Re.: nem tudom kinek

Egy hozzászólás kapcsán írom ezt a pár sort. Lehet, hogy tök felesleges munka. Lehet viszont, hogy mégsem az. Ahogy olvastam a Képzõmûvészet rovatban a véleményeket, ráakadtam egy olyanra, amely miatt se köpni, se nyelni nem tudtam.

Egy szakember, vagy mindenesetre magát a helyzet csúcsán érzõ szagember (sicc), felrótta a posztimpresszionizmusról írott cikkem kapcsán, hogy nincs benne önálló gondolat, hogy innen-onnan összeollózott dologról van szó. Új Szóba és Szõrös Kõbe való csekély színvonalú semmiségrõl.
Azt javasolta, hogy merüljek el a tematikában jobban és éljem bele magam. Olvassak sokat, meg hogy ne sértõdjek meg. Különben meg nem is nagyon érdekli, hogy megsértõdtem-e vagy sem. Nevét ugyan nem vállalta, de bátran kiírta e-mail címét: valami sûrûerdõkukacgéportálponthu lehetett, nem emlékszem biztosan. A hozzászólásokat a webmester törölte, mivel eléggé eldurvulni látszott a dolog. Meglepett, hogy néhány közismerten izgága, rendszeres hozzászólónk a védelmébe vett. Törölnünk kellett viszont a véleményeket, mert a férfi ivarszervhez azért nem feltétlenül kellene bárkit is hasonlítanunk. Bár, meg kell, hogy mondjam, akkor nekem is eszembe jutott ez a hasonlat, sõt, ez volt az elsõ, ami a véleménnyel kapcsolatban eszembe jutott
Az a flegma hányavetiség emlékeztetett valakire.
Nem érdekel, hogy ki volt, a vélemény az õ véleménye...
Beütöttem a Google-ba a cikk kapcsán - csak úgy, találomra kimásolva - talán tíz mondatot is, mindegyik esetében a Rovartot találta meg. Nem többek között, hanem ezt az egyet. Bántani akart az illetõ, ez kétségtelen, és aztán azon élvezni el, hogy milyen színvonalon aluli módon védekezem. Nagy János szobrászmûvész barátom az ilyen embereket nevezi lexikális lelkeknek - no nem a tárgyi tudásuk miatt, hanem mert gyûjtenek, elvesznek, rendszereznek, felhalmoznak, számonkérnek, de soha-soha nem adnak. Szájon kellene kérni õket...
Viccelõdünk ezen gyakran, de bizisten megérne egy miatyánkot. 

Kijelentem itt és most, hogy a cikket én írtam! Nem másoltam sehonnan, forrásanyagot feltüntetni nem tudok.
Saját elõadásaim vázlataiból írtam, egyetemista éveim jegyzeteibõl és mindabból, ami elraktározódott a tudatban. Állandóan ilyen jellegû könyveket bújok, sokat olvasok filozófiát és mûvészettörténetet. Biztos, hogy megjegyeztem hasonlatokat, érveket és ellenérveket, szófordulatokat, hiszen rengetegszer tapasztaltam olyan dezsavû-szerû élményt, amely Platón szerint az igazi tanulás velejárója. Pontosabban magáé a rögzülésé. Élmény volt számomra Oswald Spenglert olvasni, Szerb Antalt, Will Durantot...
De a cikket én írtam és aki ismer, az tudja, hogy tipikusan rám jellemzõ hangvételben. Amolyan Faludys átértelmezések elõfordulhatnak, nem is akarom kizárni ezek lehetõségét! De akkor is az én gondolataimról, az én jegyzetemrõl van szó!
Vállalom.
Kora ifjúságomtól jellemzõ volt rám, hogy ha nagyon akartam, egy olvasatra megtanultam bármit. Középiskolás koromban, csak úgy, heccbõl bevágtam Arany Toldiját, aztán a disznóöléseken szavalva halálra idegesítettem a rokonságot. Igen, mert az volt a legnagyobb olyan összejövetel, amin az egész rokonság ott volt. A mi vidékünkön ugyanis szégyen böllért hívni. Apáról fiúra szállnak a régi receptek, évszázadosnak mondható egyszerûsítések, a mindent felhasználó és hasznosító logikus munkafolyamatok viszont folyton csiszolódnak és alkalmazkodnak az adott korhoz, tisztaság és odafigyelés... Konzervatív gondolkodás, másképp a hús megromlana. Nagy beszélgetések, dédapák és õsök idézése, élcelõdések, egymás ugratása.
Egy félmûvelt, elnagyolt, urbánus fiatalember szája szögletében gúnyos mosoly: paraszt!
Az!
A Karácsonyt otthon ünnepeltük mindig, Húsvétkor meg félrészegen kutattunk olyan ismerõs után, aki nem menekült el kirándulni a hegyek közé.
Az egyetemen akár sörözve is tudtam tanulni, ha nagyon odafigyeltem, nem okozott gondot az sem, hogy szlovákul kellett.
Megtanultam, hogy mi jellemzõ az egyes idõszakokra, stílusokat és formanyelveket, mert kortársnak lenni azt jelenti, hogy tudja az ember, hol a helye.
Hogy tudja, merre kellene mennie.
Azért a feltételes mód, mert az igazi egyéniség mégsem arra megy.

Érdekelne a hozzászólóval kapcsolatban, hogy õ mit tud magáról? Mert engem ismerni vél.
Eszébe jutott-e már valamikor, hogy létezik-e õ maga egyáltalán és nem puszta látszat az, amit valóságnak gondol...
Érdekelne, hogy amikor cinikus, tudja-e, hogy mi a cinikus filozófia lényege...
- Ja, beütöm a Google-ba és meg is van.
- Aztán biztos, hogy fedi az az állítás a valóságot?
- Egyáltalán tudja-e, hogy mi a valóság?

Megsértett a majom.
Az ember minden munkájánál tudása legjavát használja.
Mi a tudás?! Amit könyvekbõl meg innen onnan, beszélgetésekbõl, tévébõl, saját szintézisbõl összeraksz. Akár egy verset, megtanulhatsz részleteket és idézeteket is.
Sõt, egész oldalakat.
Minél többet olvasol, annál kevésbé lennél egyedi?!
Szörnyû!
Mondom, nemrég megismerkedtem egy fiatalemberrel. Határozott volt és öntelt. Határozottan unszinpatikus. Középiskolás tárgyi tudással mindenben otthon volt egy kicsit, és magabiztos véleménye volt mindenrõl.
Viszont a bizonytalanság a kegyelmi állapot!

No, most ezt az uóbbi mondatot másold be a Google-ba és kijön neked, hogy ki írta. Én nem tudom. Egyszer egy Losonczy Miklós nevû mûvészettörténész mondta ezt nekem, azóta használom.
Te viszont odaírhatod a véleményekhez, hogy nincs saját gondolatom...
- Mi a sajátod, aranyapám (húha, ezt a jelzõt is sokan használják)? Még az életed sem!
Saját véleményedet pedig befolyásolja a családi háttér, amibõl kinõttél, világképed, értékrended, nemzeti hovatartozásod, politikai állásfoglalásod, de fõképp az, hogy állandóan megjátszod magad! Te is és más is.
Játszod az intelligenst, a jól informáltat, a haladó gondolkodású liberálist vagy a konzervatív értékmegõrzõt, játszod, hogy szeretsz valakit, de azt is, hogy dühös vagy, hõsszerelmesre, apára, tanítóra, mûvészre játszol, közben meg egy nagy nulla vagy!
Egy nulla!
Már itt is ellentmondás van...
Minden tudás, minden könyv, minden infó egy-egy tégla életed falában. Van, aki katedrálist épít, van, aki magaslest, van, akinek a bódé is megfelel...

u.i.:
Szerintem a Szõrös Kõ az egyik legszínvonalasabb magyar fórum, amely visszautasíthatta az illetõ verseit, ezért van kiakadva a színvonala miatt. Az Új Szó meg olyan, amilyen. Attól még nem válik híres emberré, hogy azt támadja. El tudom képzelni, hogy sikertelenül pályázott egy regionális tudósítói posztra és ez a nagy problémája.