[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Szent György harca a sárkánnyal

szerző: Veress Zsuzsa 2012-02-04

 

Szent György harca a sárkánnyal

 

Tengiz Abuladze: Vezeklés

(filmajánló)

 

 

Abuladze, a grúz rendező Vezeklés című filmje a Szovjetunióban készült 1984-ben, és már 1987-ben bemutatták.

 

A történet azzal kezdődik, hogy a diktátor meghalt. Családja eltemeti, de másnap reggel a teraszhoz támasztva találják a hullát. A legnagyobb csendben újratemetik, de reggel ismét ott van. Ezek után már őrséget szerveznek a temetőbe, a sír mellé, és rajta is kapják a hullagyalázót, amint éppen újra kiássa a holttestet.

A tettes egy nő. Bíróság elé állítják, és ezzel elérte a célját: nyilvánosan, hivatalos és törvényes eljárás keretében akarta elmondani, hogy a diktátor még mindig él, hiszen eszméi által továbbra is jelen van – és ő nem hagyja nyugodni a testét, míg szelleme is végképp el nem tűnik. Tettét elismeri, de nem tartja magát bűnösnek, sőt, a bíróság előtt követeli, hogy Varlam Aravidzét, a diktátort, családja a tíz körmével ássa ki a sírjából.

Mielőtt emiatt az őrültek házába zárnák, a hősnő elérte, hogy meghallgassák.

 

A film innentől kezdve idősíkot vált: visszamegyünk a múltba, a hősnő gyermekkorába, Aravidze hatalomra kerülésének napjáig. Kiderül, hogy az új polgármester totális diktatúrát vezetett be. A városon úrrá lett a rettegés és a bizalmatlanság, a besúgás, a terror miatt. Először csak más célokra használták, majd felrobbantották a város székesegyházát, a gyönyörű műemléket. Jószerével mindenkit meg- vagy elhurcoltak, a nyomtalanul eltűnt áldozatok hozzátartozói semmit nem tudtak meg szeretteik sorsáról. Mint ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, a hatalom emberei is egymás után sorra kerültek: azok is, akik fanatikusan hittek a polgármesterben és eszméiben, és azok is, akiknek egy idő után kinyílt a szemük, és megpróbáltak lázadni. Koncepciós perek sokasága történt, ezek során pedig, a vádlottak részéről, abszurd beismerő vallomások hangzottak el. Sivár nyomorúság köszöntött a város lakóira – azonban a hírek harsány optimizmussal a tökéletesség és igazságosság eljöveteléről beszéltek. A múltbeli történet csúcspontja Sandro Barateli, a krisztusarcú festőművész kivégzése, majd ezek után szépséges, törékeny, manierista madonnákra emlékeztető feleségének elhurcolása. Ők voltak a hősnő szülei.

 

A festő lánya az elbeszélés után tehát ott áll a bíróság előtt: elmondta, amit akart, s emelt fővel vonul be az elmegyógyintézetbe, ahová a bíróság bezárja.

Csakhogy a diktátor kamaszkorú unokája a tárgyalóteremben először hallotta az igazat a nagyapjáról. Elkerülhetetlen lenne, hogy az igazságkereső, lázadó kamasz oknyomozása miatt az egész család szembenézzen a múlttal. Ám a második nemzedék – a diktátor középkorú fia, és annak felesége – képtelenek felhagyni a hazudozással. Az egyedül tiszta kamaszfiú vezekel a család bűneiért, s vezeklése egyben büntetés is a szülei számára: öngyilkos lesz, éspedig azzal a fegyverrel lövi magát agyon, melyet valaha a nagyapjától kapott ajándékba.

Ez a tragédia sodorja válságba a diktátor gerinctelen és megalkuvó fiát, az öngyilkos fiú apját. Végül is megteszi, amit a „hullagyalázó”, a festő lánya követelt: a saját kezével ássa ki a diktátort, és a testet – vadállatok martalékául – lehajítja a szakadékba.

 

És ezek után jön a váratlan meglepetés: a film utolsó jelenetéből az derül ki, hogy mindez nem történt meg. Csak a festő lányának képzeletében játszódott le – mindössze néhány perc alatt –, mikor az újságból értesült a diktátor halálhíréről.

 

Nos, ez a film természetesen díjakat aratott. Néhány év múlva a Szovjetunió széthullásának kezdőpontjaként, a rendszerváltás egyik mozgatórugójaként kezdték emlegetni, és szenzációvá vált.

 

Magyarországi recepciójában kiemelik persze, hogy a diktátor bajusza Hitlert idézi, fekete inge Mussolinit, villogó szemüvege pedig Beriját, az Aravidze név pedig azt jelenti grúz nyelven: Senki. Vagyis hogy nem csak Sztálinról van szó: a film általánosít: bárhol és bármikor történik, ahol diktátorok uralkodnak.

Sajnálatos módon azt azonban nemigen említik, hogy ez a diktátor ráadásul egy rossz ripacs, aki Shakespeare-t szaval, és karhatalmistáival több szólamban énekel. Olyan, mint Nero, a véres költő; vagy Thomas Mann Cippolája.

A kritikák szólnak az általánosítás egyéb eszközeiről is: a hatalom emberei középkori páncélt viselnek, ám a festő lányának tárgyalásán a bíró úgy nem figyel, hogy Rubik-kockával játszik. Ennek kapcsán kiemelik a film abszurd fekete humorát is. Hogy például a koncepciós per egy virágos mezőn történik, s mielőtt a vádlottat – a festő mesterét – bevezetnék, a hóhér éppen négykezest játszik a virágok közé állított zongorán. Na és kivel? Jusztíciával, a bekötött szemű istennővel! Na és mit játszanak? Mendelssohn Nászindulóját!

 

Efféle jelenetekben bővelkedik a film. Így aztán néhány értelmezés megemlíti, hogy szürreális képi megoldások is jellemzik ezt az alkotást. És hogy a zenei aláfestések is felettébb szürreálisak a maguk eklekticizmusával: a popzenei slágerek váltakoznak népzenével és klasszikusokkal.

Mindazonáltal mégis, szinte mindenki azokon – az egyébként katartikus erejű – jeleneteken lovagol, melyek a sztálini korszaknak a valóságban is megtörtént horrorjait idézik. És olyanként üdvözlik Abuladze Vezeklését, mint amely arról beszél, hogy a múlt kísérteteit, a temetetlen hullákat el kell tüntetni: szembe kell nézni a múlttal, és leszámolni vele. Vagyis politikai filmként.

 

Hát szerintem pedig ez nem politikai film. És ezért írom ezt az egészet, ide akarok kilyukadni.

Természetesen már akkor is érzékeltem a politikai vonalát, amikor huszonévesen először láttam. De már akkor sem ezt tartottam benne fontosnak. És most sem.

           

Sehol nem láttam leírva, hogy ez egy szenzációsan jó film, éspedig afféle, mint Bulgakov: A Mester és Margaritája.

Lényeges különbség persze, hogy Bulgakov regénye úgy beszél a húszas évek Moszkvájáról, a sztálini diktatúráról, hogy nemcsak a Vezér figurája nem jelenik meg benne, de még csak említés sem esik róla. Abuladze filmje viszont nagyon is szerepelteti őt. De itt most nem ez a fontos. Hanem az, hogy lényegileg olyan, mint A Mester és Margarita, vagyis nem politikai, hanem metafizikus.

 

Hogy a krisztusarcú festő kivégzése valóban a Megváltó passiójának ismétlése – ez evidencia.

Számomra a legemlékezetesebb jelenet az, amikor a diktátor fia – túl későn – megpróbál gyónni. Az infernális sötétségben a gyóntató pap arca nem látszik, csak az, hogy az előtte levő tálon fekszik egy hal (ikthüsz!, Krisztus-szimbólum), és a gyónás alatt szép lassan megeszi. Mikor már csak a hal csupasz gerince látható, és a gyónás a csúcspontjához érkezik, akkor betörik egy tükör (önismereti jelkép), és a törött tükörben váratlanul felcsillan a halott diktátor jól ismert szemüvege. Jellegzetes nevetése is felhangzik: „Mi az, kisfiam, újabban a Sátánhoz jársz gyónni?” És hirtelen vágás után a festő lányának tárgyalótermét látjuk, ahol a padsorokban ott ül a diktátor fia – kezében egy halcsontvázzal…

 

Még sok, ehhez hasonló, megrázó és felkavaró szimbolikus-metafizikus jelenet látható a filmben. De végül is ez egy filmajánló, ígyhát nem akarok lelőni minden poént azok számára, akik majd az én ajánlásom nyomán fogják megnézni.

Miután kiderült, hogy a cselekmény csak a festőművész lányának képzeletében játszódott le, a film zárójelenete megmutatja azt is, hogy mi lenne az igazi vezeklés: melyik az az út, amely a valódi megbékéléshez vezet. A tisztulás útja, a kiút az, ami összeköti előző filmajánlómat (Tarkovszkij – link) a mostanival.

 

Mondandóm lényege, hogy Abuladze Vezeklése is spirituális film. És remekmű.

Hogy a rendező grúz, mindenki ki szokta emelni. Hiszen Sztálin is az volt, mint tudjuk.

Én Abuladze grúz mivoltát más miatt is fontosnak vélem:

Grúzia másik – újabban ismét hivatalos – neve: Georgia. Ez a szó pedig Szent György nevéből származik, aki az ország védőszentje. Szent György legendájának tanulsága pedig az, hogy a hit megszünteti a démonok uralmát. A Gonoszt minden alakjában legyőzi.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :