[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Sétáink

szerző: Nagy Enzoe Zoltán 2013-05-29

 

Sétáink

 

“volt egyszer egy éjjel / a Liska ház udvarán és lent a romok között / mikor imádkoztam és / meghallgatott az Isten / és volt szép út is fiam / mikor veled a füves úton mentem..."

 

 

Nem is tudom, hol kezdődtek a sétáink. Talán a Tiszakertben, ahol valamikor régen, gyermekkorában apám egyszer azt tervezte a barátaival, hogy felkutatják az ősmagyarok egykori lakóhelyét. El is jutottak egészen a falu határába. De az útrakelés izgalma, szépsége múlhatatlan az emberben.
 
Kezdetben esténként, lefekvés előtt, csak úgy a fejünk kiszellőztetése végett mentünk ki a falu sötétségbe burkolózott utcáiba. Elsétáltunk a falu egyik végébe, majd a másikba. Néztük a házak ablakait, ahonnan békésnek látszó fények szűrődtek ki.
A villanypóznák nenonjai alatt cserebogarak üldözték egymást mámorosan körözve. Ilyenkor apámból mindig feltört a „Cserebogár, sárga cserebogár“... Erről pedig eszembe jutott, hogy gyermekként befőttes üvegbe gyűjtöttük őket, és apám azt is eszembe juttatta ezzel a dallal, hogy tanuljam meg az életet becsülni, legyen az akármilyen parány. Azt hiszem, ekkoriban kezdtem felfogni, hogy aki megöl akárcsak egy legyet is, az nem tudja, az élet micsoda.

 

A csendben tovább bandukolva gondosan elkerültük az embereket és kikerültük az autók fényszóróit, hogy ne zavarjanak bennünket a gondolatainkban. Később, ugyanezért, kimenekültünk a „zajos“ utcákról a kertek alá, a füves útra, ahová egy romos, kihalt ház mellett és annak udvarán keresztül vezetett az utunk. Sokszor megálltunk a melléképületek korhadt ajtajainál, és olvastuk a gyerekek krétával reáírt gondolatait. Nem idézem őket. Mindenféle mély, filozófiai bölcselet kifejezetten triviális végesszenciái voltak ezek „erotikus“ utalásokkal.
Ezeket aztán már fejből tudtuk, ami szintén megalapozta a jókedvünket.

 

Séta közben mindig apámat engedtem előre. Nála volt az elemlámpa, ami ilyenkor legalább annyira hasznos felszerelés, mint a hajósok számára a látcső. Ez a kicsiny fény biztosította számunkra a járást, az utunkba kerülő bogaraknak, békáknak és csigáknak pedig az életben maradást. Mindegyiket gondosan kikerültük vagy átléptük, nehogy a jelenlétünk „nyomot hagyjon“ a világukon. Néha lehajoltunk és megcsodáltuk a parányi lények sziszifuszi küszködését, élni akarását.

Később már tudtuk, hol és merre kell különösen ügyelnünk rájuk. És tudtuk többek közt azt is, hogy hol, melyik fűszálnak van kellemes íze, ha az ember a foga közé veszi. Olykor egyet-egyet sikerült hazáig is megőrizni, hogy aztán a könyvek lapjai közé tegyük. Hadd lehessenek a hideg téli napokon száradtan is szép emlékei az esti sétáknak.

 

Kiérve a romos, elhagyatott házak közül a falu határába már megfigyelhettük az égitestek járását is. Apám a telet és a nyarat egy-egy csillagképhez, annak állásához kötötte. Télen, a hidegben konstatálta, hogy nagyon alacsonyan van a csillagkép. Nyáron többek között arról folyt az előadás, hogy most bár jó helyen van, már látszik az útja és a helye is, ahol majd hidegre fordul az idő. Igazán tökéletesnek szerintem az ő szemében sohasem mutatkoztak a csillagok. Haladásukhoz sokszor párosította a szenvedést...
Aztán hazaértünk, megfáradt utasok. Néha beszélgettünk még egy kicsit, majd jó éjszakát kívánva egymásnak, aludni tértünk. És a gondolataink – hátrahagyva bogarakat, füves utat – kialudtak, mint egy távolba vesző csillag fénye.

 


„Lehet, hogy egyszer minden földi elhagy.
Akit szerettem s akik szerettek:
fogalmak, emberek...
Minden lehet, minden meglehet...
De ha lépek az úton, a mezőn, kert alatt,
legyen már akár tél vagy nyár,
ha tiszta égre nézek
minden csillagával velem együtt halad.
Utam csillagtársak útja,
szelíd és vad és konok.
Magányommal magam pörölök és magam osztozok.
És mert túlságosan földi vagyok én is,
sorsom, álmom nem lehet már más semmi:
csak a csillagok...“

 

 

Látod fiam
 

 

odajutottam
hogy olykor ha a régi
séták még élni mernek
már nem én esedezem
értük
hanem ők
hogy valahol
talán mint a múlt nyár
ha idétlen barangol
s benne a rohadt
őszi avar
mely mégis élni akar
kapar száz zárt
ajtón s fiókon
mit senki sem nyitott
még ki
...

 

 

(Az idézett versek Tiszai Nagy Menyhért költeményei.)

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :