[kapcsolat]   husken

Nyári nyitva tartás

 

Rajzszög20

 

Róth

 

Sándy

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Tanulmányút II.

szerkesztette: icsku, 2005-09-21

a dóm rozettájaA Mediciek Firenzéje - itt ringott a reneszánsz bölcsõje, itt született újjá az antik mûvészet. De sokat tudtam róla mindaddig, amíg el nem kerültem oda e nyáron. Az én Firenzém - kiderült, hogy nem azonos a toszkán metropolisszal. Az enyém - az egy képzelt világ.


a dóm impozáns épülete

Ghiberti:

a dóm: a Santa Maria del Fiore

a fõbejárat

gótikus stílusban kezdték építeni

gyönyörû szobordíszei vannak

a bejárat

a külsõ szobordíszek

igazi mûremekek a külsõ szobrok

gyönyörû ez a madonna

érdemes a részletekre is odafigyelni

tiszta márvány

a városháza elõtti tér Michelangelo szobrával

Benvenuto Cellini: Perseus Medúza fejével

Michelangelo eredetije a Galleria dell' Accademia-n látható

az Uffizi

Giotto

Leonardo

Michelangelo

a híres híd

az aranymûvesek hídján

a Ponte Vecchio és az Arno

és még egyszer a dóm

Firenze látképe a XV. században

Firenze -Toszkána központja, az õsi Etrúriáé, amely az etruszkok földje volt hajdanán. Azé a titokzatos népé, amelynek nyelvét a mai napig sem sikerült megfejteni igazán, és amely a görög kultúrát közvetítette a rómaiaknak. Felnemesítve, hozzáadva önmagukat, továbbfejlesztve azt. Érdekes módon aztán késõbb, körülbelül 700 év elteltével újra ugyanott, ugyanabból a földbõl hajtott ki és szökött szárba az antik világérzés.
A város prófétájaként emlegetik Girolamo Savonarolát, aki az egyházat élesen bíráló, a társadalmi viszonyokhoz kritikusan hozzáálló (azt hiszem, domonkos-rendi) szerzetes volt; a reformáció elõfutára, akit 500 évvel ezelõtt eretnekként végeztek ki a Piazza della Signorina téren. A város, nemcsak felülmúlhatatlan mûkincsgyûjteményérõl híres, hanem a Santa Maria dell' Fiore és a Santa Croce templomairól, ahol Michelangelot, Macchiavellit, Galileot és sok más híres embert temettek el. Sétálva a XV. századból származó épületek között nagyszerû élményekre vár az ember, azt remélve, hogy itt biztosan töményebb adagban kapja majd a toszkán városokra jellemzõ hangulatot. Hogy valami euforikus érzés keríti hatalmába, hogy katarzis-élményben lesz része... Hogy mélyet lélegezve a szûk utcák levegõjébõl, egyszerre megvilágosodik elõtte minden. Rájön Macchiavelli titkára, meghallhatja valamelyik utcaelágazásnál Michelangelo elsietõ lépteit...
Nem így történt. Mélységes csalódásomat a mai napig nem tudtam szavakba önteni. Sem feldolgozni. Azt hiszem, másokat is hasonló érzések kerülgetnek, ha mostanság járnak ott... Faludy nagyon szépen megfogalmazza mindazt, amit érzek én magam is. Rengeteget olvastam Firenzérõl. Rajongok a reneszánsz mûvészetért és a humanizmusért. Csalódásom talán azért volt ilyen elementáris erejû, mivel túlságosan is sokszor elképzeltem utcáit, tereit, hídjait, épületeit... - magamat, amint utcáin sétálok, terein üldögélek kávét kortyolgatva, hídjain nézelõdöm, épületeit csodálom... Istenem, de sajnálom, hogy nem láthattam hetven éve...

Firenze, utoljára

Nem tudjátok, mily szép volt hetven éve!
Zord paloták, rend, vérveres tetõk.
A várfalak a házak pontos vége,
rajtuk túl kertek, dombok, fák, mezõk.

Most minden ronda, rémes kültelkekhez
ragadt, kusza meg mocskos. Nincs tovább.
Keresem még, de sehol sem lelem meg
Lorenzo de Medici városát.

A turisták és a lakók elmennek
szó nélkül Rembrandt önarcképe mellett.
Szépség helyett pénzt és vagyont kívánnak,

s terek meg szobrok felett a pusztító
reptér az úr. Mit kezdjek a világgal,
hol azt tartják, hogy a Hasznos a Jó?

(Firenze, 1997)

Sajnálom azt az összeomlott világot, amely bennem élt. Sajnálom az én Firenzémet.

Az Uffizi galéria elõtt rengeteg afrikai árulta ugyanazt a bóvlit. Ugyanazokat a táskákat, öveket, napszemüvegeket, méregdrága karórákat hihetetlenül olcsón, eredetinek tûnõ másolatokat és otromba hamisítványokat. Hihetetlenül agresszív és arrogáns hozzáállással. Közvetlenül az emberek lábai elé rakva le az akvarell és grafika-utánzatokat, hogy ha rá találna lépni valaki, akkor kötelezõen megvegye. Megsértõdtek, ha az ember nem figyelt oda rájuk, kiabáltak és szitkozódtak... Olaszokkal nem feltétlenül találkoztunk a történelmi városközpontban. Mindenütt a városban, közvetlenül a dóm körül is - és úgy általában - személyautók, motorkerékpárok, autóbuszok és teherautók áradata. Légkalapácsok zaja, építkezés, zúgás, lökdösõdés, szmog, por... és - ahogy Faludy írja - mocsok mindenütt. Szeméthegyek, vizeletszagú kapualjak... Ezzel különben sem Sienában, sem San Gimignanoban, sem egyetlen más toszkán településen nem találkoztunk utunk során. Mondják, Milánó meg Nápoly még büdösebb. Lehet. Viszont azokról a helyekrõl nem alakítottam ki magamban egy rajongással terhelt képzetet. Hiába, álmodozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz... - vagy mi...

Az új Uffizit érdemes megnézni, amelyet újonnan, egy 1993-as bombamerényletet követõen nyitottak meg, sok mindennel kibõvítve. Az új szárnyban kapott helyet a 144 mûvet tartalmazó Contini Bonacossi gyûjtemény, amelyet eddig nem láthatott a nagyközönség. A fõgaléria Cimabue, Giotto, Simone Martini, Masaccio, Botticelli, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Rafaello, Correggio, Mantegna és mások alkotásait mutatja be. A legismertebb mûvek közé tartozik Botticelli "Vénusz születése" címû festménye és Michelangelotól "A szent család".
Élmény volt a galéria udvara, ahol az árkádok oszlopait a reneszánsz legnagyobb mûvészeinek és gondolkodóinak szobrai díszítették. Firenze hõsei és kultúránk - pontosabban az európai szellem - nagyjai. A Nyugat géniuszai...
Sokszor eszembe jutott azóta, hogy mi vajon miért nem építünk Panteont nagyjainknak... Nem annyira a királyoknak, fejedelmeknek és politikusoknak, akik meggondolatlan hõzöngései miatt majdnem kiirtották a magyart, hanem azoknak, akik szellemileg naggyá tették Magyarországot. - Mit naggyá: óriássá!
Hálátlan utókor!
Aki saját magát nem becsüli, azt az idegenek sem becsülhetik, hisz azok csak nagyon keveset vagy végkép semmit sem tudnak róla...

Inkább folytassuk.
Mindenképpen látni kell a Pitti palotát annak, aki Firenzében jár. Ez volt a Mediciek egykori rezidenciája - ma múzeumoknak és galériáknak ad otthont; nagyon szép parkja van. Itt található a XVI. és XVII. század egyik legátfogóbb képzõmûvészeti gyûjteménye, fantasztikus termekben kiállítva. A figyelem középpontjában az olasz reneszánsz festõk állnak.

Végig kell sétálni a Ponte Vecchio-n, amely az oldalára tapasztott épületek miatt szinte nem is látszik. Tarka forgatag és szemet kápráztató látvány. Az aranymûvesek hídja ez valójában, amely összeköti az Arno folyó két oldalán elterülõ várost...

Aztán itt van Firenze szíve: az "Il Duomo", hatalmas kupolájával, amelyet a reneszánsz építészet legkiemelkedõbb alakja, Brunelleschi tervezett. A dóm Olaszország legnagyobb katedrálisa, amelyet még Giotto di Bondone tervei alapján csúcsíves és ívbordás szerkezettel kezdtek építeni. Mellette áll a Campanille, a Keresztelõkápolna. A Palazzo della Signoria - ma kormányzói székhely, a Palazzo Vecchio és a Galleria degli Uffizi - a leghíresebb festõk képeivel - turistahadakat vonz évente a világ minden részérõl. A Museo Nazionale szoborgyûjteményérõl híres.
Firenze környékén rengeteg rómaikori és etruszk emlék található. Romok és ásatások mindenfelé...

Néhány szó engedtessék meg legalább a Mediciekrõl, akik Firenze felvirágoztatásához leginkább hozzájárultak.
Firenze a XII. századig csak egy kis, jelentéktelen városkának számított; elsõ virágzása a közeli Fiesole bukásával kezdõdik (1125), melynek lakói Firenzébe költöztek. Az így megszaporodott népesség az ipar területén fejtett ki említésre méltó tevékenységet, kereskedelme fokozatosan felvirágzott, s mert az erkölcsökre különös figyelmet szenteltek, a lakosság kifejezetten jólétben élt. Ennek köszönhette Firenze, hogy amikor még a szomszédos városokra sem terjesztette ki hatalmát, már Közép-Olaszország elsõrendû tényezõjének számított. A város ghibellin érzelmû volt, ennek megfelelõen a kormányhatalmat a nemesek gyakorolták. Elõbb négy, késõbb hat konzul és 100 tagból álló tanács vezette a várost. Az igazságszolgáltatás az évente választott podesta kezében volt.
A nemesség kizárólagossága ellen egyre fokozódott az elégedetlenség. Amikor a polgárok a vagyonnal együtt a kor mûveltségét is megszerették, részt követeltek a kormányzásból is. A Hohenstaufok bukásával a nemesség kizárólagos hatalma is megszûnt. A hatalomat a polgárság szerezte meg, amely a kormányzás addigi formáját is megváltoztatta. A város élére kapitányt állított melléje 48 tagból álló tanácsot rendelt. A nemesség végig nem mondott le a reményrõl, hogy a hatalmat visszaszerzi; vissza is szerezte és nem is egyszer.
Mivel azonban a nemesség képtelennek bizonyult a kereskedõváros érdekeit képviselni, minduntalan elbukott. A polgári (guelf) kormány a város jólétét, hirét és nevét megalapozó intézkedései miatt volt képes hatalmon maradni.
1252-ben Firenze aranyforintos pénzérmék veretésébe kezdett, ami által magára vonta az akkori Európa figyelmét. Elmondható, hogy ettõl az idõtõl kezdve lendült fel Firenze kereskedelme. Híres volt és közkedvelt a firenzei posztó; az aranypénz veretését is lassanként átvették a környezõ városállamok vezetõi is; mindezeken kívül jónéhány európai nép pénzügyi dolgait a város egyik vagy másik gazdag bankháza bonyolította le; a Francia pénzforgalom pedig egészen Firenze kezébe került.
Hogy a nemesség hatalma ellen biztosítani tudják magukat, 1267-ben 10 évre megválasztották Anjou Károlyt Signore-nak. Ekkor a hatalom a hét legbefolyásosabb céh kezében volt (jogtudósok, finom posztókereskedõk, pénzváltók, gyapjúszövõk, selyemfonók, orvosok és fûszeresek-gyógyszerészek, szûcsök). Késõbb még további 14 céh csatlakozott hozzájuk, és e 21 céh mesterei (prior) alkották a «Signoria»-nak nevezett tanácsot. Szigorú törvényeivel a nemességet sikerült a hatalomtól távol tartani. A város biztonságára állandó polgárõrséget szerveztek. A nemesek vártornyait lerombolták (a házakhoz épített toronyépületek, lakótornyok, amelyek a közeli San Gimignanoban jórészt megmaradtak) és köveikkel erõsitették meg a város falait, bástyáit. A polgárság soraiban is változás következett be. A szegényebb nemesi családok a magasabb céhekbe vétették föl magukat, a céhbeliekkel egyesültek és ezzel új arisztokrácia keletkezett, amely az alsóbb céheket zárta ki a hatalomból. Mint egykor a nemesség, most az "újnemesek", a felsõ osztály egyedül kívánta gyakorolni a hatalmat. Ez új harcokat vont maga után, amelyben felemelte fejét a pénzarisztokrácia. Néhányszor sikerült az alsóbb céheknek magukhoz ragadni a hatalmat és az igazságszolgáltatást. Ezek között legveszedelmesebb volt az 1378-i forradalom, melyet a legalsóbb néposztály indított a hatalmasok és gazdagok ellen, és amelyet csak három évi harc után tudtak leverni az elõkelõk. Az Albizzi, Sachetti, Barbadoni családok a legismertebbek, amelyek a kezükben tartották a várost.
Ahogy Görögországban, úgy történt Firenzében is. Egyes elõkelõk nagyravágyásuk által vezérelve a nép élére állottak, a törvényesség látszatát keltve, de önös érdekekbõl. A nép késõbb hozzá is szokott ahhoz, hogy vezére patricius legyen, aki önzetlenségében védelmezi a nép jogait és ennek fejében megszerzi magának a nép háláját. Azok között, kik a nép jogát védelmezték, elsõ helyen kell említenünk a Medicieket, akik minden körülmények között úgy viselkedtek, hogy az alsóbb néposztály bizalmát is teljes mértékben kiérdemeljék. A véres problémamegoldásokat kerülték. Amikor az alkotmányharcok idején a nép jogait kellett védelmezni, a Mediciek mindig a nép oldalán állottak. Ez szerezte meg Giovanni Medicinek a nép szeretetét és szerzett neki és családjának oly tekintélyt, amely a régebben uralmon lévõ nemesi családok féltékenységét is fölkeltette. Giovanni halála után a nép fia, Cosimo körül csoportosult. A leghatalmasabb család feje, Albizzi Rinaldo a Mediciek megsemmisítésére tört. A Milano ellen viselt szerencsétlen háború miatt sikerült neki Cosimot (1433) vád alá helyeztetni és 10 év számüzetésbe küldeni.
Cosimot több barátja követte a számüzetésbe. 1434-ben a nép megelégelte az Albizzi vezette arisztokrácia túlkapásait és elûzte õket. Cosimo pedig barátaival együtt visszatért Firenzébe, hol a nép a legnagyobb szeretettel fogadta. Ez idõtõl fogva egész haláláig minden cím és rang nélkül csaknem korlátlanul kormányozta Firenzét és a hozzá tartozó részeket, kormányát népszerûvé tette, szerencsés háborúk folytán Firenze hatalmát majdcsak egész Toscanára kiterjesztette. A földmûvelés, az ipar és a kereskedelem virágzása által a nép jólétét emelte. A tudomány és a mûvészetek pártfogolása, nagyszerû középületek emelése által Firenzét a tartomány méltó fõvárosává avatta. Maga köré gyûjtötte a tudósokat és mûvészeket (Philippo Brunelleschi és Lorenzo Ghiberti építészek, Donatello és Luca della Robbia szobrászok; Tomaso Masaccio, Guido Fiesole és Philippo Lippi festõk), akik neki dolgoztak, akiknek tanácsára alapitotta a platóni akademiát és a Medici-könyvtárat. E sokoldalú gondoskodását a nép azzal hálálta meg, hogy õt a «haza atyja» címmel tisztelte meg.
1464-ben bekövetkezett halála után minden ellentmondás nélkül ragadta a hatalmat kezébe Péter, aki a család befolyását majdnem örökre eljátszotta. Cosimo második fia beteges, gyönge akaratú ember volt, aki fel sem tudta fogni atyja nagyszerû cselekedeteit; azáltal pedig, hogy a kis kölcsönöket, melyekkel atyja polgártársain segített, szigorúan behajtotta, elégedetlenséget keltett. Sikerült azonban az elégedetleneket leverni, ellenségeit számüzni és ezzel a család hatalmát megszilárdítani; de mert mindehhez az erõszak emléke tapadt, a családra nézve csak szerencsének mondhatjuk azt, hogy Péter már 1469-ben meghalt és így fiai, Lorenzo (1469–1492) és Giuliano kezébe került a hatalom. Lorenzo mindenben nagyatyja példáját követte és ezzel nemcsak családjának hatalmát szilárdította meg, hanem hazájának is nagy hasznára vált. Hogy maga a nép is így itélt felõle, ezt mi sem bizonyíthatja jobban, mint a Lorenzót megtisztelõ "Il Magnifico", "A Dicsõ" jelzõ. Kiváló szellemi tehetsége, nemes gondolkodásmódja és szíve õt valóban méltóvá is tette e cimre. Mint államférfiú hazáját a legválságosabb viszonyokból is szerencsésen kivezette, mint költõ és mûértõ felkarolta a tudományokat és a mûvészeteket. A nagyatyja által alapított könyvtárt és a platóni akadémiát befejezte, a kor legnagyszerûbb elméit, tudósait befogadta udvarába. Õk voltak azok, akik a Nyugat elõtt föltárták a görög bölcsészet kincseit, újra felvirágoztatták az antik szellemiséget és esztétikát. A tudomány és mûvészet oly hatalmas lendületet nyert általa, hogy Firenze e téren háttérbe szorította az Örök Rómát és Európa szellemi fõvárosává emelkedett.
Ezt a nagyszerû elképzelést majdnem megsemmisítette a Pazziak összeesküvése, amelynek testvére, Giuliano áldozatul is esett - de Lorenzo szerencsésen megmenekült. Igy bekövetkezett az, mint rendesen, hogy a sikertelen merénylet inkább megerõsítette uralmát. A gyilkosokat elfogatta és kivégeztette, ezek között Salviatit is, aki azért csatlakozott a Pazziakhoz, mert Lorenzo tõle a pisai érsekséget megtagadta. Ez idõtõl fogva korlátlan hatalommal vezette hazája ügyeit és mint teljhatalmú uralkodó halt meg 1492. április 8-án.
A nagy érdem, amelyet Lorenzo hazája szolgálatában szerzett, utódai számára is biztosította az uralmat s ha egyszer-egyszer el is ûzettek, elõbb vagy utóbb visszatértek - és a család kihaltáig (1737) uralkodtak Toscana fölött.
Lorenzo halála után fia, II. Péter elnyerte ugyan a hatalmat, de mikor ezzel nem a nép javára élt, Savonarola Jeromos (Girolamo) domonkosrendi szerzetes a népnek szabadságszeretetét felébresztette, mire a nép fegyvert fogott II. Péter ellen, aki testvéreivel együtt 1494-ben elmenekült Firenzébõl.
Savonarola arra törekedett, hogy a régi, elfeledett erkölcsöket felujítsa, a kételyt kiirtsa a szivekbõl és az embereket az erkölcs útjára vissza vezesse. Ezért kiméletlenül ostorozott minden gyengeséget, elfajulást, aljasságot. Amikor a pápaságot is megtámadta gazdagsága és buja élete miatt, a papság is ellene fordult. A pápánál bevádolták, mire VI. Sándor pápa a «firenzei prófétát» egyházi átokkal sújtotta. Mint vallásháborítót és népizgatót fogták vád alá és vitték máglyára.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-05-07
  
név: Evy95 e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2008-04-14
csá