Rejtõzködés a cybertérben

"– Mi a neved?
– Masni.
– Masni? Az meg milyen név?
– Bece."

(Egressy Zoltán: Portugál)

De miért rejtõzködik a cybertérben egy ember? A paritás elvén most az a válasz kívánkozik ide, hogy gépnek akar látszani. „Tekeredik a rétes...“
Néhány billentyûhang, egér suhanása az asztalon, klikkelés, tûnõdõ homlokráncolás a név betöltésekor, és már létre is jött az új Terminátor. Senkitõl és semmitõl sem fél, bámulatosan regenerálódik, csípõbõl tüzel – cowboyoknál is gyorsabban –, és nincsenek érzései. Nem kegyelmez. Nem érez szégyent. Ha mégis sarokba szorítják, egy pukkanással eltûnik, hogy pár perccel késõbb (meddig tart egy regisztráció) feltûnjön valahol egészen máshol, esetleg ugyanott más név, bocsánat, bece alatt. Bámulatosan álcázza magát, akár egy fütyihosszabbító gyógykészítménnyel házaló e-mail generátor.

Nézzünk valami mást! Ha mondjuk valakinek több nickje van, akkor vitába bocsátkozhat saját magával a cybertérben. Megküzdhet magával. Támogathatja magát, vagy eltiporhatja. Esetleg egy hadseregnyi nicket is állíthat, és ha mondjuk egy fórumon a demokrácia valamelyik formája érvényesülni látszana, akkor leszavazhatná a kevesebb nickkel, urambocsá´a saját nevén jelenlévõ vitapartnert. Gyõzelemre viheti és megvédheti a kiválasztott nicket. Utánam a nicközön. Sok nick nevet gyõz. Nem él a nickem, káposzta a fejem.

Ennyit a rejtõzködés lehetséges, megengedem, hogy csak számomra alantas okairól. És most jöjjön a science-fiction! Tegyük fel, hogy a becenevek, nickek használata az ember – mint cybertér-entitás – virtualizációját hivatott megvalósítani. Láttatást, jelenlétet és nem rejtõzködést. A nickhasználó maga helyett mint képviselõt küldi be a cybertérbe virtuális hasonmását. A kilencvenes évek elején Myron Krueger, a virtuális valóság kifejezés megalkotója és úttörõje kezdte használni az avatar kifejezést ezekre a nem ember, nem gép alteregókra. Szedett-vedett magyarázatként álljon itt, hogy az avatar szóval azelõtt fõleg a hindu vallásmagyarázatban találkoztunk. Értelme: egy magasabbrendû lény inkarnációja egy alacsonyabbrendû létformába. Ha feltesszük, hogy a cybertér alacsonyabb rendû, mint az emberi világ, akkor a hasonlat rendkívül plasztikus. Kruegert továbbgondolva már az internet gyermekkorában is napvilágot láttak értekezések arról, hogy az avatar, mint árnyékunk a cybertérben nem igazán effektív, sõt felesleges. Az avatarnak önállóságot kell biztosítani. Az önálló avatar önálló létet kezd a virtuális világban, és „nekünk dolgozik“. Ha jól megtanítottuk vele a nézeteinket, akkor hangoztathatja õket. Kereshet hasonlóan predesztinált avatarokat és összefoghat velük. Esetleg más avatarok ellen. Területet foglalhat a cybertérben, bevilágíthatja annak egy részét. Az volna az igazi eredmény, ha a létrehozott hasonmás alkalmazkodni és tanulni volna képes. Hiszen a tér, amiben operálni kénytelen állandóan és gyorsan növekszik. És nemcsak méreteiben, hanem dimenzióiban, tehát bonyolultságában is. Vajon meddig tarthatjuk a tempót ezzel a növekedéssel mi, emberek? Lehetséges lesz, hogy egyszer majd mi szorulunk az avatarunk segítségére?

Lovas Tibor