[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Psyché.

szerző: Lovas Enikő 2011-04-10

 

Psyché.

 

Aki életében találkozott már Weöres Sándor Psyché. (igen, pont) Egy Hajdani költőnő írásai. (megint pont) c. szöveguniverzummal, az alighanem már a gondolatától is elgyöngül annak, hogy van valaki, aki megpróbálta ezt színre vinni. Márpedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Krúdy Kamarája Forgács Péter rendezésében mepróbálta.

Nemigen láttam mostanában magyar színpadon ilyesfajta szép, vakmerő kísérletet. (De hát mire jó a színház, ha már kísérletezésre se?!) A kísérlet címe: Utazás egy nő körül Magyarországon. Színpadi játék Weöres Sándor Psyché című műve alapján, a mottója pedig ez volt: „Három dolog van, mit egyetemen nem tanítnak: nővel bánni, verset írni és országot vezetni. S úgy is megyen mind a három.“

 

Abból kiindulva, hogy már Bódy Gábor 1980-as Psyché-filmje (Psyché és Nárcisz – Nárcisz és Psyché) is megosztotta a nézőit – főleg a literátus emberektől kapta meg a magáét, akik gyakran hajlamosak elfelejteni, hogy másféle hordozó ám a papíros, mint a filmtekercs, és persze megint más az élő, emberi testek egymás közti viszonyrendszerével operáló, abban létező színház –, nem sok jóra számíthattak a befogadó közönség részéről a nyíregyháziak sem. Pedig ahogy már az előadás címe is mutatja, ők nem a Psyché-univerzum színpadi megfogalmazását ígérték, hanem egy olyan transzfert, aminek ihletője a Weöres Sándor-mű, környezete és kvázi tartalma viszont az utazás lesz egy nő körül – akit nem mellesleg Psychének hívnak, s ugyancsak nem mellesleg, Magyarországon. 

 

Az előadást leggyakrabban illető vád, hogy mindazok számára, akik nem ismerik az eredeti művet – Weöres lírikoepikai konstrukcióját, a Psyché c. versregényt –, a színpadi történések nagyon nehezen követhetők. Bár a műsorfüzet szabatosan kijelöl teret és időt, sőt afelől se hagy kétséget, hogy kicsoda Psyché.

„Weöres Sándor kitalált egy nőt. Egy félig cigány, félig arisztokrata költőnőt, Lónyai Mária

Erzsébet Psychét.“ (´Bolond Atyám hívott Psychének...´) „Megírta verseit, leveleit,

visszaemlékezéseit – megteremtette az életét. És még az is kitalálta, hogy Psyché legnagyobb és legképtelenebb szerelme az egyébként valóban létezett, de elfeledett költő: Ungvárnémeti Tóth László.“ (Psyché Laczkó-Ficzkója.)

Weöres az 1788-1820 között élt Ungvárnémetit Berzsenyivel és Csokonaival egyenrangú lírikusnak tartotta. Létrehozott hát magából – nemváltással! – egy ént: hadd szeresse az az ő kedvenc költőjét! „A magyar irodalomban talán szokatlan, hogy valaki az énjének egy-egy megvalósíthatatlan részét másik személlyé sűrítse, olykor más korba is. A világirodalomban sok példa van erre. (...) A portugál Fernando Pessoának is négy énje volt“. (W. S.) 

 

Az ének megtöbbszörözése és az alakmások létrehozása ennek a színpadi Psyché-látomásnak is meglehetősen hangsúlyos eleme volt. A keretbe ágyazott történetben az önmagukat jelentő alakok mellett számtalan jelképes figura és énváltozat mozgott, magát Psychét is három különböző színésznővel játsszatta a rendező – követve ezzel a (fiktív) költői életmű könyvbéli tagolódását. A Hegyaljai évek eszmélődő csitrijét Jenei Judit, a Bolyongás éveinek „női Columbusát” Molnár Mariann, az Asszony-évek érett, csöndesült és bölcs asszonyát Széles Zita alakította.

A körülötte lévő férfiakat – a tizenhárom éves Psyché szűzességét elvevő sógort, Haller Ágostont (Gastont), a tizenöt esztendős Wesselényi Miklós bárót (Psyché sajátos ortográfiájával: Vesseléni Mikát, a későbbi „árvízi hajóst”, akit meg Psyché fosztott meg „liliomos szeplőtelenségétől”),  gróf Török (Terek) Istvánt, a nemkívánatos vőlegényt, akinek a szeme láttára történt a – monjuk így – „csábítás”, Mailáth József grófot (Mailad Josót, a számtalan szeretők egyikét), a későbbi férjet, Maximilian Freiherr von Zedlitzet, sziléziai földbirtokost és persze az örök, ámde beteljesületlen szerelmet, Ungvárnémeti Tóth Lászlót (Laczkót), akinek Psyché e szavakkal ajánlja egyik versét: „a Poesisben mentoromnak, de semmi egyébben nem”... továbbá Kazinczy Ferencet, Goethét és Hölderlint – gyanítom, a  felsorolásuk korántsem teljes –, nos, ezeket szintén három színészember, Horváth Sebestyén Sándor, Vicei Zsolt és Pásztor Pál játsszotta.

 

Weöres hatalmas művelődéstörténeti tablót fest Psychéje köré, valamint valóságos és fiktív személyek egész arzenálját hozza vele valamilyen viszonyba, összefüggésbe. Hogy csak néhány példát említsek: Psyché találkozik az öreg Goethével és a tébolyult Hörderlinnel... Kazinczy verseket ír hozzá, Kisfaludy Sándor vacsoravendég náluk, Toldy Ferenc megbírálja Psyché költeményeit,  Beethowen neki ajánlja a Für Elisét... Széchenyi István a táncpartnere volt az osztrák trónörökös tiszteletére rendezett Costume Ball-on, Salvator Xaver spanyol főherceg(?) feleségül kéri.

 

A Hölderlinnel való találkozás különben a színházi előadásnak is az egyik legszebb pillanata. A Goethétől némiképp csalódottan távozó Psyché, a poétai nagyságról elmélkedve így foglalja össze tapasztalatait: „Az öregúr nagy Lyricus, nagy Epicus, nagy Dramatikus, nagy Philosophus, nagy Antrpologus, nagy Botanicus, nagy Oeconomus, nagy nem tudom mi, akár egy degeszre tömött almáriom... Colossalis és kétségbe ejtő.

S eszembe jut egy másik Poéta... valaha a nagy Schiller Frigyes famulusa vót, aztán el-ment ez esze, meg-háborodék...”

A találkozáskor Hölderlin egy keszkenővel meg-, meglegyintette a csodálkozó Psychét. „Nem haragszik – magyarázza a kíséretéből valaki –, a gonosz Daemonokat űzi el, s a tiszta Geniusokat árasztja reád.” 

„Nem feledem a verseit – folytatja Psyché –, se értelme, se metruma, se cadenciája... Mit tagadgyam, nékem igen tetszett: álmomban hallok illy költeményeket, s ha felébredek, nem marad belűlle semmi.

Göthe elött méllyen meg-hódolok. De ama nyomorúlt eszelősnek rongyolt Lyrája, tsak azt vágynám hallnom.”

 

Az eredeti mű az 1800-as évek elején játszódik, Bódy Gábor a filmjében a 20. század elejére helyezte a történetet, a nyíregyháziak pedig a 20. végére ill. a mába tették át.

Mind a fiktív figurák, mind a történelmi alakok jól viselték ezt az átplántálódást. Önmagán túlmutató jelképpé vált itt kicsi és nagy... Érdekes volt összenézni őket, az egyneműségüket  korunk figuráival.

Ezt megmagyarázom.

Az előadás alkotói keretjátékot találtak ki az időutazás hitelesítésére. Bejött a színre három fiatalember, bemondtak egy évszámot németül, magyarul (1795?), kimondtak két városnevet: Wien – Pest, majd az egyikük elszavalta Batsányi „Nemzetek országok!” kezdetű versét, végül a költemény zárósorával – „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – szétfutotta és körbeordibálta a játékteret. Ezt követően a németül beszélő fiatalembernek, mint az később megsejttetett, a jelképes osztrák birodalomnak a nyakába kötött egy kicsike magyar zászlót, és nagy kelletlen megetette őt egy tál nemtudommivel.

 

Ebből akár még valami marhaság is kisülhetett volna, ám ezután a jóllakott „birodalom” a földre helyezett zászlódarabra tojásokat ejtett le, egyenként, miközben a egyre inkább megfélemlített, rettegő és nyüszítő magyar sorolta a neveket: előbb azokat, akiket a Martinovits-féle összeesküvésért végeztek ki, majd az aradi vértanúkat, végül ´56 kivégzettjeit – Nagy Imrével bezárólag.

Aztán a színpad fölött világítani kezdett egy televíziós képernyő, és benne felfénylettek a „szép új világ”, korunk képei: tévéhíradók és Delták, Szomszédok és Isaurák... háborúk, űrutazások és egyéb katasztrófák képei, politikusi kézfogásoké, összecsókolózásoké... Ide érkezett, itt született meg Lónyai Erzsébet Mária Psyché, hogy újraélje a neve(i)ben is kódolt, szakralitásban és pogányságban egyaránt gyökerező életét.

A születés, azaz magának a szülésnek a leírása visszatérő motívum ebben az előadásban. Valószínűleg egy múlt századi orvosi könyvből származhat az a szakszerűen szenvtelen, számomra itt most reprodukálhatatlan szöveg „közhúsról” és szülőcsatornáról, ami kiválóan illeszkedett az előadás zordságaihoz, nyersségeihez. A Psyché(k) születése, azaz a három színésznő megjelenése és bemutatkozása – mivel egy kamaraszínházban vagyunk, közvetlen kézfogással – a nézőknek: „Psyché”... „Lónyai Erzsébet”... „Erzsébet Mária Psyché”... „Lidi”... „Eliza”... Majd ”rohadt szajha Lidike!”- felkiáltással egyedül hagyják a színpadon az első Psychét, a jóformán még „gyereket”.

 

Ez a Lidike (Jenei Judit) fog eszmélkedni, apát-anyát elveszteni, hányódni nemesi rokonok és familiáris cigányok közt... betűvetést tanulni az imádott Laczkótól, majd elkezdeni verseket írni, féltékenyen rajongani testvérnénje, Nina férjéért, Gastonért, jó korán megszabadulni szűzességtől, majd halott magzatot világra hozni („Tsak keze volt akkorka, / Mint ruhádon fodorka, / Tsak lába volt akkorka, / Mint korai uborka, / Tsak szeme volt akkorka, / Mint gyullatlan sziporka...”); elcsábítani Mailáth Josókat és Wesselényi Mikákat, elbájolni Kazinczy Ferenceket és persze sokkal kevésbé Kazinczy Frencnéket... Táncolni, tekintve hogy a saját korunkban vagyunk, diszkóban rángatózni, miközben dől belőle a szép, cirádás, nyelvművelés előtti magyar szó – Weöres leleménye, a pastiche-os (más költő stílusában írt), archaizált versbeszéd.

Ízelítőül talán azokat idézném, amelyekkel a szerelmétől, Ugvárnémeti Laczkótól búcsúzott, akivel se ezelőtt, se ezután, se sohase lehettek egymáséi: „Jobban tetted vólna, ha el-fogadsz engem ingyen potyott garasúl... nem kaptál vólna, szegény lölkem, frantzú syphilist Sáros-Patakon, a Bodrog parti czigán soron, midőn a Reformáta Theologiára be-iratkozál. Más czigán csaj lőn a Fátumod, nem én...”  

A második Psyché (Molnár Mariann) mintha egyenest a kamaraszínház színpadára emelt színpadra született volna. Nagy élet és nagy étvágy jellemzi. Sikoltozó tömeg előtt szavalja a verseit, önmagától is ájuldozva: „Jer a nagyvárosba, gyermek, / S tiéd a módi, a tsín. / Nagy urak czipelnek / Gyalog, lovag, kotsin...”) Ő lesz a tehetségkutató versenyek és egyéb megabulik ünnepelt – és kifosztott – sztárja.

Egy döbbenetesen koreografált jelenetben egy szórakozóhely komplett közönsége előtt tesz magáévá, többször is, a legkülönfélébb pózokban egy hímegyedet. Ha ezt lefordítjuk a relitás nyelvére... De inkább ne fordítsuk le! 

Aztán ugyanezt a férfit a karjaiba veszi, és kettejük pózában egy pillanatra megjelenik, láthatóvá válik Michelangelo Pietája. 

Hogy ez így blaszfémia? (Megfeszíteni Őt, az meg mi volt? Annak milyen nevet adhatnánk?!)

Psyché költészete pedig ekkor van zenitjén: „Most kell hogy el szaladgy / És mindent félbe haggy, / Mikor leg-édesebb, / Leghőbb, leg-könnyesebb...”

Ekkor esnek meg vele a fentebb már említett nagy találkozások, Goethével, Hölderlinnel, és ekkor szegődik kíséretéül a későbbi férj, Max von Zedlitz báró.

És ekkor szüli meg titkon a Kárpátokban, Magura erdejében azt a gyermeket, akiről azt se tudta meg, fiú volt-e vagy lány, mert egy diszkrét pártfogó olyan gyorsan pusztíttatta el a nem kívánt gyermeket: „...Akár ha bárány felhőt szültem vólna, olly / Könnyű vala...”

Amikor Molnár Mariann Psyché egy fehér ingre vetkőzötten elmondja a „Meg annyi társaság, meg annyi tánczolás” kezdetű, Epistola ennen magamhoz c. verset a gyerekgyilkosságról, a végén a dermesztő szépségű záróakkorddal: „Félek, hogy újra tánczolok” –  akkor a színházban egy pillanatra üvegsűrűségű csend lesz.

Hogy mit csinálnak ezenközben a férfiak – már azon túl persze, hogy tevékenyen részt vesznek a mindenkori gyerekcsinálásban és gyerekgyilkosságban –, ezt a nem kevéssé didaktikus kérdést nem én teszem fel, hanem az előadás maga. A színpadi történéseket időről időre megszakítják fiktív televíziós bejátszások képei, amelyeken a színészek által megjelenített politikusok – Kádár Jánostól Antall Józsefen át Orbán Viktorig – vezetik vagy épp találják ki az országot... Például rendszert váltanak benne. 

 

Amikor a harmadik Psyché (Széles Zita) színre lép, akkor a képernyőn Ungvárnémeti Tóth arca jelenik meg, aki a színpadon is jelen van – verset ír, dolgozik. Kezében egy videókamera, amellyel folyton a saját arcát veszi, és néha még egy tükörrel is rásegít a látványra. („Én nagy szerelmem – meséli Psyché –, mit szépíteném, borzasztó önnös vólt. Verses Tragoediáján, mellynek címe: Nárcisz, vagy a gyilkos önn-szeretet, - más valaki nem is írhatta...”)

Psyché tesz-vesz körülötte, némán, hogy ne zavarja. Éli egy normális nő mindennapjait. Amikor épp indulna dolgára, Ungvárnémeti egyszercsak rászól: „Kritizálj”!

És akkor Psyché kénytelen-kelletlen kritizálni kezdi. Mármint Laczkójának költészetét. Hosszan, „philosophice“ társalognak – nyilván a kettejük közti szerelmeskedés lehetetlensége miatt is – a poézis és a kurvaság összefüggéseiről és természetéről... miközben az előadásnak ezen harmada nemigen szól másról, mint a szerelemről.

 

Némi stílusváltás is megfigyelhető ebben a részben, főleg ami a drámai dikciót illeti. Psyché az asszonyéveiben igen kevés verset írt, ezért Széles Zita szövegei jórészt levél- és naplórészletekből, tehát emlékező, elbeszélő jellegű írásokból állnak.

Ezen a hangon számol be a házasságáról Zedlitz báróval, a gyerekei születéséről, akiknek nem tudott igazán anyjuk lenni, majd Ungvárnémeti betegségéről, kettejük utolsó találkozásáról, majd Laczkó haláláról.

Az utolsó előtti jelenet, amelyben mindhárman – Ungvárnémeti, Psyché és von Zedlitz – elmondják az emlékeiket, az egy fúga – három hangra. Psyché halála, amit pedig a férj mesél el, akárcsak az Weöres-eredeti, nyitva hagyja a kérdést, hogy baleset történt-e, vagy ő ölte meg féltékenységében a hűtlennek hitt asszonyát.

Zedlitz kezén vér.

A képernyőn a vörösiszap-katasztrófa képsorai.

 

Amit nagyon komolyan vettek és következetesen végigvittek ebben a színpadi Psychében az alkotók, az a női princímpiumnak a megjelenítése, felmutatása. A kérdésre pedig, hogy akkor hogy is van itt a Nővel bánva, nekem – valahonnan megszólalva – Pilinszky Infinitívusza adta meg a választ:

 

„Még ki lehet nyitni.

És be lehet zárni.

Még föl lehet kötni.

És le lehet vágni.

Még meg lehet szülni.

És el lehet ásni.“

 

Mit tudnék ehhez én még hozzátenni.

Psyché. Utazás egy nő körül Magyarországon.

Weöres Sándor: Psyché. Egy hajdani költőnő írásai.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :