[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Rejtelmes Sziget

szerző: Lovas Enikő 2011-11-01

 

Rejtelmes Sziget

 

A minap valakinek azt találtam mondani Athol Fugard A sziget c. darabjának Rovás színműhelyes interpretációjáról, hogy bonyolult. Mire kiigazítottak, hogy nem az interpretáció az, és főleg nem a darab, hanem a róla való gondolataim bonyolultak.

 

Athol Fugard, a dél-afrikai, angolul író kortárs drámaíró valamikor az apartheid-korszakban (1948--94, ami két emberöltő volt!) írt néhány metaforikusságában is bátornak tekinthető darabot szabadság - egyenlőség - testvériség témában. Mert ezekről, ugye, évszázadok óta nem lehet eleget beszélni, pláne hogy lényegüket tekintve, mint ideák, egyenként is megvalósíthatatlanoknak bizonyultak, nemhogy így együtt. És az is régi gyanúm, hogy újabb évszázadok alatt se fogunk sokkal közelebb jutni annál, mint ahol szabadság - egyenlőség - testériség dolgában épp most tartunk.

 

Bár arról, hogy most épp hol tartunk, és milyen állapotban vagyunk, a színháznak elsőrendű feladata (volna) felvilágosítást adni. Legyen ez egy kiindulópont! Különben már itt, ezen a ponton elkezdtek bonyolódni a gondolataim A sziget körül. Mert ha Fugard darabjában – mondjuk 1973-ban, Fokvárosban, vagy ´74-ben az Broadway Edison Theatre színpadán – két fekete fickó, megverten és megalázottan, egyenlőségről, testvériségről, szabadságról, valamint a Fehér Hatalomnak való kiszolgáltatottságról értekezik egy börtöncellában, akkor annak azért másféle üzenete van, mintha 2011-ben, Kassán, a Rovás Színműhelyben a három idea helyett csupáncsak egyről, a szabadság elvesztéséről folyik a szó a két fickó között, akik ráadásul – börtöncella ide vagy oda – maguk is fehérek. 

 

Innen nézve, akár rögtön játszhatatlannak és érvénytelennek is minősíthetnénk Fugard darabját. Mert ha az eredeti tartalmak és összefüggések nem is tűntek el a világból, de a sérelmes voltuk nem olyan nyilvánvaló és átlátszó, mint ahogy az a darabbeli képletből látható, akkor mitől fog ez a dráma hatni? Egyáltalán miről fog szólni? A néző kódolt beszédet vár, miközben talán nincsenek is kódok, csak ezen kódok helye van meg, ami az üresség maga? (Csak lapszélre jegyzem meg, hogy amikor a rendszerváltás után eltűnt a nézőtéri összekacsintás a diktatúrát bíráló darabok játszásánál, akkor az addig az ellenállás nyelvét beszélő színházakban hirtelen csönd lett.)   

 

A sziget különben a hírhedt, dél-afrikai Robben Island-i börtönben játszódik (Nelson Mandelát 27 évig tartották itt fogva), a két szereplője pedig John és Winston, akik nyilvánvalóan szintén az aparheid áldozatai. Hogy miért kerültek börtönbe, hogy tulajdonképpen mit követtek el, az a darab folyamán nem derül ki, csupáncsak az, hogy az egyikük, John tíz évet, a másikuk, Winston életfogytiglant kapott érte. A börtön és általában a rablét iszonyatairól az előadás egyébként szemérmesen hallgat, nem úgy, mint a dráma. Bár a totális színházi elsötétítésben (black-out), amivel az előadás kezdődik, a kopácsolások fémhangja és a a szirénavijjogás elég félelmetes tud lenni.

 

Cibula Péter rendező fél-arénában helyezte el a játékot, ahol a nézők mintegy körülülik azt a szűk, téglalap alakú helyet, ami a börtöncellát jelenti.

A színre holtfáradtan beeső Johntól (Madarász Máté) és Winstontól (Havasi Péter) – akikkel egy álló napon át talicskával hordatta a homokot a tengerparton az egymás által kiásott gödrökbe a Hodoshe nevű őr – megtudjuk, hogy ma félelmetesen közel kerültek az emberi tűrőképesség határához, és hogy miközben dolgoztak, gyűlölték egymást. Ez volt ugyanis Hodoshe célja. (A darabban benne van, az előadásban sajnálatos módon nem hangzik el, hogy „Hodoshe, a döglégy“, csak egy ember, nem pedig isten, és hogy ők ketten csakis azért vannak még életben, mert Hodoshe elfáradt. „Az ember, az elfárad.“)

 

Aztán megtudjuk azt is, hogy kultúrműsor készül a börtön valamennyi cellájában, és hogy John Szophoklész Antigonéját akarja kettejükkel eljátsszatni. Johnnak iszonyú fontos ügy az Antigoné, Winstonnak – vagy mert egy picit nehézfejű, vagy csak mert mélységesen hidegen hagyja az ókori legenda – még az alapkonfliktus megjegyzése is nehezére esik, mint ahogy az is, hogy kimondja, Antigoné bűnös, azaz bűnösnek vallotta magát a tette elkövetésében. (Mármint abban, hogy eltemette a Théba ellen támadó bátyja, Polüneikész holttestét – mert ez az isten törvénye: a halottat el kell temetni –, hiába tiltotta azt meg az állam és a törvény képviseletében Kreón király.)

Winstonnak nincs bűntudata. Nyilván a saját tette elkövetését illetőleg sincsen. 

 

John türelmesen elmagyarázza, szemlélteti is Winston számára a többezer éves, hatalmas történet tanulságait, amelyben az állam, az emberi törvényt képviselő Kreón király igazsága megütközik az Antigoné képviselte isteni törvény igazságával.

Már ekkor eltűnődik az ember, hogy vajon mért olyan fontos ez az Antigoné Johnnak? Megkísérti az a gondolat is, hogy John állapota átmenti, ő tíz év múlva szabadulni fog. Talán így őrzi az emberi méltósága maradékát, hogy az általa tudott és képviselt igazságot egy színjátékban felmutatja a rabtársaknak, a fegyőröknek meg a képébe vágja? 

 

Winstonnak nem Antigoné és igazsága a fontos, egyedül csak John. Neki tesz szívességet azzal, hogy megtanulja a darabot, és ha kell, női ruhába is bújik... Bár nem adja meg magát könnyen. John érvel, vitatkozik... pszichologizál és pedagógiázik.

Hogy Madarász Máté és Havasi Péter színészként mit művelnek abban a nézőkkel összezárt, sűrű térben, arról csak elismeréssel lehet szólni. Noha eltart egy ideig, míg a néző összerakja a fejében a történetet, és megérti, ha ugyan megérti, hogy tulajdonképpen mit játszanak ezek a fiúk.

Mert a „fiúk“ üdék, kecsesek és szépek (kicsit túlságosan is azok), és többnyire úgy mozognak, mint a táncosok. Szép, pontosan megkoreografált mozdulatokkal közlekednek a kicsi játéktérben. Nemigen van nyoma annak, hogy a testük sanyargattatik – a fáradtságról is csak beszélnek inkább –, az arcukról, a szemükből pedig szinte süt az ártatlanság.

 

A darabból a gondos dramaturgia kigyomlált mindent, ami politikai tartalmat adna neki. Nem hangzanak el a bíráló sorok a Fehér Hatalomról, Hodoshe-t senki se nevezi döglégynek, akinek a rabok teste – akárcsak Polüneikészé a dögmadaraknak – prédájává lesz. Nem beszélnek elvekről, jelszavakról, testvériségről vagy áldozatról – csupáncsak a szabadság elvesztéséről beszélnek...

 

De hát lehet, hogy az így kevés. Hogy az igazi drámához ez nem elég. Mert igenis fontos kérdés, hogy ennek a kettőnek itt mi a bűne! Mért zárták börtönbe őket? Loptak, raboltak, gyilkoltak? Nem mindegy. Mert ha, teszem azt, egyikük egy politikus terepjáróját kötötte el, és azért kapott x évet, a másik meg mondjuk fajgyűlöletből elkövetett gyilkosságért kapott másfelet, az is egy történet, ami fölött el lehet gondolkozni, de aligha olyan mélyenszántóan, mint amilyen Kreón vád- vagy Antigoné védőbeszéde, mert akkor azok nem lesznek aplikálhatók, és érvényesek se lesznek két köztörvényes bűnözőre.

 

Mert ha nincs igazságtalanság az ítéletben, mert kétféle igazság sincs, ami egymással megütközne, akkor, tartok tőle, igazi dráma sincsen.

Nézhetünk mély emberi részvéttel a fiatalon életfogytiglani börtönt kapott Winstonra, de ugyanakkor, lelkünk mélyén, meg is nyugodhatunk a körülmények miatt, amik úgy intézik, hogy a köztörvényesek börtönbe kerüljenek, tudniillik ott is van a helyük.

 

Ennek a nehezen dekódolható előadásnak egyébként számtalan szépsége van. Az egyik legszebb, legfeszültebb jelenetsora, amikor kettejük konfliktusa után – szirénahang, nadrágletolás, falhoz támaszkodás – John kiszólítják a cellából, és Havasi eljátssza az idő múlását, valamit azt, ahogy a John iránti dühe, tompa neheztelésbe, majd feszültségbe, végül aggódásba vált...  

Aztán John visszatér, nem kapott magánzárkát, meg se verték, ellenben megtudjuk, hogy váratlanul szabadlábra helyezik. A tíz év büntetését leszállították három évre – ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy John három hónap múlva szabadul.

 

És ekkor érti meg Winston, ebből a körülményből válik számára átélhetővé, hogy mi a szabadság, és hogy annak elvesztése számára mit jelent.

Végül még az Antigoné is a nézők elé kerül.

 

Madarász Máté a közönségtől megilletődött amatőr színészként igen meggyőző. Az általa megjelenített Kreón, akinek anakronisztikus elemekkel telitűzdelt vádbeszéde – amiből még a Holdra küldött rakéták emlegetése se marad ki – az egyik legtalányosabb eleme ennek az előadásnak, mert John-Kreón itt olyan, mintha maga volna a megtestesült szervilitás. Behódolt volna az őt bebörtönzőknek, avagy csak hálás, cím nélkül mindenkinek, amiért szabadul? Nem tudom, nem értettem. 

 

Amikor pedig Winston-Antigoné megjelenik, aki alumínium merőkanalakból műmelleket rak magára és valami elképesztő sárga kócból hosszú hajat, senkinek sincs kedve nevetni, de mégcsak mosolyogni se rajta – ezt viszont már Havasi színészi ereje és kvalitásai teszik.

Amikor azt mondja, hogy „Elődeink Istene! Hazám! Otthonom! Az idő nem vár tovább. Az élő halál elébe megyek, mert oly dolgokat tiszteltem meg, amiknek nem jár tisztelet...“, akkor minden zavarossága ellenére azt gondolom, hogy mégiscsak jó színház ez, mert elhittem én itt mindenkinek mindent. Főként persze minden érzeményt.

Bárcsak az előadás gondolatisága is ilyen tiszta és erős lett volna.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :