[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Reptetés

szerző: Braunsteiner Áron, Pál Kinga 2011-01-25

 

Reptetés

  Braunsteiner Áron: Ugyekittóf?

 

Ha jól emlékszem, éppen november lehetett, amikor mindez történt. Nem most, kicsit már régebben. Fújta a rideg-hideg szél a száraz, rozsdaszínű, halott, csontvázszerű leveleket. Ott álltunk a háromszögű tér keleti sarkában bő száz éve álló templom melletti parókiánál, ahol a gyermek-istentiszteleteket is tartották. Gyermek istentisztelet - ez is egy olyan szó, amit senki sem használt egyébként, csak akkor, amikor fontosnak akarta éreztetni a vasárnapi iskolákat.
 

- Én majd itt kint megvárom őket. Nincs kedvem bemenni a templomba – valami ilyesmit mondhattam anyámnak, mert az igazat megmondva már akkor sem szerettem templomba járni, a nagy ájtatosság nem igazán volt kedvemre.
Ám mivel muszáj volt akkor elmenni, s ha már ott vagyok, legalább kint várva a vasárnapi iskolára meg tudtam úszni az ájtatosságot, s nem kellett azokat az unalmas, hosszú és szerintem nem is mindig helyénvaló beszédeket hallgatni unos-untalan..
Ez az eset nem volt annyira jelentős, csak annyiban talán egy kicsit, amennyiben egy alig hat-hét éves emberke életében lehet esély némi változatosságra. Annyiban volt ez a másság, hogy nem jött senki, vagyis senki olyan, akire vártam, akit ismerek, aki az én csapatom, akivel eddig. Szóval akivel eddig, arra csak  vártam, vártam, vártam, lehet, hogy nem ennyire sokat, mint amennyire most ezt itt szétírom, de mindenesetre vártam. És nem jött senki. Na akkor most mi lesz? Gondolkoztam azon, bemenjek-e egyáltalán, vagy mi a fene legyen.  
Végül nem mentem sehova a már kiválasztott támaszpontomtól. Addig ücsörögtem, amíg jött végre valaki. Ez a valaki a Zsolti volt, aki a nagyoknak vezette a vasárnapikat.
 

- Ma nem jönnek a  kicsik, szóval bemehetsz a templomba, vagy jöhetsz velünk is ha akarsz – ezt mormogta, én meg mentem vele, de mintha nem is lett volna annyira ez kényszer. 
Mentem velük, azzal, hogy majd úgy viselkedek, mint aki nem akar zavarni a nagy szószéki duma alatt a templomban.. Így nem csak az általam nem igazán kedvelt, változatlanul unalmas  templomozást úsztam meg, de a nagyokkal is mehettem, amitől ugye nagyon kiváltságosnak,  nagynak és felnőttesnek éreztem magam.
  

És így kerültem bele abba a helyzetbe, hogy ott ragadtam a nagyoknál, ahol jól éreztem magam. Főleg ahhoz képest, hogy milyen volt a kiscsoportban, ahol még teljesen feleslegesen leckét is kaptunk időnként. Továbbá ahhoz képest, hogy a kiscsoportos Kati nénit, aki félelmetes, folyton-mosolygós arcával csak próbálta leplezni azt, hogy mennyire nem bírja, vagyis inkább utálja a gyerekeket, össze sem lehetett hasonlítani Zsoltival. Zsoltival mindig lehetett beszélgetni, és nem is volt olyan keményfejű idióta, aki nem engedett egyetlen igét sem abból, ami a Bibliában meg van írva.
Jártam oda abban az évben, többé-kevésbé rendszeresen. Év végén pedig kitalálták valamilyen nagyon okos emberek, hogy a kicsi, cuki, aranypofa gyerkőcök beszéljenek már valami szépet az öregeknek. Hát nekem is jutott mondanivaló, na meg testvéremnek Ugyekristófnak is, meg úgy kb. mindenkire rásóztak valamit, ha kérte, ha nem. 
  

Be kell vallanom, izgatott voltam a kis, családomon kívül mindenki számára teljesen jelentéktelennek mondható beszédecském előtt, de fékezte az izgulásomat az, hogy ott volt velem Kristóf, a bátyám. Ugyekristóf?  
Akkoriban nemcsak, hogy jól jött, hogy ott volt, de szinte betegesen aköré épült az életem, hogy neki mindenben és mindenképpen megfeleljek, és nem lehettem magamban biztos anélkül, hogy tudjam, ő is biztosan  így gondolja. 
     

Ugyekittóf? – ez volt az örök kérdésem. Szükségem volt arra, hogy igazoljon mindenben. Ha ez nem volt meg, valahogyan elveszettnek és szörnyen bizonytalannak éreztem magam. Persze, rá kellett jönnöm, hogy Ugyekristóf sem volt mindenható, hibátlan és hajde valami nagyfiú.  Kiment, kezdte volna mondani a neki feladott textust, de amikor felnézett és meglátta azt a sok embert, bepréselve a padokba, nyakig ünneplőben, megijedt. Szegény, nem ismerte azt a régi mondást: Képzeld el a közönséget meztelenül! Igaz, ha belegondolunk, hogy az emberek  90%-a öreg és csúnya volt, jobb, hogy nem is ismerte. 
Szóval, felnézett, riadt tekintetével átpásztázta a sok vénséges, és sajnos egyáltalán nem káposztafej, nyakig felöltözött és bizony a javasolt figyelemelterlő viselkedésnek egyáltalán nem elfogadó, nem meztelen, irdatlan sok ájtatos manóra hasonlitó  embert, majd a jobb szeme sarkában feltűnt egy könny... két könny... három könny… négy könny… öt könny, egy egész folyam akár, s itt lett a dolog katartikus. Nagy csend, nagy kuss. A nagy csöndből a pityergés, sírás és zokogás állomásain keresztül a eszméletlenül hangos, fülrepesztő, fájdalmas ordításig jutott el. Amit persze a villámgyors futás Anyuhoz, na ez  követett. Rohant mint egy dagi, szőke, 9 éves gömbvillám.
 

Itt már kezdtem besz...i. „Mit kezdjek?“ - gondoltam ott bent, a fejemben, a koponyám biztonságos burája védelmében. Ha a nagy testvérem bőgve rohant ki, mint egy kicsi gyerek (persze az volt, csak az én szememben nem), nekem hogyan sikerülhetne?  Mégis  összeszedtem magam, és kimentem, mint aki nem fél. Pedig jaj de, jaj de nagyon féltem. Belekezdtem. Megint belekezdtem, de  hiába, elment a hangom. Mégegyszer belekezdtem, de megint elment az a kicsi, vékonyka, gyerekes hangom. A harmadik nekifutásnál, már csillogó kis könnyecskékkel a szemeimben sem jutottam tovább az első mondatnál.
Aztán a  pityergés, sírás és zokogás állomásain keresztül a eszméletlenül hangos, fülrepesztő, fájdalmas ordításig jutottam el. Amit persze a villámgyors futás Anyuhoz követett. 
  

Így történt hát az, hogy Ugyekristófból sima Kristóf lett, és Kristóf testvéréből, akinek eddig a nevét sem tudtam, Áron kezdett lenni.
 

Pál Kinga: Emlék

 

- Hová megyünk? – kérdezte a kislány az autóban, ami épp egy ismeretlen cél felé tartott.
A többiek mintha meg sem hallották volna a kérdést, Anya csendben ült mellette, és bámult kifelé az ablakon. A régi sárga Zsiguli elkanyarodott az úton, már egy ideje olyan tájon járt, ami teljesen idegennek tűnt a kislánynak.
Ismét megkérdezte, de megint nem kapott választ, úgy látszik ez nem lehet olyan fontos, ha a többiek meg sem említették. A Zsiguli pedig csak gurult tovább előre a hosszú, szürke úton.

 

- Nézd, milyen szép nyuszis papucsod lesz! – mosolygott Anya, miközben a nővér felhúzta a kislány lábára a szőrös papucsot.
- És a kedvenc pizsamádat hoztuk el, ezt szereted, ugye? – kérdezte, és folytatta a színjátékot, nehogy esetleg szomorú legyen a lányka.
Bejött az álmosoly, a leányzó mit sem sejtve nézelődött maga körül az új terepen, még a nővért is igen szimpatikusnak találta. Előtte fénylettek a kórház fehérre festett falai, és semmi jel nem mutatott a veszélyre. Anya még egy ideig beszélgetett a nővérrel, majd megölelte lányát, és elindult lefelé a lépcsőn.
- Szia, Kingácska! – mondta álcázott mosollyal, és integetett.
- Anya, hova mész? Várj, én is megyek! – kiáltott utána a kislány, de Anya már el is tűnt a lépcsőházban, és ő egyedül maradt a nővérrel. Nem is bánta, hiszen már most kedvelte, Anya majd nemsokára biztos visszajön.
A nővér bevezette őt egy kis egyszemélyes szobába. Baloldalon egy ágy, szemben az ablak, előtte pedig egy hosszúkás asztal, hozzávaló székkel. A nővér lerakta a pizsamát az ágyra, kiment a szobából, és ezzel Kinga egyedül maradt az idegen teremben.
Nem értette. Pár perc múlva kinézett a folyosóra, de nem látott senkit. El akart volna szaladni gyorsan Anya után, de mégis hova mehetne? Anya biztos ide jön majd érte, ha nem marad itt, nem fogja megtalálni…
Kinga becsuszogott a szobába, és várta, hogy visszatérjen valaki. Abban az idegen fehér teremben olyan egyedül érezte magát, mint még életében soha.

 

Vacsorára egy furcsa főzeléket adtak, egy hatalmas sajtnak tűnő valamivel, amibe Kinga bele sem kóstolt. Viszketett a bőre a bárányhimlőtől, és a sok gyógyszer amúgy is elvette az étvágyát. Még mindig nem tért vissza Anya, pedig már besötétedett…
A kislány türelmetlenül és kétségbeesetten próbált kimászni a rácsos ágyból, ahova berakták, unatkozott, és nem értette miért hagyták őt ezen a rideg, barátságtalan helyen. Sikerült neki kikászálódnia, óvatosan lehuppant a földre, és odasétált az ajtóhoz. A nővérek arra számítottak, hogy aludni fog, úgyhogy nem gyújtották meg nála a lámpát, csak a folyosóról szűrődött át némi fény az ajtó üvegablakán keresztül. Az ablak túl magasan volt, Kinga a pici termetével még nem érhette fel. Na de könnyen feltalálta magát: odahúzta a széket az ajtóhoz, felállt rá, és kikukucskált az üvegen keresztül a folyosóra.
Fehér ruhás nővérek vonultak egymás után sorba, ki-ki melyik irányba. Néha váltottak pár szót egymással, majd sietősen folytatták útjukat.
Kinga először némán figyelte őket, aztán eszébe jutott, hogy talán szólni kéne nekik, hátha meghallják.
- Haza akarok menni – kezdte halkan, remegő hangon, de a fehér ruhás asszonyok észre se vették.
- Haza akarok menni! – mondta egyre hangosabban, de azok csak ballagtak tovább, figyelemre se méltatták.
Talán nem értettek magyarul, vagy egyszerűen tudni sem akartak a sírva kiabáló kislányról. Kinga pedig folytatta:
- Engedjetek ki innen! Ki akarok menni! HAZA AKAROK MENNI! HAZA AKAROK MENNI!
És így tovább. Több órán keresztül bőgve dörömbölt az ajtón, de mindhiába, a nővérek túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy ilyen jelentéktelen dologgal foglalkozzanak. Egy idő után, mikor már túlzottan kimerült az ordítozástól, abbahagyta, és lefeküdt aludni.

 

Másnap, mivel nem evett, infúzióra kötötték. Feküdt egész nap a rácsos ágyában. Még a szép otthoni pizsamáját is elvették, mert lehányta, kapott helyette egy szürke kockásat.
Halvány, zavaros képek: orvosok hajlanak fölé, fiatalok, idegenek, de nem érthető mit mondanak.
Valamivel később jött egy nővér, takarított a szobában, amíg Kinga az ágyban ült.
- Anya! Hol van anya? – kérdezte a nővért, és csak remélte, hogy az megérti, amit mond.
A fiatal göndörhajú nő sajnálkozva nézett a lánykára, és meglepő módon megértette a kérdést.
- Maminka nie je tu, maminka je doma – válaszolta kedves, nyugtató hangon.
Maminka je doma. Anya otthon van. Ezt a pár szlovák szót már ismerte Kinga.
„Tudom, hogy Anya otthon van” – gondolta. - „Pont azért akarok hazamenni!”
Egy ideig még ott pakolgatott a kedves nővérke, addig a kislány biztonságban érezte magát. De aztán megint eljött az este, és újra magára maradt a sötét falak közt.
Félt. Félt, hogy örökre itt marad, és soha nem látja viszont a családját, félt a magánytól, a sötétségtől és az idegen emberektől. Megint sírni kezdett. Az előző éjszaka miatt estére kivitték a széket a szobából, hogy ne állhasson rá. Sebaj, odatolta az asztalt az ajtó elé, és arra mászott fel. Keservesen zokogott, és ordított, ahogy csak a torkán kifért.
- ENGEDJETEK HAZA! HAZA AKAROK MENNI!
Ám megint ugyanaz fogadta, mint az előző estén. Mintha csak egy filmet nézett volna az üveglapon keresztül, amibe nem léphet bele, és a szereplők se vehetik fel vele a kapcsolatot. Egyre hangosabban kiabált, szinte már fájtak a hangszálai, berekedt, és köhögni kezdett. A fájdalom ellenére folytatta, ordított, sírt, köhögött és dörömbölt az ajtón, ahogy csak tudott.
És eddig bírtam nézni. Megszólítottam:
- Kinga, ne sírj!
A kislány, meglepetten kapta fel a fejét a hangomra. Vörös, kisírt szemeit kíváncsian rámszegezte, csodálkozott, hogy sötétben is jól látjuk egymást. Tudta, hogy ki vagyok.
- Nincs okod sírásra, pontosan három nap múlva hazaengednek innen – mondtam neki lassú, biztató hangon.
- Hazamehetek? – kérdezte. – Nem hiszem, a nővérek nem értenek engem! Nem engednek ki!
- Anya jön érted majd. Nem hiszel nekem? Figyelj, megmutatom.
És ezzel felidéztem előtte az utolsó kórházi napot, emlékképek kivetítésével.
- Ebédre almás kalácsot adnak, eszel belőle, majd otthon kihányod. Látod? Itt érkezik meg Anya a szürke kabátjában, hosszú barna hajával, semmit sem változott. A hazautat nem tudom megmutatni, mert nem emlékszek rá. De nézd, itt ülsz a konyhában délután Anyával, és itt alszol az ölében több mint egy héten keresztül éjszakánként. Sokat emlegeti még ma is, hogy évekig csak lámpafénynél tudtál aludni ezek után…
Nagyon belemerültem a mesélésbe, és egyre gyorsabban váltogattam az emlékképeket. Vártam, hogy a lányka arcán öröm vagy megkönnyebbülés jelenik meg, de csalódnom kellett: bár abbahagyta a sírást, továbbra is komor maradt a tekintete.
- Hát nem örülsz, hogy hazamész? Mi a baj, no?
- De… mi lesz ha hazamegyek? Mit fogok otthon csinálni? – kérdezte bamba arccal, úgy tűnik valami érdekesebbre számított tőlem.
Milyen hülye kérdés, nemhogy örülne, hogy hazajut végre… Pár percre elgondolkoztam.
- Tudom már, mutatok neked valakit! Születik majd egy tesód! – újságoltam mosolyogva, és felhoztam neki egy emlékképet, mikor épp 16 évesen badmintonozik az öccsével. Az éppen Michael Jacksont utánozta, aztán katonásat játszott a badmintonütővel.
Ezen az emléken a kislány elnevette magát. Na, úgy látszik ez bejött.
- Várj csak, mutatok még ennél jobbat is!
És felelevenítettem néhány arcot, amint együtt nevetünk, sírunk, beszélgetünk…
- Ők itt Bogi, Bibi és Ati. Barátok.
A lányka tágranyitott szemmel figyelte a jelenetet, és egy boldog mosoly formálódott sápadt kis arcocskáján.
- Szeretem őket. – suttogta.
- Én is szeretem őket – válaszoltam enyhe mosollyal.
 

Ezután egy nagyon friss emléket húztam elő egy kirándulásról, és együtt nevettünk rajta, ahogy a sok fiú mind női ruhában szaladgál. Ragyogó tekintettel nézte, ahogy pár ember, akiket csak néhány napja ismertünk, úgy ragaszkodik hozzánk, mintha testvérünk lenne, és ahogy együtt szórakoznak velünk.
- Látod - mondtam. - Sose leszel egyedül ebben a világban, mert körülöttünk rengeteg csodálatos ember él, akik közül bárki az életünk részévé válhat.
 

Három éves létére megértette a szavaimat, pedig elég bonyolult gondolatok voltak. És még fontosabb, hogy ezzel végre én is megértettem. Ez a kislány a múltam, jövőm és jelenem, és ahogy mosolyogva egymásra néztünk, eggyé váltunk az emlékek sodrásában.


 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :