Ez a sárosi kis falu Eperjestõl 15 kilométerre fekszik Poprád irányában. Kacskaringós szûk úton lehet eljutni ide, a dombok, erdõk és mezõk által határolt, ma már teljesen szlovák ajkú községbe.

Jernyére (Jarovnice) Szinye-Újfalun (Svinia) keresztül vezet az út, és aki pontosan tudja mi célból jön ebbe a kis faluba, annak lelki szemei elõtt színek, érzetek, hangulatok, sejtelmek, festményekrõl visszaköszönõ alakok táncolnak, vibrálnak, és természetesen a várakozás, az újrafelfedezés élménye is.

1845. július 4-én, második gyermekként itt született Szinyei Merse Pál. Amikor az ember eltelik egy látvánnyal, amikor a festõ azt a békességet, nyugalmat és szépséget mutatja meg vásznán keresztül a szemlélõnek, amelyre a képet szemlélõ ember vágyott /ugyanakkor tudja, hogy számára ez megfoghatatlan illúzió, de azért nyugodt, mert legalább azzal a tudattal megy tovább, hogy ilyen márpedig létezik/, nos, ilyenkor a szemlélõ nem azt nézi, hogy a festõ hol, mikor és merre született. Lefoglalja õt maga a látvány - teljesen jogosan. Azért mégis fontosnak tartom megjegyezni, hogy nemcsak itt született, hanem itt is van eltemetve a jernyei köztemetõben - és ezt már kevesebben tudják. Azt olvastam valahol, hogy festõmûvészek igazi zarándokhelye a jernyei temetõ. Hát nem hiszem. A sírján ugyan koszorúk nyomai, szalagok a sírja melletti kereszten, tehát akadnak azért "zarándokok", nevét viselõ iskolák, akik felkeresik ezt a helyet, sõt még azt sem lehet mondani, hogy a helyiek nem törõdnek az "öreg festõ" emlékével, de mégis hiányérzete van az embernek. Vagy inkább törlesztetlen adósság? Önmagunkkal szemben? Nem tudom. Minedesetre érdemes ide ellátogatnia annak, aki szereti Szinyei Merse Pál képeit, vibráló színeit, mert nyomokban meg lehet õket még találni.

A Szinyei családhoz 12 falu tartozott, és a birtokokat még IV. Bélától kapta Merse Comes. A két fõ birtok Szinye-Újfalun és Jernyén volt. Rengeteg mezõ, kaszáló, erdõ, szõlõ tartozott a birtokhoz. Az apa, Szinyei Merse Félix nemcsak jól bánt a birtokkal, és a neki dolgozó parasztokkal, hanem okosan nevelte gyerekeit is /László, Pál, Zsigmond, József, Kálmán, Ninon, Béla, István/. Az anya, Jekelfalussy Valéria, a reformkor igazi nagyasszonyai közé tartozott: 1848-ban az eperjesi hadikórházat irányította, levelezett Arany Jánossal, és gyerekeit is ilyen szellemben nevelte. Szinyei Merse Pál is sokat olvasott, több nyelven beszélt - életrajzírói szerint gyermekkorában szlovákul jobban tudott, mint magyarul. Ma a birtokokból kevés maradt meg. Jernyén két kastély áll, az egyikben - emeletes épület, valószínûleg ez lehett a családi fészek - ma üzlet és raktár van. A másik kastély szerényebb, itt töltötte Szinyei élete nagy részét. Ma kocsma üzemel benne SINAI néven /így hívták Szinyei Merse Pált diáktársai a müncheni akadémián/.

Hát ez van. Egy kis költségvetésû falunak nem telik múzeumra, a minisztériumok meg nem áldoznak ilyen célra, fõleg, ha azt egy magyar festõ emlékének kellene szentelni. A helyiek emlékezetében még él az "öreg festõ" alakja, még azt is meg tudták mutatni, hol állt Szinyei mûterme, amit késõbb lebontottak. Mindenek ellenére ez egy fantasztikus vidék. Teljesen logikus, hogyan jutott el mûvészetében Szinyei a Majálisig. Már Münchenben is értetlenül állt azok elõtt a mesterek elõtt, akik természetet úgy festettek, hogy szó szerint berendezték erdõnek, vagy mezõnek az akadémia egyik termét, és a többit - napfény, levegõ - hozzáképzelték, vagy emlékezetbõl festettek. Szinyei vázlatfüzettel járta a München környéki erdõket, és rajzolt, sõt festett kint a természetben, ami abban az idõben nem volt megszokott. Számára ez természetes volt, ebben nõtt fel. Reggeltõl estig a sárosi dombok között gyerekként, késõbb ügyeit intézõ birtokosként a földeken, a szõlõben vagy az erdõben vadászpuskával a hátán. Szigorú, szûkszavú, igazságos embernek írták le, de azt is tudjuk, mérhetetlen önbizalomhiányban szenvedett. Kortársai nem ismerték el, bírálták, és még a Nemzeti Múzeum sem fogadta el a Majálist, amit a festõ ajándéknak szánt. Majd' tizenegy évig nem nyúl festékhez. Tipikusan magyar mûvészsors az övé is. A pikantériája a dolognak az, hogy amikor már országosan elismerték mint festõmûvészt, õ volt az egyike azoknak, akik hevesen bírálták színei és kompozíciói miatt - egy szintén a Felvidékrõl származó festõt - Csontváry Kosztka Tivadart.

Szinyei egy fiatal festõnek, Zemplényi Tivadarnak köszönheti, hogy festményeire a hivatalos magyar kritika késõbb felfigyelt. Szinyei kiábrándulva a mûvészetbõl, magénéleti problémákkal küszködve - felesége elhagyta, egyedül nevelte fiát, Félixet, lányát Rózsit pedig az anya nevelte - oda akarta ajándékozni Zemplényinek összes festményét, hogy alapozza át, és "fessen rá valami szépet". Zemplényi volt az, aki meghozta Szinyei kedvét a festéshez, és aki felhívta az akkori Közoktatásügyi Minisztérium Képzõmûvészeti Osztálya vezetõjének figyelmét Szinyei képeire. Ebbõl a korszakból száramzik a Pipacs a búzában, Pipacstanulmány, Pipacsos mezõ, Pipacsos táj parasztlánnyal, Önarckép bõrkabátban, Szinyei Merse Rózsi, a mûvész kislányának arcmása, Ibolyatanulmány, Falu, Almavirág címû képei. Szinyei a francia impresszionistáktól függetlenül jutott el Magyarországon elõször a tájfestészetben az impresszionosta módszerekhez. Pedig nem csinált semmi különöset, õszintén, minden hazugság nélkül festett. Talán ezért hadakoztak ennyire a Majális ellen, még akkor is, amikor már országos hírnévre tett szert. Sok dolog van, ami az ember lelkét meg tudja fogni: egy könyv, egy szép dallam, egy érdekes illat, egy érdekes részlet, az otthon biztonsága vagy ha elõre köszönnek a faluban, vagy a táj, amelyhez az ember lassan hozzánõ, és ha azt mondja haza, szülõföld, akkor elsõsorban a tájra gondol.

Sok minden megváltozott Szinyei halála óta. Jernyén is, a világon is, meg a mûvészetben is. Merenghetünk régvolt dicsõségen, egységen meg õsiségen, szidhatjuk a hivatalt és a mûemlékvédõket, elégedetlenkedhetünk a napi politikán, de egy valami nem változik. Jernye határában ma is lángvörösek a pipacsok.