[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

természet

 

MMA irodalmi

 

Hadifogoly

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Szóval heverni

szerző: Veress Zsuzsa 2012-12-20

 

Szóval heverni

 

Nem „röviden”, nem „következésképpen”, nem „vagyis” – hanem egy dívánnal hanyagul elnyúlni a díványon.
Ez itten egy boldogságrecept.
Akkor ezt most kifejtem:
Nyelvünkben a „kanapé”, „kerevet”, „pamlag”, „szófa”, „heverő” szavak szinonimájaként élő „dívány” perzsa-arab közvetítésű török jövevényszó. Az iszlám kultúrában eredetileg államtanácsot jelentett; a tanácskozó termet; a szőnyeggel és párnákkal díszített heverőhelyeket. Szintén a „keleti kényelmet” idéző olvasási szokások miatt később szöveggyűjteményt, sőt magát a Szót is jelentette már ez a szó.
 

Vonzódom a keleti mesegyűjteményekhez. A vallás, a szerelem és a művészet szintéziséhez: a misztikához. És bevallom azt a gyengeségemet, hogy vonzódom a krimihez is.
A bosnyák Dževad Karahasan Keleti díván című regénye egyesíti ezeket a vonásokat.

A három fő rész címszereplője egy-egy író. Mindhárman üldözöttek voltak a maguk korában: viták tárgya, hogy vajon eretnekek voltak-e, vagy hitük nagy hősei. Közülük az első kettőt utolérte a vértanúsors, a harmadikat „csak” értetlenség és gúny övezte. Az első, Al-Mukaffa a klasszikus arab irodalom megalapozója, Kalila és Dimna című állatmese-gyűjteménye magyarul is olvasható. A második, Al-Halládzs, a szúfi misztika alakja, aki Mukaffát elődjének tekintette. A harmadik Al-Tauhidi, az udvarból udvarba ténfergő vándorfilozófus, aki egyesek szerint ateista volt, mások szerint világszemlélete inkább panteisztikusnak mondható.

Ezek a valóságos történelmi személyiségek az iszlám kultúrkörben jól ismertek, a nyugati olvasó számára viszont ugyanúgy egzotikus mesehősök, mint mondjuk az Ezeregyéjszakából jól ismert Hárún ar-Rasíd (akit egyébként a Keleti díván is megemlít). Bár az író Magyarországon kevésbé ismert, Karahasan nagy nyugati sikere gyaníthatólag éppen ennek az egzotikumnak köszönhető: a „keresztény Európa” kellős közepén, a néhai Jugoszláviában izgalmas színfolt a muszlim szellemiség jelenléte. (Minden bizonnyal ugyanez a hullám vette a hátára a szerb Milorad Pavić Kazár szótár című lexikonregényét is, amely a zsidó-keresztény-muzulmán kultúra hallatlanul érdekes elegye.)

A regény mindhárom részének fő helyszíne a „mesebeli” Bagdad. Mindhárom részben a legfőbb elbeszélő meséjében újabb és újabb mesélők mesélnek újabb és újabb meséket – amint ez a keleti mesegyűjtemények jellemző sajátossága.
Al-Mukaffa története a Perzsiában élő, szerelmes és szeretett feleségével való levelezéséből bontakozik ki. A feleség is, a férj is leír egy-egy érthetetlen bűnesetet. Mukaffa hosszú történetében tűnik fel először Gazván, az őrség emírje (= rendőrfőnök). Kinyomozza, hogy ki a gyilkosa a tilosba tévedt festőművésznek. A festőt éppen művészi ambíciója sodorta eretnekségbe: hovatovább olyan tökéletesen festett, hogy létrehozott egy lehetséges másik világot. Ez pedig a legnagyobb bűn, hiszen a Teremtővel vette fel a versenyt. Éppen ezért dogma a képtilalom – vonja le a tanulságot Gazván sikeres nyomozása után a Próféta.

A második részben Gazván kilép az elbeszélés világából az úgynevezett valóságba: ő a főhős. Ezúttal is megmagyarázhatatlan gyilkosságok történnek, a geometrikus absztrakció ezúttal is szerepet játszik a nyomozásban, és a bűn indítóoka ezúttal is a perzsa eredetű eretnekség, a szúfi misztika. Így válik a nyomozás és az „inkvizíciós” procedúra céltáblájává Al-Halládzs, aki a város terein hirdetett afféléket, hogy „én vagyok az Igazság” – azaz a tökéletességet hirdette, melyhez a Szerelem vezet el: a transzcendens isteni princípium és az emberi jelleg azonosságát állította. Mondott olyasmit is, hogy „te nem vagy más, mint én” – „két szellem vagyunk egy testben”.

A harmadik rész főszereplője is az őrség emírje, ő azonban már egy kései, hanyatló kor képviselője, aki megszállottan vissza- avagy megidézni akarja az utolérhetetlen Gazvánt – nem mellesleg őrizgeti Mukaffa és Halládzs írásait. Ő is a ráció eszelőse, így lesz az ő célpontja a perzsa eretnekség gyanújába keveredett Al-Tauhidi, aki azt hirdette Istenről, hogy „mindenben ott van, s így egységbe foglal mindent”.

Mindhárom részben fontos szerepet játszik Karahasan Seherezádéja, a muzsikus rabnő: Rabia. Rabia elpusztíthatatlan, új és új alakban újjáéled, zenéje, tánca és meséi segítik a nyomozót és a nyomozást; ugyanakkor általa kiderül az is, hogy a művészet mekkora úr: ölelni és ölni is lehet vele.
Rabiát a regény kapcsolatba hozza Avilai Szent Terézzel, így expressis verbis is összekötődik a nyugati misztika a keletivel. Hiszen a vallás és a szerelem a zsidó-keresztény kultúrkörben is hajlamos elegyedni – ennek ősforrása a bibliai Énekek éneke –, de ebbe és ennek folytatásaiba most nem megyek bele, messzire vezetne.
Az mindenesetre bizonyos, hogy a regény mindhárom részében csődöt mond a ráció.

Hogy a megfejthetetlennek tűnő bűncselekmények megfejtése egyben világmagyarázat is, hogy a geometrikus absztrakció világtérkép, istenszurrogátum – s mindez izgalmas cselekménnyel, szövevényes történetmondással, meglehetős műveltséganyaggal terhelten gomolyog egy regényben; s hogy ez bestsellert eredményez: nos, erre már láttunk példát korábban is. A legismertebb ilyen példa Umberto Ecótól A rózsa neve. (Most más, ennél [is] kétesebb értékű bestsellereket nem nevezek meg, mert a világért sem akarnék reklámot csinálni nekik.) Az a lényegi vonás is közös, hogy mindkét regényben azt feszegeti a „gondolatrendőrség” (Karahasannál az őrség igazhitű emírje és megbízója, a kalifa – Ecónál az inkvizítor nyomozó által leleplezett gyilkos, aki inkább képviseli az inkvizíció pusztító szellemét), hogy a világrend repedéseit a helytelen gondolkodás okozza. Tehát a megoldás az eretnek gondolkodó likvidálása.

De még közelebbi rokon A Foucault-inga. Ebben az Eco-regényben ugyanis a Templomos Lovagrendtől kezdve a Rózsakereszteseken és a szabadkőművességen át, de még a kabbalistákon és az alkimistákon át is, az összes szóba jöhető európai misztikus-mágikus hagyomány szerepel egy bonyolult, érdekfeszítő bűnsorozat háttereként. A végeredmény pedig az, hogy az egész ezoterikus locsogás kamu: nagy átverés; a nyomozás végén a Semmihez juthatunk el.

Mert amíg A rózsa nevének végén kielégül a krimirajongó, addig a Keleti díván olvasójának csak az első részben adatik meg a rejtvény megfejtésének öröme. Ott sem teljesen. Hiszen a férj történetében Gazván rájön, hogy ki, miért és hogyan ölte meg a festőt; de a feleség történetében a brutális cselekedet magyarázat nélkül marad, a végső szó a „nem tudom”. A második rész már csak részlegesen rakja össze a puzzle-t, a bűncselekményre még csak-csak fény derül, a világmagyarázat azonban elmarad. A harmadik rész pedig egyenesen ahhoz a következtetéshez vezet el, hogy egy marginális részeredmény miatt történt minden: azért játszódott le a felettébb szövevényes történés, hogy a nyomozó véletlenül megszabaduljon az őt kezdettől fogva bosszantó rabszolgától. Ostobaság, de ez a megoldás. „Mit lehet tenni.” Ez a regény utolsó mondata.

Érdekes paradoxon, hogy Eco is, Karahasan is úgy kelti fel az ezotéria iránt az érdeklődést, úgy népszerűsíti, úgy teremt belőle divatot, hogy egyben a belőle való mélységes kiábrándulást, a rezignációt is sugározza a szöveg. Ez, úgy látszik, a posztmodern áltörténelmi regények ellentmondásos megkülönböztető jegye.

Karahasan Keleti dívánjában a történetek tükrözik egymást, olyanná válnak, akár az arabeszkek, akár a perzsaszőnyeg mintázatai. Kellemes így heverészni.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :