Szép új világ?

Aztán a következõ sorokra bukkantam egy regény mottójaként, szépen kurzívval szedve az elsõ oldalon:
"Természetesen egyáltalán nem szükségszerû, hogy az új diktatúrák hasonlítsanak a régiekre. A botozással és a kivégzõ osztagokkal a mesterséges éhínségekkel, bebörtönzéssel és tömeges deportálással történõ kormányzás nem csupán embertelen (ez manapság senkit sem zavar), hanem a nyilvánvalóan hatástalan - márpedig a fejlett technológia korában a hatékonyság hiánya a Szentlélek elleni legnagyobb bûn. A valóban hatékony totalitárius államban a mindenható politikai vezetõk és az alájuk rendelt menedzserek hada olyan rabszolganép felett uralkodna, amelyet nem szükséges kényszeríteni, mert szereti szolgaságát. Megszerettetni velük a szolgaságot: a jelenlegi totalitárius államokban ez a feladat hárul a propaganda-minisztériumokra, az újságok fõszerkesztõire és az iskolai oktatásra."

Aldous Huxley írta ezt a Szép új világ címû regényének 1946-os kiadásához. Persze azóta eltelt több mint hatvan év, és a módszerek is finomodtak. Az önkéntes rabszolgaság továbbra is központi célja maradt a „rendszernek“, de a közvetlen propaganda helyett a legtöbb esetben egy sokkal hatékonyabb módszert alkalmaz.
A legegyszerûbb módja  a tömeg befolyásolhatóvá tételének, az egyén minõség iránti érzékenységének letompítása. Ha az egyén a minõséget nem érzékeli, bármilyen hírre, környezeti hatásra, testire, lelkire vagy szellemire kritikátlanul fog reagálni. A minõséget, azt a megfoghatatlan, csak hiányának hatásával definiálható eszenciális összetevõjét a világnak, amely minden változás és létezés vezérfonala egy egészséges és egészségesen (ön)kritikus társadalomban.

Robert M. Pirsig amerikai filozófus író írja a következõket a Zen és a motorkerékpárápolás mûvészete címû könyvében: „... nekilátott, és kivonta a Minõséget az ismert világból. A kivonás elsõ áldozatai a képzõmûvészetek. Eltûnnek egycsapásra, ha jót s rosszat meg nem különböztetünk bennük. Semmi haszna képet lógatni, ha a puszta fal látványánál nem különb. De a szimfónákat is megsüthetjük, ha a tû karcolása a lemezen vagy a gép zümmögése éppoly kellemes fülünknek.  …a Minõség kivonása elsöpörné a vígjátékot is. Meg nem érténé senki, hiszen tréfa és sületlenség közt a Minõség a csõsz.” Pirsig azt állítja, hogy a minõség nem attribútuma az anyagnak, mert nem észlelhetõ közvetlenül, és nem is tisztán transzcendens, hiszen a transzcendensre érzéketlen szellem is érzi a jelenlétét. Az anyag-szellem dualitását a Minõséggel mint harmadik fenoménnel bõvíti ki. Sõt tovább megy, és a minõséget jelöli meg minden létezõ forrásának, amely alanyát és tárgyát is megteremti.
Ez egyszeriben megmagyarázza az ellenszenvet, amit az írás legelején felsorolt jelenségekkel szemben érzek, és természetesen azzal az igénytelenséggel és álidealizmussal szemben, amit képviselnek. Egyik sem hordozza a minõséget. Helyette a tömeg önnön vágyait helyezi célként a tömeg elé. Ez fokozatosan a vágyak ösztönszintre való hanyatlását eredményezi, és így aktívan részt vesz abban a folyamatban, ami a tökéletesen kezelhetõ, irányítható és kiszámítható tömeg kialakulásához vezet. Pontosan úgy, ahogy Huxley megjósolta. Ez a tömeg nem igényel elnyomót, és az elnyomását élményként éli meg. Fizet érte, életformájává válik. Sõt bizonyos szegregációba kezd, és a minõségérzékelés magasabb szintjén állókat megbélyegzi, létrehozva milliõjében a Szép új világ Vademberét. Saját magát egyre bonyolultabb megfigyelés alá vonja, mobiltelefon, bankátutalások, wellness-bérletek, kapcsolattartási szolgálatok identitásai és ezernyi más személyre szóló bejegyzés útján a legkülönbözõbb hálózatokban. Mivel szinte minden külsõ ingerre primitív és könnyen megtanulható „reakció-szlogent“ sajátít el a reklámok, életmódtanácsok és a saját igénytelenségének  kötelezõ érvényû verbalitásából, a minõségre teljesen süket és vak marad. Isaac Asimov az Alapítvány trilógiában még galaktikus nagyságrendûre becsülte annak a tömegnek a méretét, amelynek a viselkedése matematikailag  megbízható valószínûséggel kiszámítható. Ha a fogyasztói társadalom ilyen sebességgel veszti el saját döntésképességét, önként mondva le a minõség abszolút értelemzésérõl a relativizált / diktált „minõség“ javára, akkor nemsokára egy városnyi, késõbb egy üzletközpontnyi ember viselkedése is tökéletesen kiszámítható lesz. Vagy már az is?

Álljon itt Fréderic Beidbeger néhány sora saját könyvébõl, az 1999,- Ft-ból, amelynek mottójául az író a fent idézet Huxley-gondolatokat választotta:
"Ez a regény a modern kommunikáció csodálatos világát írja le: egy olyan világot, amelyben milliárdokat költenek el azért, hogy kedvet csináljanak az embereknek olyan szükségtelen dolgok megvásárlására, amelyeket nem is engedhetnek meg maguknak. Ez a könyv a mi társadalmunkról szól, az önökérõl, az enyémrõl, arról, amelynek a kimunkálásához személyesen is hozzájárultam azzal a tíz évvel, amit a reklámügynökségeknél töltöttem. Arról a társadalomról szól, amelyek dühünkben hagytunk felnõni."

Van-e visszaút? Vajon észreveheti-e az egyén, hogy az a szabad akarat, amelyik mindig a beléimplantált (de Beidbeger szerint ugyanakkor frusztráló) vágyak felé mozdítja el a cselekvését, tulajdonképpen az egyéniségének a feladását jelenti? És ha igen, képes lesz a róluk való lemondás fájdalmasan hiperbolikus pályáját választani a behódolás helyett? Szeretném remélni, hogy igen. És akkor újra méltóvá válunk arra, hogy a minõség alanyául válasszon minket, vagy annak teremtsen újjá.

Lovas Tibor