[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Szobotka Tibor (h)arcai

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2013-03-12

 

Szobotka Tibor (h)arcai

 

Írni valakiről, akinek nem ismerem a műveit, írni róla úgy, hogy csak közvetve, más emberek optikáján át próbálom őt felfedezni magamnak – bizony elég nagy felelőtlenség. Nem mentesít az, hogy az illető idén lenne százéves, hisz senki se várhatja el (és nem is várja el), hogy állandóan „jubileumi” írásokkal repkedjen a papírsárkány.  Miért nem olvasol el tőle valamit? – kérdezi főszerkesztőm is, mire azt felelem: így érdekesebb.

 
Igen, érdekesebb Szabó Magda optikáján át láttatni a férjet, Szobotka Tibort, aki csendes maradt élete végéig, nem érte el a kirobbanó sikert sem éltében, sem holtában, felesége erőfeszítése ellenére sem. Pedig állandóan csatázott valamivel. Milyen ő, a Magda árnyékában meghúzódó férj, a mellőzött Szobotka, milyenek az arcai? És a harcai? Meséljen erről az a félig-memoár, félig-regény, melyet Szobotka életrajzrészletei, naplóbejegyzései, más írásai felhasználásával végül Szabó Magda írt meg (Megmaradt Szobotkának), és meséljen  az özvegyi napló is, melyet az írónő vesztesége első éveiben vetett papírra (Liber mortis). 
 
 

Harc a félelemmel

 

A gyermek Szobotka portréja riasztóan alakul: egy rettegő kisfiú néz ránk a sorok közül. Két nagyon eltérő habitusú szülő boldogtalan házasságának légköre nyomja rá bélyegét a ház hangulatára. A gyereket minden ügyetlenségért büntetik, hisz kicsi, védtelen, és mindig kéznél van – s ő megtanul félni. „Nem mertem rápillantani, míg szárazon, minden önsajnálat nélkül elmesélte, hogy verték kékre-zöldre amiatt, hogy be akarta kötni a cselédlány elvágott, csúnyán vérző ujját, s ettől foltos lett a ruhája” – osztja meg emlékét Szabó Magda. A zenére és irodalomra érzékenyen reagáló fiú azzal a tudattal cseperedik, hogy ha nem lesz más megoldás, esetleg leveti magát egy háztetőről, s egy alkalommal valami elvesztett apróság miatt úgy elhatalmasodik rajta a rettegés, hogy világgá bujdosik, a rendőr viszi haza.  Szobotkában azonban nincs neheztelés, nincs harag, szüleit olyannak fogadja el, amilyenek, és szenvedélyesen szereti őket minden félelme ellenére. Apjától érzékiséget örököl, anyjától depresszióra való hajlamot, mindkettő végigkíséri életét.
 
A kiskamasz Szobotka már naplót vezet, és saját, kézzel írt újságot gyárt, melyben a különböző témájú cikkek mellett Szobotka, a kritikus bírálja Szobotka, az író épp megjelent elbeszéléskötetét, és reméli, „hogy a tehetséges fiatal szerző nevével még sokat fogunk találkozni”. Önfeledt játék ez, belefeledkezés egy másik, képzelt világba, menekülés az otthon légköréből – és ennél valamivel még több is. A gimnáziumi évek alatt már verseket, novellákat ír, műsoros esteken konferál, sőt tizennégy évesen színikritika is kikerül tolla alól. Tizenöt éves, mikor naplójában pirosbetűs bejegyzés következik: közölték egyik írását, és a szerkesztői üzenetekben ez a vélemény áll beküldött három verséről: „Mindhárom íróember munkája, az első utánzat, a harmadik naiv, a másodikban egy gyermek reagál az őt körülvevő élet különböző jelenségeire, de úgy reagál, ahogy csak költő képes reagálni. Ezt közöltük is.”
A gyerekkori rettegés persze gyakran kíséri most is, gimnazista iskolás élményei idején, néha még a reggeli sem marad meg érzékeny gyomrában, de már ott a feloldás lehetősége: az irodalom, az alkotás.
 
 

Harc a háborúval

 

Szobotka katonáskodása még békeidőkre esik, és ironikusan humoros emlékeket rejt, melyeket rögzít jegyzeteiben. A friss diplomás fiatalember (angol-német-művészettörténet) egy-egy szellemi összecsapása ez katonai feletteseivel, ahol a főnök ugyan parancsol, ám valahol mégiscsak győz a tudás és intelligencia. Sok humoros epizód adódik nem-értelmiségi társaival való katona-együttlétéből is. Jó példája ennek egy éjszakai menetgyakorlat, ahol az árokban megpihenve, zseblámpája fényénél német drámát olvas, mikor egyik buzgó katonája jelentene neki valamit. „Hagyd – mondta egy másik –, nem látod, hogy a tizedes úr imádkozik?”  
Ez még a játék: az iróniára, öngúnyra is hajlamos elme feljegyzi, amit lát, amit tapasztal, egyfajta  finom kis fintorral szavai mögött. Ám két év múlva kitör a háború, és nincs helye többé cinikus mosolyoknak. Szobotka keserves harca ez a harc, mert vereséggel végződik.Óraadásból tengődik, már megint kíséri a rettegés, mikor fogják behívni őt is. Közben teljesedik ki az első igazi szerelem: Ili. Ez a lány – akinek feltűnően sok vonása egyezik Szabó Magda későbbi Cilijével a Für Eliséből – Szobotka méltó társa lehetne, művészcsalád gyermeke, énekel kilencéves korától, de később elveszti hangját. „Egy énekesnő, aki tudja, hogy ma is az, csak elvarázsolták gonosz hatalmak, és egy író, aki tudja magáról, hogy az, csak a körülmények folyton elgáncsolják (…) egymásra néztek a budapesti Operában” – írja a későbbi második feleség. 
 
Ili a szellemi társ. Hogy házasságuk csupán két évig tart, és ez idő alatt se sokat látják egymást Szobotka behívója miatt, arról nem tehet senki, csak a háború, mely végül a legérzékenyebb pontján célozza meg az akkor már katonaszökevény Szobotkát. 1944 karácsonyán születik meg kisfia, s két hét múlva távozik a csúfos világból, Ili pedig három nappal később követi. Ha kórházba mehetett volna, mikor rájött a fuldoklás, és steril körülmények közt végzik el a szükséges gégemetszést, nem egy óvóhely pincéjében, a fiatal anyuka valószínűleg életben maradt volna. De ‘44 telén bombázták Budapestet, és a kezelőorvosa nem kockáztatta saját biztonságát. Ott halnak meg az utcán, ha nem segít? Hát haljanak meg! Egy emberségesebb kollégája ugyan elvégzi a beavatkozást, de az óvóhelyen, ahol se víz, se villany, a gyermekágyas, megműtött nő nem bírja sokáig.
A vereséget szenvedett Szobotka számára a magány lesz az egyedüli társ. „Oly kedves voltál, mint egy régi dal / és elhangzottál és utána csend. / A múlt idő, a két té betakar / jobban, mint ezer göröngy odalenn” – írja búcsúversében az az ember, aki feleségét az utca végén temette el egy koporsónak használt szekrényben. 
 
 

Harc a szerelemmel

 

A harmincvalahány éves Szobotka a háború után némi vargabetűvel a Magyar Rádiónál köt ki, és eleinte szépen alakul szakmai és írói pályája. A tisztes állás mellett azonban botrányos magánéletet folytat. Akkori naplójában számos nő nevének kezdőbetűje szerepel, használja őket, majd szélnek ereszti, újra és újra eljönnek az ágyába, de a lelkéhez senki nem kerülhet közel. Közömbös és tartózkodó marad, míg 1947 nyarán be nem robban életébe az a nő, akiről naplója azonnal rögzíti az első benyomást: igen csinos. Hamarosan arra is rájön: szépek a versei. De ezt a lányt nem tudja szeretői körébe sorolni, ez makacsul ellenáll a közeledési kísérletek során. Ez a lány nem osztozik. „Jobb, ha belenyugszik, olyan vagyok, amilyen, a magam külön és általa nyilván korlátoltnak minősített moráljával, nyilván fel se tudja fogni, másról van szó, mint amit képzel, kellene ő nekem anyakönyvvezető nélkül is, csakhogy egészen, a tébolyával, a kétségeivel, a magát rágó, pokoli természetével, a pesszimizmusával, a riadozásaival, de csak ha szétkergeti a háremét, és afelől is biztos lehetek, hogy ha vele vagyok, nem hármasban leszünk, kettőnk eleven teste mögött egy felejthetetlen halottal” – rögzíti az írónő a közös életrajzban, már Szobotka halála után az akkori kérlelhetetlen lényét. 
Harc ez is, harc a szenvedély ellen, a magány ellen, harc a szerelemért. És Szobotka egy év ismeretség után odadobja a többieket, a változatosságot, bohémséget, és odadobja Ili emlékét is ezért a vadóc, erőteljes karakterű nőért. 
 
1948-ban kötött házasságukról hallgat az életrajz, Szabó Magda ebben a fejezetben egy érzelmektől fűtött levelet közöl csak, melyet férje 1971-ben írt neki a szigligeti alkotóházba címezve: „Szeretlek, szeretlek. Nem is csak úgy, mint férfi a nőt, mint férj a feleségét, hanem mint vízbe fúló a megmentőjét, mint az olyan vízbe fúló, aki már évek óta rúgkapál, és a megmentője évek óta húzza-vonszolja kifelé.”
Ennél is beszédesebb a Liber mortis, melynek minden oldala sír a kétségbeeséstől, az elvesztett társ hiányától. „Ne hagyj bizonytalanságban. Kérlek! Olyan iszonyú messze van az, hogy megérintettél, álmomban se jössz, hol a bőröd, a leheleted? Hol a szerelem, az a mindent lebíró, hol a szerelem? Miért hagytad, hogy a halál elébem álljon, és szigetelje a csókodat” – ezek a sorok 15 hónappal Szobotka temetése után születtek, s a szenvedély hőfoka semmivel sem kisebb, mint a napló egy évvel korábbi, első bejegyzéseiben. 
 
 

Harc az alkotással

 

Szobotka, ez a depresszióra hajlamos ember, akinek egyetlen visszautasítás is hosszú időre kedvét szegi, a háború után a rádió irodalmi részlegén lubickolhat, akár hal a vízben. Rengeteget dolgozik, és rengeteget ír, mert az írás menekülés és feledés, az írás gyógyulás is. Eleinte közlik is a dolgait, aztán történik valami. Művei nem kellenek senkinek, kiváló az írás, de baj van „az ábrázolás optikájával”. „Mikor mindenki az újjászületést harsonázta, eleinte teljes hitelességgel és meggyőződésből, később már utasításra, sőt kötelező módon, ugyan kinek kellett volna az általa ábrázolt falu (…), nem a földosztást dicséri, és nem a sarjadó életet ábrázolja, hanem a visszahúzódó, cserepekre bomlott Hirosima-létet” – kommentál Szabó Magda. A kéziratokat visszavágják, nincs szükség a „polgári nyekergésre”. Londoni terveiből sem lett semmi, nem dolgozhat külföldi tudósítóként, a rádióból pedig 1950-ben menesztik. „Szobotka Tibor, akinek akkori magatartására jellemző volt, hogy a kultúrát és politikát különválasztotta, nem volt alkalmas vezető funkció betöltésére” – olvasható a hat évvel később kézhez kapott káderanyagában. Szobotka a látványosan munkásöltözékű korszakban is megmarad kalapos-mellényes úriembernek, ez sokaknak nem tetszik, ahogy angol-német nyelvtudása és állítólagos külföldi kapcsolatai sem. Az irodalmi-közéleti mellőzöttség, a kvalitásaihoz méltatlan új munkahely (nyomdai korrektor, majd egy kereskedelmi részlegen dolgozik) jó melegágya a depressziónak és egészsége sorvadásának, valószínűleg ez vezet ahhoz a döntéshez, hogy nem ír többet. Bár időközben végre megkapta méltó helyét az egyetemi oktatásban – 1954-től az ELTE munkatársa –, csak szakcikkeket publikál, és mások műveit fordítja. 
 
Pedig az 56-os fordulat után (mikor újra „divatba jöttek” az addig tiltott írók) még humorral tudta felfogni a kompromisszumokat is, regényét, a Megbízható úriembert elfogadták, bár korrekciókat kértek. „A regény hőse, Gontran Alfréd, a „megbízható úriember” beleszeret egy illegális kommunistaként tevékenykedő lányba, Karolába. Gontran és Karola együtt fürdenek a Balatonban. Karola trikójának vállpántját lesodorja egy erőszakos hullám, láthatóvá válik egyik meztelen keble. „Kommunista elvtársnőnek nem lehet fedetlen keble” – mondta az éber politikai lángész. Szó nélkül kihúztam a mondatot, Karolának azóta nincs keble” – írja memoártöredékében Szobotka a maga jellemzően fanyar humorával. A többi műve azonban nem kellett, előzetes biztatások ellenére sem, egy újabb szépirodalmi megjelenésig egy évtizedet kellett várnia. Megkeseredett, önbizalmát elvesztett ember lett. „Megfogadtam, hogy tanszéki munkámhoz tartozó cikkek és tanulmányok, valamint a civil pályámon való boldogulásomat elősegítő kandidátusi disszertációm megírásán kívül soha többé tollat azért, hogy fikciót, tehát regényt vagy novellát írjak, nem fogok a kezembe. Az út, amelyen egykor reménykedve és boldogan indultam el, vigasztalan sötétségbe vezetett” – fogalmazza meg keserűen. Csupán a hetvenes években mozdul valami, több regénye és novelláskötete is napvilágot lát – de Szobotka ekkor már súlyos szívbetegséggel küszködő ember, aki írói életét régen alárendelte felesége karrierjének, éppen kiadott művei előbb hosszú évekig fiókban álltak, újabbakat alig írt. A sikert szomjazó embert még ekkor is könnyen feledik: miközben Magda már a Kossuth-díjat is megkapja, Szobotkát unos-untalan kifelejtik mindenhonnan. Csak jubilánsként kerül újra az érdeklődés középpontjába, hetvenedik születésnapját komolyan megünnepelnék az írószövetségi körökben, de késő, kért életrajzát már nem tudja megírni, 1982 februárjában elviszi az agyembólia. Magda fejezi be helyette a memoárt, és szilárd elhatározása, hogy kivívja férje méltó helyét az irodalomban.       
 
 

Harc a halál után

 

Magda naplója, a Liber mortis az üvöltő magány és társtalanság könyve, ám utalásaiban nyomon követhető Szobotka halál utáni irodalmi életének alakulása is. Kettejük könyve, a Megmaradt Szobotkának elkészült, dokumentálta egy író elgáncsolásának fázisait, sikere is volt, ám volt ebben valami disszonancia: Magda sikere volt ez is, nem Tiboré. „Ma kell a Váci utcára dedikálni mennem, s nem szabadulok az érzéstől, iszonyú és igazságtalan ez a glória” – olvasható a naplóban 1983 májusában. 
 
A Liber mortis egy felfedezésről is beszámol. Az írónő férje hagyatékában számos írást talál, amiről addig fogalma sem volt. „Döbbenetesek ezek a novellák, s az is döbbenetes, hogy nem mutattad. Nem volt szokás nálunk kutatni, lehazudtad az életművedet. Azt hiszem, Nyúl, talán nem is tudatosan, de féltél tőlem, akit valami szuperzseninek érzékeltél. Féltél. Mikor még csak udvaroltál nekem, egyszer megmutattad a verseidet. Szuper-sznob voltam, s a versek gyengék, megmondtam. Lenyelted, elismerted. Ma se bánom, hogy szóltam Neked, mikor azt írtad magadról, hogy vadkan vagy és a földet túrod az emse miatt, nem lehetett hazug maradni, hát hogy lehet így írni az angol líra barátjának. De prózát mindig jobbat írtál nálam, szívem, s ezt is megmondtam, ezt viszont nem hitted el.”
 
A nyolcvanas évek végéig sorra jelennek meg az elfeledett írások, ám az érdeklődés irántuk nem tartós, csak fellángolás. A napló eleinte tervezett megfilmesítésekről is beszél, de aligha történt ezen a téren valami, semmilyen adatbázis nem ad hírt róla, hogy Szobotkának bármelyik regényét vagy novelláját filmre vitték volna. 
 
Szobotka Tibor valójában azóta se ért haza a magyar irodalomba, elveszetten bolyong valahol. Az írónő férje, aki az ebédet is megfőzte, ha kellett, csak Magda munkáját ne zavarja meg semmi, holta után sem vált markáns íróegyéniséggé. Előttem egy szemüveges, zárkózott, csöndes férfi képe dereng fel, aki a szeretteit a végletekig imádta, és értük bármiről lemondott. Egy férfi, akit utolsó évtizedeiben szívbetegség formájában kísért a rettegés – és mögüle kikukucskál a hajdani remegő kisfiú, aki a visszadobott kéziratokban a bántást érzékeli, a támadást, mellyel szemben lelkileg ugyanolyan védtelen felnőttként is, mint szomorú gyermekkorában.  
 
 

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :