[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Profán szakralitás

szerkesztette: krónikás, 2009-12-07

Debrõd, Szent László templomNetán jogos lenne a kérdésfeltevés: hol van Isten? A templomban? A kápolnában? A szenteltvíz-tartóban és az ostyában? Vagy az életszagú dolgokban: az istállóban, a csûrben, a galambdúcban, a tisztaszobában?


Miben hiszünk - ha hiszünk egyáltalán...

Az ember gondolkodó, cselekvõ lény. Ami mégis megkülönbözteti õt az élõvilág többi képviselõjétõl (sok minden más mellett), az elsõsorban az, hogy hinni tud valamiben, vagy valakiben. Hite teszi azzá, ami. Ehhez mérten alakítja sorsát, formálja környezetét, vélekedik a világ dolgairól, érez, értelmezni próbálja az õt körülvevõ dolgokat (legyenek azok akár élõk, akár élettelenek), s nem utolsó sorban (bár kétségkívül ez bizonyul mind közül a legnehezebb feladatnak) saját magát. A hit valójában létszükséglet. Hinni valamiben (vagy valakiben) annyi, mint belehelyezni magunkat a világba, kijelölni egy meghatározott helyet és magatartásformát, magyarul azt, hogy két lábbal álljunk a földön. Valaki Istenben hisz, valaki a nagybetûs Sorsban, a munkájában, a gyerekeiben – mindegy milyen, csak hit legyen. Még az egzisztencialisták esetében is (még ha õk bizonyulhatnának a legszembetûnõbb ellenpéldának) beszélhetünk hitrõl: õk ugyanis a semmiben hisznek. A hit, avagy a „hívés” folyamata tehát náluk sem marad el.

Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, hogy érthetõbbé váljon számunkra az, amin szinte soha (vagy csak nagyon ritkán) gondolkodunk el. Azon, hogy tulajdonképpen minden törekvésünk, cselekedetünk azt igyekszik igazolni, hogy minden mindennel összefügg. Ennek fényében tehát már nem tûnik olyan képtelen ötletnek összevetni a paraszti, földmûvelõ társadalom, a nép emberének építészetét az ugyancsak hosszú hagyományokra visszatekintõ templomépítészettel. Azt szeretném bizonyítani, hogy nem is áll olyan messze egymástól ez a két dolog (tudnillik profán és szakrális, amik egyszerû esetben egymás ellentétpárjainak feleltethetõek meg), mint amilyennek elsõ ránézésre látszik.

Lakni vagy lakozni, az itt a kérdés, mondhatnánk szellemesen. Merthogy igazán nem mindegy. Lakni annyi, mint mozogni, élni, lélegezni egy háromdimenziós térben, ahol mi is háromdimenziósak vagyunk. Lakozni csak a lélek tud. Azért, hogy ezt a lelket (legyen ez a Szentlélek, vagy spiritualitás, mindenesetre valami megfoghatatlan, amiben hiszünk) a közelünkben tudjuk tartani, illetve, hogy számára is kijelöljünk egy helyet a világban (ami által tulajdonképpen a saját helyünket is kijelöljük), be kell zárnunk valahová. Történetesen a négy fal közé, hiszen mi más lenne ennél materiálisabb, kézzelfoghatóbb. Érthetõ, hogy egy épületben tud leginkább manifesztálódni a hit, hiszen azt az emberi kéz alkotta, szilárd, megkérdõjelezhetetlen és megdönthetetlen, biztos menedéke embernek, léleknek. Az ember ennél többet nem tehet: mindösszesen megpróbálhatja a saját eszközeivel (a kézzelfoghatókkal, mivel csak azok vannak neki) „konzerválni” a hitet, ami azonban nem kézzel fogható.
Mindenki tehát a saját lehetõségeihez mérten (tudatosan vagy tudatalatt) reprezentálja a vallással, Istennel való kapcsolatát. Az egyszerû parasztember hívõ ember: vagy Istenben hisz, vagy a munkában (ami számára létkérdés, megélhetés, az egyetlen lehetõség), vagy a természetben, vagy mindháromban. Számára a becsület, a jól végzett munka, a kötelesség természetes magatartásforma. Összhangban él a természettel. Olyasfajta összhang ez, mely minden fellengzõs hozzáállástól mentes. Nem kihasznál, csak használ. Lakóházában a tisztaszoba, mint azt neve is mutatja, egy szakrális tér. Akár egy szentély egy románkori vagy gótikus templomban, vagy például a zsidó keresztényeknél, ahová csak a fõpapnak van bejárása, egy évben egyszer.

Ezen a szobán túl van egy másik épület is, amely hasonló funkciót tölt be: a kasté. Ez az õrségi települések jellegzetes gazdasági épülete, mely legtöbb esetben alápincézett, földszintes vagy emeletes, szabadon álló épület. A gazda gabonáját, szerszámait, prését, hordóit és értékesebb tartós élelmiszerét ebben tárolta, s ide a házi fõnökön kívül senkinek sincs bejárása. Ezek a kasték boronafallal épültek (mint a többi más épület is az Õrség területén), pallómennyezettel és zsúpfedéssel. Csak a földszinti falakat sározták és meszelték, az emeletieket nem, ott ugyanis „felrakogatott hús és szalonna tartatik.”
A század elején még minden falusi férfi értett az ácsmunkához, házaikat, pajtáikat, méheseiket maguk építették. Már ez is hasonlóságot mutat azokkal a kézmûves mesterekkel, akik hosszú évekig egy-egy templom megépítésén fáradoztak. Arról már nem is beszélve, hogy a fa megmunkálása szakrális töltettel is bír, tekintve, hogy Jézus maga is ács volt, bár a parasztembert nem valószínû, hogy ez késztette volna arra, hogy fejszét és fûrészt ragadjon. Egyszerûen nem volt más választása. Ám ugyanakkor ez nem feltétlenül jelentett számára terhet, sõt, evidenciának tekintették, és örömüket lelték abban, hogy saját maguk kétkezi munkájával alakítsák környezetüket. Ez jelentette számukra az egyetlen elképzelhetõ öndefiníciót. Hogy lelkesedéssel végezték ezeket a munkálatokat, az is mutatja, hogy a funkció elérésén túl igényük volt a szépre, a mívesre – a különbözõ mintájú fafaragások (leggyakrabban oszlopok, szemöldökgerendák esetében) ennek a bizonyítékai. A gazda hitvallása szerint ugyanis, „csak az van megépítve (az a „deli”), ami alkalmas, jó, szép az anyaga, tökéletes a technikája, célszerû a formája s e háromhoz simul a díszítménye.” Az egyszerû ember építészete ez, ami éppen attól annyira nagyszerû, hogy mindenfajta magamutogatástól mentes. Egyfajta oltári áldozat az Istennek, a munkának, az embernek.
A természetbõl és a természettel együtt élni, ez a parancsolat. S mint egyfajta ki nem mondott funkcionalizmus, az esztétikum megteremtõje is egyben. A forma követi a funkciót, de annál többet is teremt: a górék lécei között beszüremkedõ fény, mint a gótikus székesegyházak ólomüvegablakai (vagy mint a Nagy Tamás által tervezett, téglából és cserépbõl készült dunaújvárosi evangélikus templom), tömjén helyett a szalmabálák szaga. A pajtákban az állatok – Noé bárkájának parafrázisa.

Avagy jogos lenne a kérdésfeltevés: hol van Isten? A templomban? A kápolnában? A szenteltvíz-tartóban és az ostyában? Vagy az életszagú dolgokban: az istállóban, a csûrben, a galambdúcban, a tisztaszobában? Vagy egyszerre több helyen is? Vagy egyáltalán: megszentelt helynek kell-e lennie annak, ahol érezhetõvé válhat Isten jelenléte? Mert ha Isten mindenhol ott van (de leginkább bennünk), miért a templom, a csûr, a tisztaszoba, a szentély? Hagyomány ez? Konvenció? Megszokás?
Keresés.

Mayer Kitti


          

Felhasznált irodalom:
Tóth János: Az Õrségek népi építészete, Mûszaki Tankönyvkiadó, Budapest, 1975



Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :