[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Prometheus

szerző: Gyenes Gábor 2012-07-30

 

Prometheus

 

Nagyon kíváncsi voltam, mi sül ki abból, ha valaki 33 év után egy olyan filmjéhez nyúl vissza, amely időközben kultusszá dagadt, és nemcsak a nézők, hanem a filmesek berkeiben is közkinccsé vált. Az Alien-jelenségről van szó, amelyet Ridley Scott hozott létre, még 1979-ben. Ő volt az, aki tökéletesen fuzionálta a sci-fit a horrorral, valamint (H. R. Giger formatervezővel együttesen) életre keltette azt a szörnyet, amely máig borzongat, és még mindig eladható. Az Alien további részeit egytől egyig kiváló rendezők készítették: a második részt James Cameron akciófilmmé gyúrta, a harmadik noiros hangulatú epizód David Fincher debütálása volt, s a negyedik, véleményem szerint kicsit gyengére sikeredett befejező részt Jean-Pierre Jeunet rendezte, aki az Amelie csodálatos életét is jegyzi.

Ridley Scott, ha a saját Alienjéhez akart visszatérni, más választása nem is nagyon maradt, mint „elémenni“ a történetnek az időben: azaz előzményfilmet készíteni.

 

Scott alapjában véve nagy rendező, neve mégsem jelent feltétlen garanciát a minőségi filmre. Mozijai ingadozó színvonalúak, spektrumuk a kultuszfilmtől a középszerűségen át a szégyenletesig terjed (A Thelma és Louise-től, a Hazugságok hálóján keresztül egészen a G.I. Jane-ig). Legjobb filmjei a nyolcvanas években készültek, az utóbbi időben azonban minden erőfeszítése ellenére is csak a maximum jó közepes iparosmunkát tudta nyújtani (Mennyei királyság, Amerikai gengszter, Robin Hood). 

 

A Prometheus kapcsán többesélyes volt hát, hogy milyen módon nyúl majd vissza egyik legsikeresebb teremtményéhez. Sajnos azt kell mondanom, hogy az eredmény meglehetősen ambivalensre sikeredett. Ami mindenképpen dicséretes, az az, hogy a Prometheus meglehetősen laza szálakkal kapcsolódik csak az Alienhez, így nem egy újraforgatással, hanem egy valóban új filmmel van dolgunk. További erénye a komolyabb, egyetemesebb kérdésfelvetés, és a 3D-s technika arányérzékkel való kezelése. Sajnálatos módon szarvashibák tömkelege rontja az élményt, ráadásul ezek nagy része egyszerűen elkerülhető lett volna, pláne egy olyan rutinos rendezőnél, mint Ridley Scott. 

 

A történet érdekfeszítően kezdődik: 2089-ben járunk, Dr. Elisabeth Shaw (Noomi Rapace) és Charlie Holloway (Logan Marshall-Green) régészpáros olyan barlangrajzokat fedez fel, amelyek más hasonló képekkel együtt feltehetően egy térképpé állnak össze, ami az emberiség származására is magyarázattal szolgálhat. Az emberhez rendkívüli módon hasonlító humanoidokat és egy csillagképet ábrázol, amely a tudósok feltételezése szerint elvezethet az ember teremtőihez. Ennek felderítésére vállalkozik a Prometheus nevű űrhajó, amelynek felszerelését és útját a vénséges multimilliomos, Peter Wayland finanszírozza. A nyolc emberből és egy androidból álló legénység egy olyan bolygóra jut, ahol az emberek feltételezett rokonai helyett valami egészen mással találkoznak. A film feszültsége arra épít, hogy a néző a tudósokkal együtt ismeri meg és értelmezi az idegen bolygón tapasztaltakat, s velük együtt tudatosítja, hogy milyen kellemetlen helyzetbe került. 

 

Mivel is állunk hát szemben? Egy olyan sci-fivel, ami nagyot próbál markolni: egyfelől csatlakozni igyekszik az Alien hangulat- és látványvilágához, másfelől egy eredetmagyarázattal is előrukkol. A kevés szereplős horror, amely zsigerileg borzongat, egy olyan témával próbál vegyülni, amely alapvetően az értelmezőt hozná izgalomba. A fúzió nem is sikerül maradéktalanul. A jól bevált horrorelemek pedig leginkább olyankor kerülnek elő, amikor a rendezőnek nincs válasza a saját maga által feltett nagy kérdésekre. Emellett rengeteg logikátlanság és meggondolatlanság is jellemzi a filmet.

 

Az első értelmezhetetlen marhaság mindjárt a tizedik percben tárul elénk: mint tudjuk, a felderítőút óriási mecenatúrát igényelt, két évig hibernációban utazott a legénység, ez nem kevés áldozattal járt hát. Az ébresztés, hányás és erős reggeli után tudjátok mi történik? Hologramos előadásban Wayland tudatja az utasokkal, hogy miről is szól az expedíció, mi célból jöttek. Ezek szerint a hibernált, utaztatott, fizetett tudósoknak halvány lila gőzük sem volt arról, hogy hová is mennek és mivégre. Azt értem, hogy engem, a nézőt próbálnak képbe hozni, de van erre ügyesebb módszer is annál, mint amikor a tudósgárda tájékozottságát a nézőéhez húzzák le. A másik furcsaság, amivel nem tudok mit kezdeni, az maga Wayland – első látásra szembetűnik, hogy ez nem egy öregember, hanem egy szerencsétlenül elmaszkírozott fiatal vagy maximum középkorú színész. Ezek után persze vártam, hogy mikor jön egy flashback, amikor majd megismerjük a fiatal Waylandot, de nem volt ilyen. A stáblistán aztán megláttam, hogy Guy Pierce játszotta a szerepet. Kérdem én: nem lett volna egyszerűbb, hitelesebb, értelmesebb egy időskorúval játsszatni az időskorút? A felsoroltakat akár apró-cseprő problémáknak is nevezhetnénk, de jelentőségük megnő, amikor kilendítik a nézőt a filmnézés élményéből. 

 

Sokkal komolyabb gondot jelent a karakterek kidolgozatlansága és motivációik hiánya vagy értelmezhetetlensége: 1. Charlize Theron azon túl, hogy maximálisan kétdimenziós figura, még csak előre sem mozdítja a cselekményt, abszolút fölösleges elem. (Vicces volt a fekvőtámaszos jelenete is, amely azt hivatott bizonyítani, hogy mennyire kemény csaj – a gond csak azzal volt, hogy a törékeny Charlize nem bírja magát rendesen kinyomni.) 2. A pilóta előbb cinikus flegmasággal hagyja cserben a kollégáit, majd heroikusan önfeláldoz, miközben jellemfejlődésének tanújelét ilyen irányba (na jó, semmilyen irányba se) nem láttuk. 3. Mindezek felett áll azonban a Michael Fassbender által játszott android, aki gép létére teljesen kiszámíthatatlan, szentimentális, irigy és bosszúálló. Noomi Rapacén kívül a többiek feláldozható statiszták csupán, egyéniségük egy fura frizuráig, egy szemüvegig terjed. Rapacéval, mint amolyan új Ripleyvel lehet talán leginkább azonosulni, de a film utolsó harmadában viselkedése, döntései szintén kiesnek az értelmezhető tartományból.

 

A felsoroltak okán a feszültség a kezdeti komoly fokozódás után stagnálni kezd, majd csökken, de a néző szinte végig bízik. A karaktereket ugyan gyorsan átlátjuk (mivel átlátszóak), a velük való azonosulás hamar megszűnik, kiesünk a legénység drámájából, de benne maradunk az emberiség drámájában. A Prometheus a kis számú karakter elszigetelt kiszolgáltatottságán kívül egy nagyobb volumenű science fiction-kérdést is felvet: nevezetesen, hogy honnan is jött az ember, és miért teremtetett. S mi végig kíváncsiak vagyunk Ridley válaszára. Az, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban, elemi kérdés. Az, hogy ha van élet a Földön kívül, vajon rokonságban van-e a földivel, szintén. Ridley Scott filmjében a földi ember telepített lény, egy fejlettebb humanoid civilizáció helyőrsége. Teremtővel (humanoid) és teremtettel (ember) van hát dolgunk, sőt, a teremtett által teremtettel is: az androiddal. Egy erősebb pillanatban fel is merülnek ezen viszonyrendszer kérdései az android és a részeg geológus között, de sajnos nem jutnak messzire. Legnagyobb sajnálatomra ugyanolyan meddővé sikeredett a három fajgeneráció találkozása az egyik dramaturgiai csúcspontban: az android és az ember kommunikálni próbálnak a humanoiddal. Sajnos Ridleynek semmi érdemleges nem jutott eszébe, amit a humanoid szájába adott volna, így az rövid úton felhúzza magát és gyilkolásba kezd: megint csak a horror igyekszik menteni a menthetőt (?).

 

A látványvilág és a zene – magyarán a külcsín – mestermunka, H. R. Giger biomorf világa, ahogy az tőle elvárható, undorító, mégis esztétikus, a 3D-s technikát ízlésesen, okosan használták. A kezdeti természeti képek a Földről gyönyörűek, szépen felépítik a kontrasztot a távoli bolygó életidegen, zárt űrhajó-enteriőrjeivel. Egyedül a sejtek, molekulák világába nagyított mikrofelvételek hatnak zavaróan, akaratlanul is a mosóporreklámok látványvilágát idézik. A zene visszafogottan, érzékletesen festi alá a jeleneteket.

 

A Prometheus tehát biztosan nem válik kultusztfilmmé, nyári moziélménynek elég, de az idő próbáját aligha állja ki. Scott nem tudta olyan szintre emelni idei munkáját, mint amilyen az Alien vagy a Szárnyas fejvadász volt. Legsajnálatosabb azonban az, hogy az ember azt érzi, a Prometheusnak tényleg nem hiányzott sok: ha kicsit körültekintőbben, nagyobb odafigyeléssel készült volna a forgatókönyv, lehet, egy újabb műremekkel állnánk szemben. Így sajnos csak egy további felejthető darabnak könyvelhetjük el azt.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :