[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Reakció a Lépésváltásra

szerző: Csáji Attila 2017-05-11

 

Reakció a Lépésváltásra

 

Amikor visszatérően szembesültem azzal, hogy az elhallgatásnak, letagadásnak, a múlt átírásának nincsenek határai – az gátlástalanul érvényesíthető és ez valahol összecseng a régi internacionalista, mára inkább globalista igényekkel és létszemlélettel – rádöbbentem arra, hogy nem maradhatok csendben. Ezen a területen is meg kell fogalmaznom véleményemet, álláspontomat. A babitsi sort mindnyájan ismerjük – „vétkesek közt cinkos aki néma”. Ez az átírás különböző mértékben és hevességgel évtizedek óta tart.  Számomra a Lépésváltás c. Nemzeti Galériabeli kiállítással csordult ki a pohár.
Ez persze egy folyamat és ez a folyamat számos embert zavart és zavar ma is. Ezzel kapcsolatban is teszek egy kis kitérőt.

 

Gondolkodásomtól és szemléletemtől elég távol áll, de általam is nagyra becsült Perneczky Géza, nem véletlen készített mintegy 20 évvel ezelőtt Balatonboglárral kapcsolatban egy dokumentatív riport összeállítást – mivel tanúja volt az indulásnak és nevetségesnek találta és elfogadhatatlannak a közelmúlt folyamatos átírását (jellemző ugyanakkor, hogy a boglári kiadványt csak kutatók számára hozzáférhető, zárt anyagként helyezte el néhány könyvtárban). Nem csak tanúja voltam képzőművészetünk sorsát alapvetően befolyásoló 60-as és 70-es éveknek, de cselekvő alakítója és résztvevője is. 

 

A mi generációnkkal a 60-as évek végén Magyarországon váratlan erővel tört fel az avantgárd.
1956 forradalmát átélt fiatal nemzedék jelentkezett friss szemlélettel, a művészet szabadságába vetett hittel, az egyetemes művészi irányzatokba való bekapcsolódás szándékával, kiállításokkal. (Progresszívek, SZÜRENON, IPARTERV, Mozgás 70’, „R” kiállítás stb.) Már az az alapállás is, mely nem volt hajlandó elfogadni a szocialista realizmus mindenhatóságát és nem akart ízesülni a lagymatag képmutatáshoz, akkor provokatívnak számított. Elsősorban a friss szemlélet volt a hivatalos kultúrpolitika számára felháborító és az elszántság, a tabuk félrelökése. Többeket közülünk 56 miatt üldöztek, néhányan ezért börtönt viseltek, (Karátson Gábor, Molnár V. József). Ennek a generációnak a jelentkezése nemcsak túl sok volt az elvtársaknak, hanem megjelenésük szinte képtelenségnek tűnt. 

 

Mivel a kiállítások közül számosat én szerveztem, az „elvtársak” különleges figyelme kísért. Számomra a művészet szabadsága volt az alapvető, s nem tekintettem meghatározó alapértéknek a trendekhez való gyors kapcsolódást. A SZÜRENON megszervezésénél is az a meggyőződés vezetett, hogy azokra az emberekre találjak rá, akikben erős az autonóm formateremtő erő: egy Csutorosra, Harasztyra, Illésre, Pauerre, Prutkayra, Türkre – akik akkor teljesen ismeretlenek voltak s elsősorban a „megérzés” vezetett, hogy kiválasszam őket több tucat föld alá szorított közül. Fellapoztam hajdani jegyzeteimet, amelyek meglehetősen árulkodóak. Az elzártságban nélkülözhetetlen szükség volt katalizáló szellemi körökre. Ezt kellett megteremteni.

 

Gadányival kapcsolatos visszaemlékezésem kapcsán kérdezhetnék, mit értek Keleten? (Az írás itt olvasható: https://www.rovart.com/hu/egy-hajdani-fiatalember-racsodalkozasa-gadanyi-jenre_3609).

Valójában nem szószerinti ”keletről” van szó, nem Kelet-Közép-Európára, vagy Kelet-Európára, az ortodox világra, vagy  a keleti filozófiákra gondoltam döntően. Ez elsősorban egy visszautalás az Európai Iskolára. Konkrétabban arra a felismerésükre, hogy a háborút követően Európa és az európai eszmény romokban hevert és a felépítendő új európai eszmény nem építhető pusztán a nyugati eredményekre, gondolkozásra, tapasztalatokra, művészetre. A mérce, a kánon megfogalmazásának szimplán nyugati igénye helyett, egy új szintézisnek az igénye merült fel  náluk. Ezzel hajdan is mélyen egyetértettem.  Az Európai Iskola füzeteit részben Gyarmathy Tihamértól, részben Mezei Árpádtól kaptam, részben Zemplényi Magda hagyatékából kerültek hozzám.

Azáltal, hogy néhány évvel a háború után Európa két szemben álló tömbre hullt, ennek a szintézisnek az átgondolását, megélését, megépítését is csaknem teljesen szétzúzta. Egy szabad világ mítosza állt szembe egy totalitárius hatalom által birtokolt világgal. És az európai kelet ennek a totalitárius világnak a béklyóit viselte.  A szintézis igénye a föld alá szorult. De élt.
Természetesen értékrendek nálunk is léteztek, de a meghatározó értékrendek döntően ennek a szembenállásnak a jegyeit viselték. Ez komoly torzulásokhoz vezetett. A neoavantgárd értékrendjeit ugyan az állam az első évtizedekben ellenségesen kezelte és semmibe vette, de a viszonya folyamatosan átformálódott.  Az államilag támogatott hivatalos értékelések egyre szélesebb körben vesztették hitelüket. A szakértők közül azoknak, akik függetlenségüket vagy annak látszatát igyekeztek megőrizni, nem volt ildomos a neoavantgárd bírálata. Érthetően. A hetvenes évekre a hivatalos kultúrpolitika amennyiben úgy látta, hogy alap célkitűzéseit nem sérti, s a kiállított anyag belesimul egy internacionális átlagba –  nem a helyi problematikákból nő ki – fokozódó gyakorisággal hunyt szemet, sőt a 80-as évekre már előfordult, hogy hallgatólagosan mellé állt.  Máshol kereste és találta meg a veszélyforrást, a kulturális főellenséget. Elsősorban azokban a gondolkodás módokban, fórumokban, amelyek létünk nyomasztó problémáival való szembenézést vállalták, (Mozgó Világ, Tiszatáj) amelyek a magyar vagy közép-európai identitás problémájával foglalkoztak, döntően a helyi talajból nőttek ki  (organikus építészet – Makovecz, Csete, Szürenon).  A szakma meghatározó elitjének tekintélyes részénél az újító szellemű képzőművészet értékelése leragadt egy kisebbrendűségi szituációban, amelyik még a szembenállás szituációjában gyökerezett, s a lemaradás komplexusból fakadt.

Azóta több mint fél évszázad telt el, de „még mindig nehezünkre esik másban gondolkodni, mint egy, a nyugati művészet evolúciójának mintájára elképzelt fejlődési szisztémában…” noha ennek legfőbb értékeink eshetnek és esnek áldozatul. Ma is, nem csak a XX. század hajnalán és első felében. Most egy-egy  konkrétumon keresztül rávilágítok arra, hogy mire gondolok.

Évekkel ezelőtt, az egyik öreg barátom (BJR – mozaikos), aki 70 évesen még rászánta magát arra, hogy „déelázzon” – megrökönyödve hívta fel a figyelmemet egy szakdolgozatra, amely a fényművészetről íródott a Képzőművészeti Főiskolán, az Intermediális Tanszéken. Miféleképpen lehetséges az, hogy a szakdolgozat meg sem említi azokat a magyar művészeket, akik közül nem egy nemzetközileg figyelemre méltóan foglalkozik fényművészettel?  – kérdezte.  Hogyan lehetséges az, hogy 2009-ben, 19 évvel a rendszerváltás után, megíródott egy olyan disszertáció, – komoly felkészültséggel, színvonalasan, nem pusztán a művészet belberkeinek problémájába zárkózottan, – mely szélsőségesen érzéketlen az iránt, hogy mi született itthon ebben a témában? Olyan témában, amelynek a feldolgozásába komoly energiát fektetett. Maga a tény elgondolkoztató. És sokat mondó.


Miből fakad ez az érzéketlenség? Tájékozatlanságból vagy rosszakaratból? A multimédia tanszék vezetőjének a hozzáállásából? Nem hinném. Valószínüleg ez is színezi, de ez csak színező paszta. Döntően egy kizárólagossá növelt értékrend követéséből fakad, melyben a nyugat-európai ill. inkább euro-atlanti út egy szegmense az abszolút mérce. Az egyetlen üdvözítő irány hitéből.  A helyi értékek iránti érzéketlenségből. Sőt sok tekintetben szolgalelkűségből. És aki ezt vallja, rendelkezik vajon azzal az empátiával, hogy tágabb  összefüggésben vajon mi ennek a következménye?


Ennek a szemléletnek egyetlen üdvözítő irányként való elfogadása által legkiemelkedőbb értékeink közül jó néhány kieshet az emlékezetünkből, múzeumainkból, művészettörténetünkből.  Az utolsó fél évszázadban különösen súlyosak a következményei. Természetesen nem önmagában hat, de hat. Számos kitűnő művészünk közül több elmagányosodott, s valósággá vált a Himnuszunk ezen sora: „nem lelé honját a hazában?”

Vannak, akik a pilisi erdőgazdaságba száműződtek, elszigetelődtek, vagy alkoholizmusba menekültek, és nem egynek nem volt más választása:  csak az öngyilkosság vagy az ország elhagyása.  Lehet, hogy százezrek hiszik ma is, hogy ez véletlen, noha ez abból az értékrendi csapdából folyamatosan átszivárgó méreg, melyről naivitás azt hinni, hogy tekintélyes részét, „alaptónusát” nem tudatosan alakítottak ki.  Már az aczéli időszakban rájöttek arra, hogy a nemzeti önleértékelésnek egyik lehetősége rejlik ebben. Kik voltak a felelősek érte? Senki? Ez magától formálódott így országunkban? Kiknek volt az érdeke mindez? Nem függ ez össze egy kulturális gyarmatosítással? Lehetséges, hogy 27 évvel a rendszerváltás után még mindig meghatározó szemléletként érvényesüljön bizonyos értelmiségi rétegeknél? Pl. a Lépésváltás c. kiállítás esetében. Egy nemzet kultúrájának önértékelését sokféleképpen lehet lezülleszteni. Makovecz Imrével is beszélgettünk erről. Mélyen egyetértett velem – s jelezte, hogy meglepetés számára is, hogy olyan területről is jön a segítség ennek a szemléletnek a visszaszorításában – a csúcstechnológiák alkalmazói részéről, – ahonnan egyáltalán nem számított erre. Az organikus szemlélet még ott is megjelenhet.

A példákat szaporíthatnánk. Hadd utaljak itt egy közös barátunkra, Csutoros Sándorra. Életműve, különösen Jakotániái a hazai föld gyermekei, valahol folytatói annak a gondolkodásnak, ami az Európai Iskola tagjainál is felmerült.  

Vajda Lajos egyik leveléből idézek:

„Abból indulunk ki, hogy tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csak a magyar népművészet lehet… Ugyanazt akarjuk körülbelül, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak… Igen, nekünk az úttörők szerepét kell vállalnunk, ...azzal a célzattal, hogy jobban megerősödjünk és hogy a múlt értékeit megmentsük – ami még nem pusztult el – és a jövő számára adjuk át. Törekvéseink arra irányulnak, hogy egy sajátos kelet-közép-európai művészetet alakítsunk ki a két nagy európai centrum (francia és orosz) behatásain keresztül… Hídépítők akarunk lenni. Magyarország hidat képez Kelet és Nyugat, Észak és Dél között.”

Egyetértek Vajdával – pusztán a CSAK-ot hagynám el. Magyarország valóban hidat képez. A skála a népművészetnél – ami kiemelkedően gazdag nálunk – szélesebb lehet. Lehet az középkori faragvány, sírkőforma, tarsoly lemez, rovásírás és ezernyi más.  Csutoros nem Vajdát követte, de a Jakotániákban megteremtett vizuális valósága rokon a szemléletet tükröz - meggyőző szinten, maradandóan. Tipikusan helyi hozzájárulás. 

 

A SZÜRENON esetében az ITT és MOST meghatározó volt. És ebben a sorrendben. Ezáltal folytatott is valamit. Többek között az Európai Iskolát is. Mezei Árpád, aki 1970-ben „Üzenetek-Jelrácsok” c.  kiállításomat nyitotta meg – kitűnően – erről meg volt győződve. Kétségtelen nem állt távol tőlem ez az elgondolás. Ifjúként történt rácsodálkozásom Gadányi Jenőre nem a véletlen műve volt.

 

A kizárólagosság az, ami leginkább taszít. Szabadság igényemet tiporja sárba. Szerintem a magyar művészet egyik alapjellegzetessége: az eltérő alaptendenciákra való egyidejű nyitottság, az individuális elszántság és sokrétűség, amely áttételesen összefügg szabadság küzdelmeinkkel is. Ez a sokrétűség, ez a hihetetlenül színes gazdagság, ami leginkább magával ragadó a magyar művészetben: az individuumok burjánzó gazdagsága, abból is következik, hogy egyaránt nyitott volt a legszélsőségesebb avantgárd kezdeményezésekre (Kassákék és az Iparterv egy része)   és a tradicionális keleti filozófiákra vagy a szakralitásra egyaránt (Hamvas Béla, Karátson Gábor, Türk Péter, Molnár Sándor stb.). 

Ez a nyitottság és gazdagság egyik alap hiánya a kortárs művészetet bemutató Magyar Nemzeti Galériabeli kiállításnak. 

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :