[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Saul és Paulus

szerkesztette: krónikás, 2008-02-04

Jeruzsálem, SiratófalPál apostol megtérése kapcsán elmélkedik egyik barátunk, Zsóka János, aki az Egri Hittudományi Fõiskola hallgatója. Filozofikus alkat, bár ezt a megállapítást negatív kritikának veszi jónéhány teológus. Jó vele beszélgetni. Életrõl, célokról, küldetésrõl...


a Holt-tenger


tengerpart


Cesarea


Cesarea


Cesarea


Cesarea


Holt-tenger


Holt-tenger


Holt-tenger


a sivatag


a Genezáret-tó


a Golán-fennsík


a Golán


a Golán


Haifa


Haifa


Jeruzsálem


Jeruzsálem


Jeruzsálem


Jeruzsálem


Jeruzsálem


Jeruzsálem


Massada


Massada


Massada


Megido


Yaffa


Tel Aviv

Zsóka János: Szent Pál apostol megtérése
(január 25.)

Szent Pál apostol megtérése ugyanabban az évben történt, amikor Krisztus kínhalált szenvedett és Szent Istvánt megkövezték. Nem egy naptári évben, hanem egy év leforgása alatt: Krisztus március 25-én szenvedett kínhalált, Szent Istvánt ugyanazon év augusztus 3-án kövezték meg, Pál pedig január 25-én tért meg.

Három okát adhatjuk annak, hogy Pál megtérését miért ünnepeljük meg más szenteknél inkább. Elõször a példa miatt, hogy bármily nagy bûnös legyen is valaki, ne veszítse el reményét a megbocsátásra, látva, hogy amilyen nagy bûnös volt Pál, oly nagy kegyelmet kapott. Másodszor az öröm miatt, mert amekkora gyásza volt az Egyháznak az üldözésben, oly nagy lett öröme Pál megtérésében. Harmadszor a csoda miatt, amit az Úr cselekedett õvele, midõn legvadabb üldözõjébõl leghûségesebb hirdetõjévé tette.

Megtérése csoda volt a miatt, aki tette, ami által végbe ment, és akivel történt. Elõször is, aki tette, Krisztus volt. Õ térítette meg Pált. Elsõsorban megmutatta csodálatos hatalmát, mondván: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 9,5), s rögtön meg is változtatta, Pál már megváltozva felelt: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (uo. 9,6). Ágoston errõl az igérõl ezt mondja: „A farkasok által megölt bárány bárányokká tette a farkasokat. Már kész az engedelmességre, aki az imént készült kegyetlen üldözésre.” Másodsorban megmutatta csodálatos bölcsességét. Csodálatos bölcsesség rejlett ugyanis abban, hogy nem isteni fenségének megmutatásával fordította el Pált felfuvalkodott gõgjétõl, hanem alázatának mélységével. „Én vagyok a Názáreti Jézus – mondotta –, akit te üldözesz” (uo. 9,5). A Glossza hozzáfûzi: „Nem Istennek, vagy Isten Fiának nevezte magát, hanem azt mondta: »Fogadd el az én alázatom mélységeit, és vedd le szemedrõl a gõg hályogát.«” Harmadsorban megmutatta csodálatos kegyelmességét azáltal, hogy éppen akkor térítette meg Pált, amikor az elszántan és tettre készen elindult a keresztények üldözésére. Telve volt gonosz indulattal, midõn fenyegetõzést és öldöklést lihegett (uo. 9,1), aljas szándékkal elment a fõpaphoz (uo. 9, 1), mintegy rájuk erõltetve magát, és kegyetlen tettvággyal, midõn elindult, hogy a keresztényeket elhozassa megkötözve Jeruzsálembe (uo. 9,2), A leggonoszabb út volt az övé, s az isteni irgalom mégis megtérítette.

Másodszor csodás volt megtérése a fény miatt, ami által végbement. Mint mondják, hirtelen támadt, hatalmas és mennyei volt. „És hirtelen fényesség ragyogá õt körül az égbõl” (uo. 9,3). Pálnak három nagy bûne volt. Az elsõ a vakmerõség, amit az jelez, hogy „elméne tehát a fõpaphoz” (uo. 9,1). A Glossza megjegyzi: „Nem is hívták, csak saját buzgalma hajtotta.” A második a gõg, amit az jelez, hogy fenyegetõzést lihegett (uo. 9,1). A harmadik a test szerinti tudás, vagyis a Törvény ismerete. Evvel kapcsolatban mondja a Glossza az Én vagyok Jézus (uo. 9,5) kijelentést folytatva: „Én, az ég Istene beszélek hozzád, akirõl zsidó gondolkodásod szerint azt gondolod, hogy halott vagyok.” Az isteni fény tehát hirtelen támadt, hogy a vakmerõt megrettentse; hatalmas volt, hogy a gõgös és fennhéjázó embert mélységes alázatra kényszerítse; mennyei volt, hogy test szerinti tudását mennyei tudásra változtassa. De azt is mondhatjuk, hogy három dolog által ment végbe megtérése: a hívó hang, a ragyogó fény és a mindenható erõ által.

Harmadszor, akivel a csodálatos megtérés történt, Szent Pál volt. Kívülrõl három jele volt ennek: a földre esés, a megvakulás és a háromnapi böjt. Földre esett, hogy fölemelkedjék, tudniillik alantas szenvedélyébõl. Ágoston errõl: „Pál földre esett, hogy megvakuljon, megvakult, hogy megváltozzék, megváltozott, hogy elküldessék, elküldetett, hogy az igazságért megölessék.” – Ugyancsak Ágoston: „Összetört az õrjöngõ, és lett belõle hívõ. Összetört a farkas, és lett belõle bárány, összetört az üldözõ, és lett belõle hirdetõ. Összetört a kárhozat fia (2 Tesz 2,3), és lett belõle választott edény (ApCsel 9,15).”

Megvakult, hogy megvilágosodjék, tudniillik elhomályosult értelme. Errõl mondják, hogy a három nap alatt, míg vak volt, megtanulta az Evangéliumot. Nem embertõl, sem ember által kapta azt – amint maga tanúsítja –, hanem Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki õneki (Gal 1,1). Ágoston errõl: „Pált Krisztus igazi bajnokának tartom: tõle tanult, õ kente föl, vele feszíttetett keresztre, benne dicsõült meg.”

Testében gyötrelmet szenvedett, hogy teste alkalmassá váljék jó mûvelkedetek véghezvitelére. És valóban teste ezután minden jó cselekedetre alkalmas lett: tudott éhezni és bõvelkedni, minden körülmények között mindenre kész volt, és minden sanyarúságot szívesen eltûrt. Aranyszájú Szent János evvel kapcsolatban mondja: „A zsarnokokat és a haragtól lihegõ népeket annyira tartotta, mint a szúnyogokat; a halál, a kínok és az ezer gyötrelem gyermekjáték volt neki. Szívesebben fogadta õket, és jobban ékesítette õt a bilincsek köteléke, mint valamely korona, és szívesebben kapott sebeket, mint mások ajándékokat.”

Azt is mondhatjuk, hogy e három dolog ellentétes volt azzal a hárommal, ami õsatyánkkal történt. Az fölkelt az Úr ellen, Pál földre esett; annak szeme megnyílt, Pál megvakult; az evett a tiltott gyümölcsbõl, Pál megtartóztatta magát a neki járó eledeltõl.

2.

Pál apostol az a szent, akinek életérõl, tetteirõl, tanításáról kivételesen sokat tudunk meg az újszövetségi Szentírásból, azon belül is az Apostolok Cselekedeteibõl és Pál apostol leveleibõl. Igaz, élete legfontosabb eseményeinek sem tudjuk teljes bizonyossággal a pontos dátumát. Annyit tudunk, hogy Tarzuszban született, de születésének évét nem ismerjük pontosan. Az Apostolok Cselekedetei szinte lépésrõl lépésre kíséri végig az apostol életét attól a pillanattól kezdve, hogy István diakónus megkövezésénél megjelenik a szemünk elõtt, igaz, még úgy, mint Saul, a kereszténység elszánt üldözõje. Õ az a fiatalember, akinek lábai elé rakják ruhájukat azok, akik a köveket hajigálják István diakónusra. Az ifjú Saul nem rendül meg a véres jelenet látványától, nem ébred fel benne részvét a halálra kövezett keresztény iránt, ellenkezõleg: megerõsödik benne a meggyõzõdés, hogy „ezekkel így kell elbánni”. Éles észjárásra utal a terv, amely megfogalmazódik benne: utána kel menni a keresztényeknek addig a legvégsõ pontig, ameddig eljutottak és ki kell irtani õket – nem elég Jeruzsálemben végezni velük, el kell menni Damaszkuszba is! Vegyük figyelembe, hogy amit tenni szándékozik, az mély vallásos meggyõzõdésbõl fakad: az általa igaznak vélt hitet, tanítást védelmezte egy veszélyes tévedéstõl, „a cél szentesíti az eszközt” elvnek megfelelõen. Saul szeme elõtt szent cél lebegett: megvédeni az egy igaz Istenbe vetett hitet egy veszdelmesnek minõsített tévtanítástól. Ennek megfelelõen tartotta a keresztények üldözését, kiirtását is elfogadható, sõt szent eszköznek.


A fõpap engedélyével, az igazhitûség zászlaját hordozva vonult ki Saul Jeruzsálembõl az északi kapun, amikor elindult Damaszkusz felé. Az északi kapu közelében kövezték meg Istvánt. Júdea köves fennsíkja után Szamária síkságán kellett keresztülhaladni. Nagy valószínûséggel Saul és társai is megpihentek Jákob kútjánál, amely mellett Jézus is elbeszélgetett a szamáriai asszonnyal és „örök életre szökellõ” vizet ígért neki. Átment Gilboa fennsíkján, ahol ezer évvel azelõtt az azonos nevû és ugyancsak Benjamin törzsébõl származó király csatát veszített és fiával, Jonatánnal együtt az életét is elveszítette. Elképzelhetõ, hogy a Damaszkusz felé vágtató Saulnak eszébe jutott Saul király története és gondolhatott arra is, hogy milyen mulandó és a dolgok akkor változnak, amikor legkevésbé várja az ember. Egy kicsit késõbb megcsodálta a Hermon havas csúcsait és miután átkelt a gadarai sivatagon, megérkezett a damaszkuszi síkság zöld oázisára.
A londoni Szent Pál bazilika - Európa második legnagyobb keresztény temploma a római Szent Péter bazilika után


„Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égbõl egyszerre nagy fényesség vette körül.” (Ap Csel 9,3).
Ezt az eseményt ünnepli az Egyház január 25-én.
Akkor és ott, ahol legkevésbé sem számított rá, Saul terve darabokra tört. Isten váratlanul szokott cselekedni és amikor senki sem várja, széttöri az elõre meghatározott formákat. Ábrám sem számított rá, hogy Isten egyszer csak megszólítja õt Háránban, ami történetesen Damaszkusz közelében volt. Mózest is váratlanul szólította meg Isten az égõ csipkebokorból. A pünkösdi szélzúgás is hirtelen támadt.
„Istennek hatalma van mindent megtenni azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk.” (Ef 3,20)
Amikor saját felfogása szerint pogány területen volt, vagyis a legkevésbé alkalmas helyen arra, hogy Isten megnyilvánuljon, Saul találkozott azzal, akit elszántan üldözött. Késõbb õ maga így emlékezett vissza erre a feledhetetlen élményre:
„Amint az úton Damaszkusz közelébe értem, déltájban az égbõl hirtelen a napnál ragyogóbb világosság vett körül.” (ApCsel 22,6, 26,13)
Ez az esemény feltehetõen Krisztus után 34-ben történt. A hagyomány szerint Pál apostol 67. június 29-én szenvedett vértanúhalált Rómában. Hosszú volt az út, amit Krisztus örömhíre lánglelkû hirdetõjének meg kellett tennie Damaszkusztól Rómáig, ahol végül is elmondhatta:
„Készen vár rám az igazság koronája, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró.” (2Tim 4,8).
A római "falakon kívüli" Szent Pál bazilika - a négy nagy római bazilika egyike


Ugyanebben a Timóteusnak írt második levelében három dolgot kért szeretett tanítványától: hozza magával a köpenyét, amit Troászban hagyott, János Márkot és a pergamen tekercseket. A köpenyre szüksége van, mert a Mamertinus börtön hideg kövére ritkán és csak rövid idõre süt be a nap. Ez a köpeny ugyanakkor hûséges társa volt hosszú, küzdelmes és eredményes apostoli útjain. János Márk, az evangélista, útitársa volt Pálnak és Barnabásnak az elsõ apostoli út során, de Pamfíliában elhagyta õket. Pál ezért megbízhatatlannak tartotta õt és a második útra már nem akarta magával vinni. Márknak kora ifjúságától ezt a bélyeget kellett magán viselni: õ az, akit a nagy Pál apostol nem tartott megbízható társnak. Sokat árul el Pál apostol lelkének finomságáról, hogy a halála elõtti napokban éppen ennek az évtizedekkel korábbi „ügynek” a letisztázására is gondja van. Gyönyörû költeményt hagyott ránk Pál apostol a szeretetrõl a korintusiaknak írt elsõ levelének 13. fejezetében. Legalább ilyen szép az a költemény, amit életével írt és amit ezzel a mondattal pecsételt meg: „Márkot is vedd magad mellé és hozd el!” (2Tim4,11). Mekkora üzenete van számunkra annak is, hogy Pál még élete utolsó napjaiban is a Szentírást akarja olvasni: „Fõleg a pergamen tekercseket.” (2Tim4,13). Mintha azt mondaná: „Nem halhatok meg úgy, hogy ne legyen nálam Isten igéje.”
Azon a napon, amely a hagyomány szerint 67. június 29-e volt, egy katonacsapat érkezett a Mamertinus börtön egyik cellájához. Durván megragadták a hallgatag rabot, akinek tekercsek voltak a kezében és átvezették a Tiberis folyó túlsó partjára. A legenda szerint a hóhér egyetlen biztos csapással átvágta annak az embernek a nyakát, akinek élete a damaszkuszi úton sorsdöntõ fordulatot vett. A lehulló fej háromszor érintette a földet és három vízforrást fakasztott. Ezért egészen a mai napig „tre fontane”-nak, három forrásnak hívják azt a helyet, ahol az apostolfejedelem elszenvedte a vértanúhalált. A legenda gyakran kiszínezi a történeteket, de az biztos, hogy Szent Pál élete vízfolyam volt, mely életet ad azoknak, akik Krisztus Jézus keresztjének, Pál nagy szenvedélyének árnyékában olvassák és elmélkedik át minazt, ami leveleiben ránk maradt.
Szent Pál apostol a Szabadkai Egyházmegye és a róla elnevezett Paulinum gimnázium és kisszeminárium védõszentje. Tisztelete vidékünkön már a magyar honfoglalás elõtti idõkben is erõs volt, ami azzal magyarázható, hogy feltehetõen Pál apostol közvetlen tanítványai voltak az elsõ keresztény hittérítõk a mai Bácska területén.
Január 25-e, Pál apostol megtérésének ünnepe, népies nevén a „Pálforduló” hagyományosan a keresztények egységéért felajánlott imanyolcad zárónapja is.


3. Pál apostol megtérése

A harcoló és szenvedõ ember

Részlet Joseph Ratzinger A remény forrásai (1997) címû mûvébõl

IX. Pius pápa a múlt században Péter és Pál apostol két hatalmas szobrát állíttatta fel a Szent Péter bazilikába felvezetõ lépcsõsor alján jobbról és balról. Mindegyik könnyen felismerhetõ a kezében tartott szimbolikus tárgyról: Péter a kulcsokról, Pál pedig kardról. Aki a kereszténység történetét nem ismeri és meglátja a népek apostolának robusztus alakját, abban könnyen az a vélemény alakulhat ki, hogy egy nagy hadvezérrõl van szó, egy harcosról, aki kardjával történelmet csinált és népeket igázott le. Tehát egy volna azon sokak közül, akik mások vére árán szereztek maguknak dicsõséget és nagy gazdagságot. A keresztény ember azonban tudja, hogy e férfi kezében a kard ennek pontosan az ellenkezõjét jelenti: ez volt kivégzésének eszköze. Õt, mint római polgárt nem lehetett keresztre feszíteni, mint Pétert. Kard által halt meg. De még ha ez „elõkelõbb” kivégzési módnak számított is, õ a világtörténelemben akkor is az erõszak áldozatai és nem annak elkövetõi közé tartozik.

    Aki Pál leveleinek olvasásába mélyed, hogy azokban az apostolnak valamiféle rejtett önéletrajzára bukkanjon, az csakhamar belátja, hogy a kard, mint szimbolikus tárgy, mint vértanúhalált okozó szerszám, Szent Pál életének nem csupán utolsó perceirõl sejtet meg valamit. A kard méltán jelképezheti az életét is: „A jó harcot megharcoltam”, mondja röviddel halála elõtt kedvenc tanítványának, Timóteusnak (2 Tim 4,7) életútjára visszatekintve. Ilyenféle megnyilatkozásaiból kiindulva Pált szívesen ábrázolták harcosként, a tettek embereként, sõt erõszakos alkatként is. Az, aki csak felszínesen fut végig az életén, mindezt helytállónak tarthatja. Négy nagy térítõ útja során bejárta az akkor ismert világ igen jelentõs részét és ezzel valóban a népek tanítójává lett, aki Jézus Krisztus Evangéliumát a „föld határáig” vitte el. A megalapított közösségeket hozzájuk intézett leveleinek intelmeivel és buzdításaival tartotta össze; ezekkel az írásokkal segítette elõ továbbfejlõdésüket és szilárdította meg szervezeteiket.


    Nagy hévvel szállt vitába ellenfeleivel, akikben nem volt hiány. Minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált annak érdekében, hogy az igehirdetés rá háruló kötelezettségének (1 Kor 9,16) a lehetõ leghatékonyabban eleget tudjon tenni. Ezért többnyire a nagy aktivistaként, a lelkipásztorkodás és a misszió új stratégiáit kidolgozók patrónusaként állítják elénk.

    Mindez igaz ugyan, de mégsem a teljes valósága Pálnak, sõt hozzátehetjük, hogy aki õt csak így látja, egyéniségének épp a legsajátosabb vonásait nem veszi észre. Elõször is biztosnak kell vennünk, hogy Szent Pál harca nem egy karrierista, hatalomra törõ férfi s fõleg nem egy uralkodó és hódító harca volt. Olymódon volt harc, ahogyan a harcot Avilai Nagy Szent Teréz jellemzi. Azt a kijelentését, hogy „Isten a bátor lelkeket akarja és szereti”, Teréz a következõképpen világítja meg: „Az elsõ, amit az Úr az õ barátaival mûvel, amikor azok elgyengülnek, abból áll, hogy bátorságot önt beléjük és megszabadítja õket a szenvedéstõl való félelmüktõl.” Nekem ezzel kapcsolatban Theodor Haeckernek egy bizonyára elfogult és kicsit igazságtalan megjegyzése jut eszembe, melyet a háború alatt írt be a naplójába. Ez mindenesetre segíthet nekünk abban, hogy megértsük, mirõl is van itt szó. Ez a bizonyos mondat így hangzik: „Olykor úgy tûnik nekem, mintha a Vatikánban teljesen megfeledkeztek volna arról, hogy Péter nemcsak Róma püspöke ..., hanem vértanú is volt.”

    Szent Pál harca egy vértanú harca volt kezdettõl fogva. Pontosabban mondva: életútja kezdetén még az üldözõkhöz tartozott, és az erõszak alkalmazását szorgalmazta a keresztényekkel szemben. Megtérése pillanatától fogva a megfeszített Krisztus híveként az Õ útját választotta. Nem volt diplomata; ahol a diplomácia módszereivel próbálkozott, nem sok sikert ért el. Nem volt más fegyvere, mint Jézus Krisztus üzenete és az ezért az üzenetért a saját életét is kockára tevõ bátorsága. Már a filip-piekhez írt levélben arról beszél, hogy az õ vérét nemsokára kiontják áldozatul. Élete alkonyán, a Timóteusnak írt második levelében (2 Tim 4,6) közölt utolsó üzenetében ez a megfogalmazás még egyszer visszatér. Pál kész volt kitenni magát a bántalmaknak is; ez volt az õ tulajdonképpeni erõssége. Önmagát sem kímélte és nem próbált meg kitérni a kellemetlenségek és veszedelmek elõl, még kevésbé akart szép és kellemes életet kialakítani magának.

    Az ellenkezõje volt a helyzet. Éppen az a körülmény, hogy felvette a harcot, nem kímélte magát, állta az ütéseket és kész volt önmagát is feláldozni az evangéliumért, tette õt hitelessé és segítette elõ az Egyház kiépülését: „Én örömest hozok áldozatot, sõt magamat is teljesen feláldozom lelketekért.” Ez a korinthusiaknak írt második levélben szereplõ mondat (12,5) ennek az embernek a legbensõbb lényére világít rá. Pál nem volt azon a véleményen, hogy a lelkipásztorkodás fõ feladata a bosszúságok elkerülése, és nem vélekedett úgy, hogy egy apostolnak mindenek elõtt jó sajtója kell, hogy legyen. Nem, nem! Az alvó lelkiismeretet akarta felrázni, még ha ez az életébe is került.

    Leveleibõl tudjuk, hogy minden más lehetett, csak nagy szónok nem. Mózeshez és Jeremiáshoz hasonlóan neki sem volt szónoki tehetsége. A két nagy próféta Isten elõtt azzal védekezett, hogy szónoki adottság hiányában teljesen alkalmatlan a tervbe vett küldetésre. „Fellépése erõtlen, beszéde meg gyatra”, mondták róla ellenfelei (2 Kor 10,10). Galáciai missziójának kezdetérõl pedig õ maga mondta: „Hiszen tudjátok, hogy elõször beteg testtel hirdettem nektek az evangéliumot.” (Gal 4,13) Szent Pál nem csillogó retorikával és agyafúrt módszerek alkalmazásával hatott az emberekre, hanem azzal, hogy õ maga állt ki üzenete mellett és kockára tette érte az életét is. Az Egyház ma is csak oly mértékben tudja meggyõzni az embereket, amilyen mértékben igehirdetõi sem riadnak vissza a sérelmek és bántalmak elszenvedésétõl.

    Ahol nincs meg a készség a szenvedések vállalására, ott hiányzik a hitelességnek az Egyház számára is nélkülözhetetlen bizonyítéka. Az Egyház harca mindig csak azoknak a harca lehet, akik önmagukat áldozzák fel, akár vérüket ontva is: a vértanúk harca.

 

A Szent Pál kezében látható kardnak, azon kívül, hogy kivégzésének módját jelzi, természetesen még egy másik jelentést is tulajdoníthatunk: a kard a Szentírásban Isten Igéjének is jelképe, mely „eleven, átható és minden kétélû kardnál élesebb ..., megítéli a szív gondolatait és érzéseit”. (Zsid 4,12) Ezt a kardot forgatta Szent Pál. Ezzel hódította meg az embereket. A „kard” itt végül is egyszerûen az igazság hatalmának a jelképe, mely hatalom egészen sajátos természetû. Az igazság okozhat fájdalmat is, sebet is ejthet – ebben áll kard-természete.

    Mivel a hazugságban élt, vagy egyszerûen az igazság mellett közömbösen elnyargaló élet gyakran kényelmesebbnek tûnik, mint az igazságigényes élet, sok embert dühít az igazság; ezért akarják azt gúzsba kötni, elnyomni vagy kitérni elõle. Melyikünk tagadhatná, hogy õt már többször is bosszantotta az igazság – az õrá vonatkozó igazság, meg az, amelyik megmondja, mit tegyünk és mit ne tegyünk? Ki állíthatja közülünk, hogy még sohasem próbált meg ellopakodni az igazság mellett, vagy nem akarta azt egy kicsit átgyúrni, hogy ne legyen olyan fájdítóan sarkos? Szent Pál – az igazság embere lévén – sokszor kellemetlen volt. Aki egészen az igazságnak kötelezi el magát és nincs más fegyvere, de nem is akar magának más feladatot annak hirdetésén kívül, az ugyan nem szükségképpen lesz gyilkosság áldozata, de mindenesetre a vértanúság közvetlen közelébe kerül. Szenvedõ emberré lesz. Igazságot hirdetni anélkül, hogy fanatikussá és önfejûvé válna az ember – hát igen, ez lenne a nagy feladat!

    Meglehet, hogy olykor, a vitában felhevülve, már közel járt a fanatizmushoz. Fanatikus azonban semmiképpen nem volt. A csupa jóságot sugárzó sorok, melyeket valamennyi levelében – de talán leginkább a filippieknek írt levélben – megtalálunk, mutatják meg valódi jellemét. Azért tudott a fanatizmustól mentes maradni, mert nem a maga nevében beszélt, hanem valaki másnak az ajándékát vitte az embereknek: Krisztus igazságát, aki meghalt azért, és aki haláláig szeretett. Úgy hiszem, ebben is korrigálnunk kell egy kicsit a Pálról kialakult képünket. Nála a harcias hangvételû szövegrészek vannak túlzott mértékben jelen az emlékezetünkben. Itt ismét olyasvalami érvényesül, mint Mózesnél: Mózest mint a szarvat viselõt, a hajthatatlant, a haragvót látjuk. A Számok könyve viszont azt mondja róla: Mózes volt a legalázatosabb az emberek között (12,3).

    Aki Szent Pál összes levelét elolvassa, rá fog találni a szelíd Pálra. Mondottuk az elõbb, hogy sikere a szenvedés vállalásának készségével függ össze. Ehhez hozzá kell tehát tennünk, hogy a szenvedés és az igazság egymáshoz tartozik. Pál ellen azért fenekedtek, mert az igazság embere volt. Tanításával és életével azért alkothatott maradandót, mert az igazságot szolgálta és miatta szenvedett. A szenvedés szükséges hitelesítése az igazságnak, de csakis az igazság adhat értelmet a szenvedésnek.

    A keresztény hagyomány kezdettõl fogva egymástól elválaszthatatlannak tartotta Pétert és Pált. Õk együtt a teljes evangéliumot képviselik. A testvériség szónak pusztán emberi alapon azonban keserû íze van. Hogy az emberek között miképpen nyilvánul meg, az a vallásokon keresztül, ilyen testvérpárokban mutatkozik meg. Péter és Pál, akik egymástól emberileg annyira különbözõk voltak és igazán nem minden konfliktustól mentesen állnak egymás mellett, egy új város alapítóiként jelennek meg, a testvériség új és igazi módjának megtestesítõiként, ami Jézus Krisztus evangéliuma által vált lehetõvé. Nem a hódítók kardja menti meg a világot, hanem csakis a szenvedõké. Csak Krisztus követése vezet el az új testvériséghez, az új városhoz. Ezt mondja nekünk az a testvérpár, amely Róma két nagy bazilikájának közvetítésével szól hozzánk.



Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: meli e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-04-01
nagyon szepen leirtad ezt a tortenetet!!   
név: poiu e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-02-29
Kistesó majd megint kitér a válasz elol, hehe...
név: ZZZ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-02-29
Kedves Kistesó! Válaszod nagyon korrekt, mélyen hívõ, elkötelezett embert mutat. Sajnos nem tudok megnyugodni azonban tõle, mert a hit inog az elesettekben, ha a pásztoraik olyanok, mint amilyenek. Marad a reménység, de meddig elég?
név: ja ja e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-02-24
  
név: kistesó e-mail: zsokaj85@c2.hu dátum: 2008-02-21
Szia! Egyetértek a véleménnyeddel és engem is bánt,hogy ez a helyzet! Bár a politikában nem mozgok otthonosan,de azt látom,hogy bármely politikai párt van hatalmon,és ez nagy mértékben befolyásolja az embereket,a Jó Isten terveit keresztülhúzni nem tudják!Bár ugy tûnik,õk vannak jobb helyzetben,de ez csak látszólagos,és idõbeli...az amiben mi hiszünk, felülmúlja a földi korlátokat és vmi nemesebb és jobb cél felé tartunk,mégha ezt most nem látjuk szembetûnõ módon! Imáimban nagyon ott van a szándék,hogy bár most átrendezõdtek az egyházmegyei határok,ez nem fogja a mi üdvösségünket keresztülhúzni,ha kitartunk a hitünk és magyarságunk mellett! Szivesen várom a véleményéket akár e témában vagy bármi másban amiben tudok segíteni:-)
név: ZZZ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-02-21
Kedves János! Istentõl való kegyelem legyen veled. Olvastam az írásod, olyan jó volna hinni, hogy a szenvedés és az igazság egymáshoz tartozik. De mond már meg nekem, Te hogyan vélekedsz arról, ahogy a magyar híveket négy püspökségre szétdobták? Miért kell politikának keverednie a vallással? Ilyenkor inog a hit, bár tudom, csak azt bünteti, akit szeret. De akkor miért vannak el olyan piszok jól azok akik az egyszerû hívek óhaját nem veszik figyelembe?
név: kistesó e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-02-10
ja most látom kimaradt egy szó:vagyis hogy a Jó Isten adja a kegyelmet,nem csak az íráshoz,hanem hogy hivatásomban mások segítségére legyek,és megmutassak vmi szépet mindabból,amit a nagybetûs Életnek nevezünk:-)))
név: kistesó e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-02-10
köszönöm szépen,a Jó Isten a kegyelmet,én csak a szócsöve vagyok..legalább is igyexem:-)!Szükségünk van Szt. Pálhoz hasonló példákra az életünkben,hogy meglássuk létünk értelmét...örülök,hogy írtál,mégegyszer köszönöm:-) vagyis köszönjük:-)
név: c.v. e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-02-10
A Google-on keresve jött be ez az írás. Nagyon jó. Korábban még nem hallottam felõletek (bocs a tegezõdésért, az interneten úgy tudom, ez így megy). Péntek óta a Rovartot olvasom, és még hol a vége. Nagyon jó lap. Sokoldalú, érdekes, egyéni... Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla barátaimnak. Sok sikert. Gratulálok a cikk szerzõjének.
név: kistesó e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-02-06
nagyon szépen köszönöm:-)!kevés idõm van,mert vannak a fõsulin egyéb feladataim is,de igyekszek idõt szakítani,hogy ide is feljussak...még leszek:-)
név: enor e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-02-05
Üdvözlégy újra a portálon, János, nagyon kellemes a cikkedet olvasni!