[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Picasso tévedései, avagy Bonnard, az outsider megítélése

szerző: Fülöp Edina 2013-10-30

 

Picasso tévedései, avagy Bonnard, az outsider megítélése

 

Közmegegyezésnek tekinthető az az állítás, miszerint Picasso a XX. századi képzőművészet egyik kulcsfigurája, zseniális alkotó volt. A páratlan sikereket elérő festőművész értékei, kreativitása, profizmusa elvitathatatlan, kortársai megítélésében azonban tévedhetetlensége korántsem megkérdőjelezhetetlen. Miként támadta olyan megsemmisítő módon a periférián működő Bonnard-t Picasso, „hogyan lehet egy ilyen vizuális intelligenciával megáldott művész ilyen vak”? [1]

 

Ahogy az a “Bonnard ou le bonheur de voir“ [9] (tükörfordításban: Bonnard, avagy a látás öröme) című tanulmány címébe foglalt játékosan könnyed kiejtésalapú szójáték is sugallja, a Picassonál 14 évvel idősebb francia festő az utókor számára sokáig nem volt több, mint a látás örömének megfestője, aki egy kritikusa szerint „egyáltalán nem tett fel kérdéseket művészetével“. [8] Picasso Bonnard festészetét minden kertelés nélkül a potpourrihoz hasonlította, [1] valamint elmarasztalta azzal az indokkal, hogy hibás feltételezése szerint Bonnard a látvány iránti érzékenysége miatt nem képes autonóm festészetet létrehozni. 

A „független“ festészet elérése mint általános cél volt jelen a modernizmus kibontakozásakor, melynek meghatározása során mára már a legkülönbözőbb datálások és értelmezések élnek. Ebben a máig nehezen tisztázható témakörben vajon mennyire volt ténylegesen ódivatú Bonnard, és valójában baj-e az, ha egy festmény némely felszínes vonatkozásában hasonlít a potpourrihoz, lehet-e ezzel a kritikával vagy egyáltalán kell-e foglalkozni? 

 

A századforduló környékén már nyilvánvalóvá vált a festészeti mainstream: a természet utánzása helyett saját rendszereket létrehozó, s abban működő modern „-izmusok“ hódítottak, a néhány évtizeddel azelőtt még bátor, újszerű antiakademista jelzőkkel illetett impresszionizmus pedig máris „banálisnak, elcsépeltnek“ hatott, ahogy Picasso szemében Bonnard festészete pedig „unalmas kispolgári szentimentalizmusnak“. [3]

Amikor Picasso kritikusai azt vetették szemére, hogy művészete „olyan, mintha kínaiul lenne“  vagyis egyesek számára öntörvényű absztrakciója révén érthetetlen, Picasso a maga karakteres stílusában azt válaszolta: „Kínaiul meg lehet tanulni.“ [1] Picasso azonban nemhogy egy külön „nyelvet“ nem tanult meg Bonnard értelmezéséhez, de meglehetősen felületes megtekintésre alapozta csupán kritikáját. Bonnard úgy vélte, kiaknázatlan lehetőségeket rejt az impresszionizmus, s mai szemmel úgy látszik, csak a figyelmes ínyenc képes észrevenni azokat a finomságokat, amikkel végsősoron mélységesen meghaladta azt. 

A Bonnard képek élvezőit boldog laikusokként kezelték, és Bonnard-t [8] Duchamp-i szóhasználattal élve a művészettörténet imakönyvébe csak mint másodrangú, idilli polgári enteriőrök jeleneteit megjelenítő, főként nabis korszakáról híres festőt helyezte az utókor. Azonban egy kis kutatómunka után kiderülhet számunkra, hogy a festő életművének ezek csak egy részét képezik. 

R. Gellér Katalin 1975-ben még úgy fogalmaz az első világháborút megelőző évtizedről: „Alkotásainak legizgalmasabb periódusa befejeződött. Későbbi műveiben kiteljesednek festői módszerei, remekműveket is alkot, de lényegében nem lép túl a 90-es években kiformálódott kereteken.“ [11] 

Az újabb szakirodalom ehhez képestfigyelembe véve egészen 1947-ben bekövetkezett haláláig készült műveit is már azt mondja: „Ezidáig fel sem merült, hogy Bonnard a századforduló egyik legkiválóbb festője. Jelenleg a kérdés válaszra vár.“ [7]

 

Külön tárgyalást érdemelne, hogy milyen körülmények vezettek oda, hogy az életmű egy része egyszerűen el volt zárva a nyilvánosságtól, és hogy milyen károkat okozott ez Bonnard megítélésében, de térjünk vissza magukhoz a képekhez és a  konkrétumokhoz.

Picasso tehát nem szívlelte Bonnard színeit, minthogy azt feltételezte, Bonnard pl. az eget úgy festi, hogy látja, az alapvetően kék, ezért kéknek festi meg hellyel közzel helyesen, eztán pedig ahogyan sorjában észre-észrevesz egy kis mályvát, egy kis ezt-azt, úgy keneget hozzá további színeket, s mivel szerinte a festőnek a természeten uralkodnia kell, új törvényeket létrehozva, nem pedig várni, hogy az kiszolgálja és informáicóval lássa el őt, így Picasso szerint Bonnard festészete ódivatú, érvénytelen az akkori jelenben. 

Tárgyi tévedés, hogy Bonnard látvány alapján festett volna. Még figurát szerepeltető képeihez is inkább gyorsvázlatokat vagy fotót használt, illetve nemhogy nem utolsó sorban, de legfőképpen emlékezetét. A modern által hőn áhítatott autonómitás tehát a konzervatívnak tekintett Bonnard esetében festészetét alapjaiban meghatározó elem, hiszen nyilvánvalóan belülről merítkezett, és a festészet maga uralkodik művein. 

Bonnardnak mélyen a művész belső víziójából merítő festészete igazán a háború utáni időszakban teljesedett ki, gondoljunk csak „Mimóza a műteremben“ című, 1939 és 1946 között festett képére, „Nyitott ablak“ című, 1921-es alkotására, vagy a David Sylvester elemzésével kapcsolatban kiemelt szerepet kapó „Asztal“ című 1924-es munkára. [4]

 

Bonnard nem a rohanó embereknek való, mégis, furcsa fintora a sorsnak, hogy napjainkban kezdik újból felfedezni. Bonnard, aki szerint „nem lehetnek lyukak a képen“ így írt festészetéről: „A festmény apró foltok sorozata, melyek megformálják a festmény tárgyát, egy olyan területet, amely körül akadálymentesen járhat a tekintet.” [5] 

Szemünk újra és újra fókuszpontot keres és minden részt úgy megfigyel, mintha a főtéma lenne, míg végig nem pásztázza a festmény szőnyegét, melyben Picasso nem látta meg a képet. Véleménye szerint míg a Bonnard-ral szinte egykorú Matisse mert döntéseket hozni, önálló festői nyelvet alakított ki, addig Bonnardnál hiányzik a kontraszt, a „cintányérok csattanása“, „csak egyfajta alig érzékelhető reszketés van jelen“. [2] Ez a reszketés valójában olyan komplementer kontrasztokkal van teli, valamint kompozícionálisan is Bonnard olyan elemekre bontja a képet, amik az „Asztal“ kapcsán említett tanulmányban kifejtett módon mint egyenként érvényes entitások jelennek meg. Ezek fényében indokolttá válik Bonnard munkamódszere, melynek során egy-egy részleten úgy dolgozott, hogy közben eltakarta a kép többi részét, emellett pedig éveken át festett képein olyan tiszta foltokból építkező szövevényes folthálózatot alakított ki, mely a hosszú évek alatt leülepedve ért össze. [6]

 

A Greenberg által Pollock klasszikus drip-painting-jeire használtos kifejezés, az all-over jelleg az, ami aztán bekapcsolja a mai MoMA és más amerikai elemzők szemében az absztrakt expresszionizmus hagyományába Bonnard-t, odáig merészkedve, hogy a szakrális mélységekig jutó Rothko előfutáraként is emlegetik ők. Itt hívnám újból fel a figyelmet arra, hogy egy „közhelyes“, impresszionisztikus képeket alkotó festőnek tartott, tudatos outsider munkáiról van szó. [3]

A vázolt nézetkülönbséget tekintve bár a legkönnyebb azt megállapítani a festészettel kapcsolatban, hogy szubjektív, és ezzel úgy tenni, mintha nem lennének minőségi különbségek, úgy vélem, Bonnard a legjobb példa rá, hogy a nézőpontok különbözőségét nem szabad összekeverni a minőség megítélésével. Még a legszakavatottabbak is képesek felületes módon rosszul értelmezni műalkotásokat, előfordul, hogy saját ízlésük elvakítja őket, és már nem a kvalitás határozza meg ítéletüket. Mégis megfelelő odafigyeléssel és érzékenységgel felfejthetőek az értékek, még ha nem hivalkodó, kevésbé explicit módon tárulnak is elénk, ezért nem tekinthetünk el a felelősségtől, ami kísér mindenkit, aki véleményt formál, legyen az akár maga Picasso.

 

[1] Yve-Alain Bois: „Bonnard’s passivity“, (51–64. oldal) in Pierre Bonnard: The Work of Art, Suspending Time, 51. oldal

[2] uo., 52. oldal

[3] uo., 53. oldal

[4] uo., 54. oldal

[5] uo., 57. oldal

[6] uo., 54.oldal, 6. lábjegyzet: David Sylvester: „Still life: Cézanne, Braque, Bonnard“, reproduced in  „About Modern Art“

[7] Sarah Whitfield: „A question of belonging“, (65–72. oldal) in Pierre Bonnard: The Work of Art, Suspending Time, 66. oldal

[8] uo., 68. oldal

[9] uo., 69. oldal

[10] képleírás letöltése:

 http://www.musee-orsay.fr/en/collections/works-in-focus/painting/commentaire_id/homage-to-cezanne-3092.html?cHash=07a4a48c69, 2013. október 9. 

[11] R. Gellér Katalin: „Bonnard“, 1975, 18. oldal


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :