Plohn Józsefrõl

Március 15. A közelmúltban ünnepeltük. Forradalom és szabadságharc 1848-49-ben. Nagy idõk. Az ünnep kapcsán mondhatni belebotlottam egy anyagba, mely nagy hatással volt rám. Plohn József '48-as honvédportréiból készült kiállítást láthattam Encsen. Gondolatébresztõ, megfogott.

   1902-ben, Kossuth Lajos születésének századik évfordulóján fogalmazódott meg országszerte az ötlet, hogy fotón örökítsék meg az akkor még élõ 48-asokat.
   Plohn József zsidó származású fényképész, 1869-ben született. Deportálás közben egy marhavagonban halt meg valahol Németországban 1944-vagy 45-ben. Hódmezõvásárhelyen élt, itt volt a mûterme, mely kedvelt találkozóhelye akkor jeles képzõmûvészeknek, mint például Tornyai János, Rudnay Gyula. Õk biztatták az egyszerû mûtermi munkákon kívüli fotózásra. Több ezer képet készített városáról, az Alföldrõl, a paraszti munkáról. Lelkesen csatlakozott a 48-asokat megörökítõ mozgalomhoz. Halála után felesége gondozta a felbecsülhetetlen anyagot, mely végül 1952-ben kerül a vásárhelyi múzeum gyûjteményébe.
   Plohn József 154 tiszt és közkatona (közvitéz) arcképét örökítette meg. De többek ezek, mint fotók. Kordokumentum, egy-egy emberi sors, és, egyáltalán nem mellékesen, kiemelkedõ mûvészi produktum.
   Megfogalmazódott gondolataimat két körre tudom osztani.
Elõszõr mûvészeti szempontból. Kiegyensúlyozott kompozíciók, a célkitûzés, a tartalom és a forma tökéletes összhangban van. A térkitöltés, a belsõ arányok megfelelnek a legmagasabb igényeknek, szakmai szempontoknak. Ezek FOTÓK. Mai világunkban -számomra- üdítõen hatnak, amikor már mindenki "fényképész", mert megvette kommersz gépét, s tudja melyik gomb mit tud. Sokan már esküvõre sem hívnak fotóst, mert drága, inkább bérelünk abból a pénzbõl limuzint...Különben is, keresztapunak van egy jó gépe, majd õt megkérjük...Aztán olyan is. Mit fognak majd mutogatni az unokájuknak, nem tudom. Fulladozunk a gagyiban. Éjszaka 50 méterrõl fotózza kis autómata gépével a Kassai dóm tornyát az egyszeri ember. Biztos mindenki látott már ilyet. És nincs igaza? Hiszen van a gépén beépített vaku..!
   Másodszor. Az ember. A tekintet, a gerinc. Akár ül, akár áll az egykori honvéd, a gerinc egyenes. Lehet, benne van a fotós is, de nem hiszem, hogy nagy szükség volt rá, jóllehet, ezek az emberek már 80 év körüliek. A képeken nem érzõdik a mesterkéltség. Némi átszellemültség igen, hiszen már a fotózás is nagy dolog volt nyílván ezeknek az egyszerû embereknek, pláne, hogy tudták, miért ültették õket oda. És nincs egy megtört tekintet. Pedig többségük béres, szolga, cseléd, akinek '49 után vajmi keveset változott a sorsa. Ezt megtudjuk adataikból. Legtöbben közvitézek, tehát rendfokozat nélküli honvédok voltak. Büszkék és öntudatosak, de mindez nemes egyszerûséggel ül az arcokon, minden pátosz nélkül. És pont ez a társadalmi réteg, a zsellérek, nem kaptak semmit a forradalomtól. Az áprilisi törvények csak a telkes jobbágyokat szabadították fel. Mégis tudták, mit kell tenniük. Harcoltak a szüleikért, a gyerekeikért, feleségükért. Tehát, a hazáért. Mert ez a haza. Megható, hogy szinte mindegyikük visel valami 48-as relikviát. Egy csákó, egy kis egyenruha-maradék, egy kitüntetés nemzetiszínû szalagon. 53 évig õrizgették. Talán éppen ezért a napért, amikor Plohn József lencsevégre kapta õket. Több évtizedig ezekért a kis tárgyakért könnyen börtönbe kerülhettek volna a Bach-korszakban, vagy a provizórium idõszakában.
   A fotókat nézve érezzük, hogy ezekben az emberekben van valami plusz. Nem hétköznapi férfiak. Ezt a pluszt kapták a "nagy idõk"-tõl. Õk is tudják. Ezért ül-, s tekint ránk egy gatyás paraszt úgy, mint egy gróf. Elkacérkodtam a gondolattal, ha egyik-másik arcot bevágnánk egy, mondjuk Tisza István gróf kormánytagjairól készült fotóba, észrevenné valaki a csalást? Nem hiszem.
   Az életrajzi adatokból kiderül, ki milyen sebesülést szerzett, milyen csatákban vett részt. Meglepõdtem. A csatahelyek felérõl nem is hallottam, pedig azt hittem, tudok valamit a szabadságharcról. Abba a másfél évbe bizony sokminden belefért, s õk részesei voltak. Irigykedem.
   Néhányan módosak 1902-ben, de a többségük nagyon szegény. Elmerengtem. Az állam nem tolerálta túlzottan  tettüket. Mégis méltósággal tûrtek, a szegénység nem volt szégyen, mint ma. Nem kaptak nyugdíjat, munkanélküli segélyt, mégsem tûnnek követelõzõ, zsörtölõdõ, markát nyújtogató plebsnek.
   Azért kaptak megbecsülést, s ez szerintem kiül az arcokra. A környezetük, a falu, a város tudta, kik ezek az emberek. Tisztelet övezte õket.
   Sokszor panaszkodunk, csak gyásznapjaink vannak, ünnepeink alig. Igaz, '49-ben vesztettünk. Ellenségünket megvertük, az osztrákot kikergettük. Aztán az orosz túlerõ legyûrt minket. Vesztettünk. De ezek az emberek úgy néznek ki, mint a vesztesek? Egyáltalán nem. Ebben áll emberi méltóságuk.
   A korabeli fotókból készült kiállítás erõs, közel emberi léptékû, 1:1-es nagyításokból áll (minden minõségi romlás nélkül). Ez fokozza a hatást. Ezt látni kell. ÍGY kell látni. Akinek módjában áll, szerezze meg, mutassa be minél több érdeklõdõnek ezt az anyagot. Egy csipetke múlt. Szükség van rá.
   Nekem valahogy sokat jelent, hogy ilyen emberek jártak itt elõttem.