Azt hiszem, és ezzel nem árulok el nagy titkot: Mapplethorpe alapvetően megosztó személyiség. Én magam sem tudtam, hogyan fogok majd reagálni a kiállításon látottakra. Nagyjából tudtam, mire számítsak, de valójában a tett színhelyén tudja csak meg az ember, milyen hatást is váltanak ki belőle Mapplethorpe képei. Nemcsak a térélményre, a műalkotások „itt és most” természetű megtapasztalására gondolok, hiszen a kurátori koncepció nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Robert Mapplethorpe-ról milyen kép alakul ki bennünk, a tárlat megtekintése után. Az egyik hatalmas teremben, körben a falon magáról Mapplethorpe-ról és más közismert személyekről láthatunk portrékat: az ugyancsak fotós Cindy Sherman és Annie Leibovitz mellett megtalálhatjuk többek között Andy Warhol vagy Louise Bourgeois arcképét. Utóbbi az a híres felvétel, amin a szobrász, mint egy kedves nagymama fallosz alakú szobrát a hóna alatt tartja, s közben belemosolyog a kamerába. Susan Sontag szerint Mapplethorpe „alanyait nem tekinti zsákmánynak, nem leselkedik voyeurként.”

 

Az önarcképek láttán csak még inkább az az érzése támadhat a látogatónak, hogy Mapplethorpe felér egy átváltozó művésszel, hiszen hol parókában, nőnek sminkelve tűnik fel előttünk, hol pedig hófehér ingben, csokornyakkendőben pózol. Vagy egész egyszerűen (nem tudni, honnan) szarvakat növeszt. De akár James Deanné is változik egy fotó erejéig, amiről nem hiányozhat az elmaradhatatlan bőrdzseki, a cigaretta és a jellegzetes frizura sem. Máskor meg egyszerű köntösben, házi papucsban láthatjuk.

Az 1988-as felvételen tagadhatatlanul érződik a közelgő halál szele: a képen egy élesen kirajzolódó sétapálca markolatát láthatjuk, amely koponya alakú, s csak a háttérben sejlik fel a hozzá tartozó tulajdonos arca, homályosan. Mapplethorpe kicsit olyan nekem, mint Andy Warhol, csak kevésbé „popos”, mégis legalább annyira talányos személyiség, hiszen mindig más arc fordul a fényképezőgép lencséje felé. Az úriember, az ördög, a férfi. Mapplethorpe és Warhol azonban nemcsak ebben hasonlítanak egymásra, hiszen bár két, egymástól teljesen különböző alkotásokat hoztak létre, a művészethez való viszonyuk azonban mutat némi hasonlóságot. Warhol elhitette velünk a művészetről, hogy az sokszorosítható, eladható, és hogy jobb a harminc Mona Lisa, mint az egy. A Campbell leveskonzerv és a Brillo doboz a populáris, fogyasztói kultúrából átkerült a kiállítóterekbe, a magas művészet helyszíneire. Mapplethorpe hasonlóan járt el fotográfusként: a már megszokott sémáktól, ha nem is szakadt el véglegesen, de a tárgy megváltoztatásával túl is lépett azokon. A klasszikus fekete-fehér kompozíció ugyanúgy megállja a helyét, ha egy köteg tulipánról vagy férfi nemi szervről készül a felvétel. Ugyanakkor az ember képtelen elvonatkoztatni attól, amit a képen lát.

 

A Ludwig Múzeum kiállításán a néző előre kitalált útvonalon érkezik el a fallosz-képekig. Az azt megelőző termekben ugyanis először antik szobrok (Birkózó, Spartacus, A Lustaság), majd érdektelen, semleges objektumok (káposzta, eper, ananász, vagy akár néhány béka egy tányéron) kerülnek a fényképezőgép lencséje elé. Ezt követően érkezik a látogató a csendéletekről készült fotográfiák termébe, ahol az egyes virágokról (nőszirom, tulipán) már korántsem meglepő, ha a képek láttán erotikus asszociációi támadnak.

 

A kiállítással, illetve elsősorban Mapplethorpe művészetével kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés talán az, mit tudunk kezdeni azokkal a fényképekkel, amelyeknek főszereplői maguk a férfi nemi szervek. Portrék, ha úgy tetszik, arc nélkül, hiszen legtöbbször a felvétel alanyáról semmit sem tudunk, csak a nevét, mely a kép címe is egyben. Biztos vagyok benne, hogy a tárlatlátogatók között csak kevesen akadnak olyanok, akik megjegyzik a képeken látott modellek nevét, helyette (érthető módon) a hozzájuk tartozó testrészre fognak emlékezni. És hihetünk-e egyáltalán Mapplethorpe-nak, amikor azt mondja: „A fotográfia részemről nem állásfoglalás”?         

 

 

(A kiállítás megtekinthető 2012. szeptember 30-ig.)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :