[kapcsolat]   husken

mamü

 

horrorvacui

 

bojarcuk

 

mizsák

 

Géresi

 

Karácsony nagyinál 2019

 

retRock

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Tanulmányút IV.

szerkesztette: icsku, 2005-12-30

a San Marco feléVelence cölöpökre és 120 apró szigetre épült. 177 csatorna hálózza be, a szigeteket és csatornákat mintegy 400 híd köti össze. Különös szépségû, forgalmas turistaközpont. A várost Bizánchoz kötõ szálak magyarázzák az 1063 után éptett San Marco stílusát.


az egyik


gondolások


híd alatt


a Canale Grande - Velence fõutcája


Canale Grande


álarcban


a Rialto


gondolázunk


öreg hídnak is 

nevezik


parkoló


ez is


utcarészlet


a Ponte dell' 

Accademia


a Canale 

Grande


az épületek 

bejárata elõtt parkolnak a jármûvek


apácák a San Marco elõtt


a Campanille


a szemetes 

mögé bújt el a San Marco


galambok a téren


és mindenütt


bizánci stílusban épült a 11.sz-ban


a gótika is tett 

hozzá


a Bibliotheca 

Marciana


háttérben egy 

amerikai óceánjáró


a 

Sóhajok Hídja


ez bizony taxi


bizánci mozaikdísz


mindenképpen visszatérek még


az Óratorony


azok a legendás római patríciusok


gótikus ablakok


galambok, szent madarak


VENEZIA

mozaikok


lenyûgözõek


a 

San Marco


sikátor


a 

Rialto


kép 

a hídról


a 

híd - hátulról


inkognitóban


részlet


a tér


egy 

kereskedõbirodalom


a doge palota


a dux - vagyis a 

doge - palotája, eredetileg Bizánc hercege


gondolák, 

háttérben a San Giorgio


turisták hada a Sóhajok Hídjánál


maskarák


itt is van ferde torony, nem is egy


a 

tér


ferde torony - a velencei


anziksz


hát nem gyönyörû?


merre tovább?


egy cafe latte-ra mindenképp álljatok meg


házak a vízben


van ám szárazföld is itt-ott


gondolán


erre aztán igazán illik a


a naptól védõ függönyök is lehetnek stílusosak


érdekesek nagyon a szûk sikátorok


utcarészlet


a vaporetto - busz, vagy villamos, esetleg troli...?


a doge palotát a San Marcoval összekötõ kapu

Egyetemistaként, rögtön a bársonyosnak nevezett forradalom után, 1990-ben jártam elõször Velencében. Leonardo vázlatrajzaiból nyílt éppen kiállítás, ha jól emlékszem a Galleria dell' Accademia épületében, amiatt érkeztünk. Egy autóbusznyi képzõmûvészetis Pozsonyból.

Csodálatos élmény volt. Az egyetemen akkor már negyedik éve tanultam olaszul, így szóba elegyedtem mindenkivel, aki csak hajlandóságot mutatott a kommunikációra. Olyasmi lehettem a szemükben, mint Forest Gump, amint mindenkinek elmagyaráztam, hogy ki vagyok, honnan jöttem és hogy milyen nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek...
Tényleg nagyon boldog voltam.

Az önmagával eltelt, beképzelt mûvészettörténész vezetõnk szörnyen hiányosan fordította olasz idegenvezetõnk szavait. A "különb ember" felsõbbrendûsége felülértékelte a hallottakat – és ha már megadatott neki a censor szerepköre, élt is vele. Amit õ helyesnek, logikusnak és értelmesnek talált, azt tolmácsolta.

Le sem fordította például a kormos szemû, temperamentumos olasz nõ azon megjegyzését, hogy Velence bizonyos mértékig a magyaroknak köszönheti létezését. Hogy a világ nyolcadik csodájaként is emlegethetik. A magyar törzsek sorozatos betörései elõl menekültek az emberek a homokzátonyokra, a lagúnák mocsaras világába, ahol létrehozták cölöpökre épített legendás városukat...

Más magyar összefüggést is említett, de valószinüleg a zseniális mûvészettörténészünk tudása nem terjedt ki olyan kis akárkire, mint Caroberto...
Beony. Károly Róbert. Aki az általa szlovák királynak emlegetett Matuscsákot megverte (sokáig tartott, míg leesett a tantusz, hogy kit is értsek alatta). Meg Rozgonynál az Aba nemzetséget. Ma Rozhanovce ez a dicsõ hely; az ott élõk történelmükrõl mit sem sejtenek; fontos, hogy a Nagy Francia Forradalommal, meg az angollal és az amerikai polgárháborúval tisztában vannak... Abov-nak mondják a területet, ahol élnek, Kassától keletre – de hogy kirõl, mirõl kapta a nevét, meg ne kérdezd az ottlakóktól. Kabarokról meg aztán pláne ne beszélj nekik.

Ismeritek Karinthy ironikus megjegyzését: "... Fiatalember, maga mire ilyen szerény?"
Nos, ez a majomkirály roppant beképzelt volt.
Nekem szerencsém volt érteni az olasz nõ szavait, aki, bevallom, olyan hatással volt rám, mint addig még senki. Így aztán megadatott nekem szerelmesnek lenni Velencében.

Másodszor tíz évre rá jártam Velencében. Kiábrándultan, az alkoholizmus szélén, folyton másnap élve, egy tönkrement házasság után.
A város nem változott semmit, de én elfelejtettem azt a szép, dallamos nyelvet. Értettem még õket, de beszélni már nagyon nehezemre esett.

Az elsõ utunk alkalmával végigjártuk a nevezetességeket, most hát lógtam a városban és rengeteget ittam. Ittam a Rialtón, a Szent Márk-téren, a Doge-palotánál, a Peggy Guggenheim galériában, a vaporettón a Canale Grande-n... A Lidon, ahol miután találtunk szabad-strandot, még fürödtem is. És ábrándoztam.

Harmadszor 2005 nyarán...
A város most is ugyanolyan volt, de velem történt valami hatalmas változás. Mintha újjászülettem volna (olaszul rinascere – ebbõl a kifejezésbõl származik a reneszánsz francia meghatározás). Szerelmes voltam, boldog, teli tervekkel, reményekkel és derülátóan álltam a jövõ elõtt. Kéz a kézben életem párjával jártuk a sikátorokat, hajóztunk, csónakáztunk az utcákat helyettesítõ kanálisokon; gondoláztunk, kávéztunk, finom süteményeket ettünk, és galambokat etettünk a Szent Márk-téren.

Csodáltuk a hatalmas óceánjárókat, amint máltóságteljesen, a házak mögött több emeletet kimagasodva beúsztak a kikötõbe. Csókolóztunk a Sóhajok Hídja alatt, a gondolán, a sikátorokat járva, a hidakon, a templomokban...
Álarcban is és álarc nélkül is...
Remélem, legközelebb bemutathatom a városnak gyerekeimet...

A város történelmérõl is hadd essék néhány szó, hiszen rengeteg a magyar vonatkozás.
Jobban jár az ember, ha maga áttanulmányozza a dolgokat, semhogy az orránál fogva hagyja magát vezetni mindenféle önjelölt szájhõsök által.
Íme, néhány fontosabb adat:

Velence Firenzével hasonló történelmû és sorsú olasz köztársaság, kedvezõ fekvése és lakóinak vállalkozó szelleme folytán nagyon hamar a világkereskedelem gócpontjává lett. Az arabok fölött a Tarentó mellett 871-ben kivívott gyõzelem után pedig az Adriai-tenger urává vált. Hatalmát kiterjesztette az Adriai-tenger keleti partvidékére is és II. Péter doge (996) a dalmát hercegi címet is fölvette.

Fia és utóda, III. Péter, ki bérmaatyja, III. Ottó császár nevérõl magát Ottónak nevezte, meghódította a dalmátparti szigeteket, s hatalmát az Árpád-házzal kötött házassága által is meg akarta erõsíteni.

Valóban feleségül vette Szent István királyunk nõvérét, de ennek dacára a nemesség, mely a doge hatalmát mind szûkebb korlátok közé akarta szorítani, egyesülve a néppel, 1026-ban Ottót elûzte. Konstantinápolyba menekült, míg fia, Péter, Magyarországra jött anyjával együtt és Szent István királyunk után elnyerte a trónt.

A velencei nemesi családok mindaddig nem is nyugodtak, míg a doge választásának jogát meg nem szerezték és ezzel a hatalmat is. 1177-tõl a doge hatalma egyre szûkebb körre korlátozódott, míg végül a nemesség végrehajtó közegévé vált.

Állítólag éppen az elsõ választott doge vezette a köztársaság ügyeit, amikor megjelent Velencében III. Sándor pápa és Barbarossa Frigyes császár, hogy hosszú viszálykodásuknak véget vetve, egymással kibéküljenek. A doge hûségét III. Sándor pápa egyéb ajándékokon kívül egy gyûrûvel jutalmazta meg, amelyet e szavak kiséretében adott át neki: "Legyen neked alávetve a tenger, mint a nõ a férjnek, miután gyõzelmeid által urává tetted magadat".

Ez idõtõl fogva évenként Krisztus mennybemenetele napján, nagy ünnepélyesség kiséretében a doge eljegyzi magának a tengert egy aranygyûrût dobva annak mélységébe.
Velence a kereskedelmi érdekeit mindenek fölé helyezte s még akkor is, mikor egész Európát a keresztes háborúk eszméje ragadott magával, Velence csupán az elõnyöket kereste. A kereszteseknek pénzt adott bizonyos szívességekért cserébe, õ szállította õket, a hadjárat célját úgy alakíttatta mindig, amint érdeke azt megkivánta.

Mikor a keresztesek a Szentföldet felszabadították, ebbõl Velence húzta a legnagyobb hasznot, szolgálatai fejében fontos kereskedelmi kiváltságokat nyervén, és ennek védelme alatt a Ptolemais és a Tyrusban alapított gyarmatai rohamos virágzásnak indultak.

Még arról is szó volt 1202-ben, hogy az egész köztársaság Alexandriába, a keleti kereskedelem régi központjába, a Nagy Sándor által alapított egykori metropolisba települ át.
A keleti császárság ellen támadt hangulatot is elõnyére használta föl, Konstantinápolynak régi tengeri fennhatóságát megcsorbítva.

Független tengeri hatalmassággá, számottevõ hatalmi tényezõvé vált, melyet a leghatalmasabb uralkodók is tekintetbe vettek és közbenjárását elfogadták.
Hatalmának tetõpontját a latin császárság idejében (1204–1262) érte el, melynek alapítására Velence döntõ befolyást gyakorolt.

Keleten elfoglalta Korfu, Kréta és Cyprus szigeteit, a szultánoktól engedélyt nyert kereskedelmi összeköttetésben lenni a Kelettel. Szárazföldön a milánói és a német határig, Udinetõl Bergamóig terjeszkedett.

Százados harcot folytatott Magyarországgal Dalmácia birtokáért. A keleti kereskedelem kizárólagos jogáért vetélytársával, Genovával hosszú, véres háborút folytatott, amely 125 év után Velence gyõzelmével ért véget.

Magyarországgal Dalmátországért vívott harcában volt idõ (1105), amikor a doge lemondott a parti országról és a Dux Dalmatiae et Croatiae címet is letette; de késõbb ismét fordult a szerencse s volt idõ, amikor majdnem az egész ország a hatalma alá került (keresd Magyarország történeténél).

Genovával szemben keleti kereskedelme csak akkor forgott veszedelemben, mikor Genova Magyarország szövetségét bírta. Általában Görögország, az Archipelagus és a Kelet hasznát Velence hosszú idõn keresztül egyedül bírta és ez tette hatalmassá és gazdaggá az Adria gyöngyét.

E nagy hatalomhoz méltó volt a fõváros, amelyet a pompás székesegyházak (Szent Márk temploma), fényes paloták (a doge palotája), szép terek (Szt. Márk-tér), hatalmas hidak (Rialtó híd) a világ csodájává tettek.

Mind e fény és pompa azonban nem pótolhatta a szabadságot, a melyet a köztársaság sajátságos és kegyetlen belszervezete a néptõl megvont. 697 óta, hogy doget választottak, a doge ötödfélszáz éven keresztül majdnem korlátlan hatalommal vezette a kormány ügyeit, mígnem a nemes családok – amint már említettük – a doge-választás jogával a hatalmat is magukhoz ragadták.

Ez idõ óta a Nagytanács gyakorolta a hatalmat és a doge ennek csak végrehajtója volt. Mindezek következménye az lett, hogy a megválasztottak vagy nem fogadták el a választást, vagy késõbb lemondtak állásukról. Hogy ennek elejét vegye a nemesség, 1339-ben törvénybe iktatta, hogy a megválasztott köteles a doge méltóságot elfogadni és errõl le nem mondhat.

Talán éppen ez vezetett egyeseket a dogek közül arra, hogy ha már le sem mondhat, legalább a korábbi hatalom visszaszerzésére törekedjék és evégbõl a nemesek hatalma ellen összeesküdjön. A nemesség viszont ereje csúcsán állott ezidõtájt - nemcsak a nép lázadását nyomta el véresen, hanem fejével lakolt az a doge is, aki a fennálló rend ellen tört.

A köztársaság élén állott a nemes családoktól, nobiliktõl választott doge, aki a melléje rendelt hat tanácsossal vezette az állam ügyeit. Ezt a tanácsot hívták signoriának. A teljhatalom a Nagytanács kezében volt (consiglio maggiore), mely 480 nemes emberbõl állott. Ez magából választotta meg a negyvenek tanácsát (quarantia), a legfõbb biróságot, a senatust, mely a birói teendõkön kívül még a politikai közigazgatást végezte és a külpolitika irányát szabta meg. A tizek tanácsa vagy a Kistanács (consiglio minus) a Nagytanács állandó bizottsága volt, amely a kormányforma betartása fölött õrködött, de elsõsorban a doge magatartását ellenõrizte.
A Kistanács dolgozta ki a Nagytanács elé terjesztendõ javaslatokat.

1297-ben, hogy a nobilik hatalmát még inkább biztosítsák, Gradenigo Péter doge a Nagytanácsot bezáratta. Ettõl fogva többé nem választották évrõl-évre a Nagytanács tagjait, hanem azok a családok, amelyek ekkor a nagy tanácsban képviselve voltak, örökösödési jogot nyertek a tanácsosságra. Az így örökösödési jogot nyert családok neveit bejegyezték az Aranykönyvbe és ezzel a tanácsosok számát lezárták.

Mivel senki sem emelkedhetett a késõbbiek folyamán a tanácsosok sorába, a kisebb nemesek, a polgárok és a nép a kormányzásból mindenkorra kizárattak. Ennek következménye volt az a számtalan összeesküvés, mellyel a nobilik hatalmát megdönteni akarták, de sikertelenül. Nem is e támadások, melyek mindegyikét véresen verték le a nobilik, hanem a nemesi családok kihalása vonta maga után azt, hogy a XVII. és a XVIII. században néhány új család nevét jegyezték be az Aranykönyvbe.

Míg a belharcok folytak, azalatt Velence számos háborút viselt, amelyek közül a genovaiak ellen viselt háború az egyik legjelentõsebb.
Genova földrajzi fekvésének megfelelõen a Földközi-tenger nyugati részén terjeszkedett. Amikor e részeken uralmát biztosította, a kelet felé fordult. Velence ezt nem nézhette tétlenül; visszautasította Genova törekvését, ami 125 évig tartó háborúra adott alkalmat (1256–1381).

Az ellenségeskedésre az elsõ okot St. Jean d'Acreban egy templom birtokjoga miatt kitört viszály szolgáltatta, amit a hatalmi versengés és a kereskedelmi érdek késõbb elmérgesített. Genovának szövetséges után kellett néznie, amit meg is talált Palaeologos Mihály nicaeai császár személyében.

A niceai seregek 1261-ben Genova szövetségében megtámadták Konstantinápolyt, amely nem tudott ellenállni. A latin császárság 57 év után megszûnt. Mihály császár hálás volt szövetségese iránt. Átadta neki Galata külvárost, Chios szigetet és a Fekete-tenger kereskedelmének kizárólagos jogát (1261).
Genova e sikere nem hagyhatta nyugodni Velencét, mely attól tarthatott, hogyha vetélytársa e részeken hatalmát megszilárdíthatja, könnyen kezébe ragadhatja a Levante kereskedést. Mihály császár és utódai elhalmozták kegyeikkel a genovaiakat, aminek következtében Konstantinápolyban, de különösen a Fekete-tengeren a velencei kereskedõk ügye hanyatlásnak indult.

Velence is belátta, hogy a latin császárság bukása az elsõ nagyobb csorbát ütötte a velenceiek kiváltságos kereskedelmén. Hogy ezt kiköszörülje, s ha lehet, ellenfelét megsemmisítse, a legnagyobb odaadással viselte ellene a háborút. Kellett is, hogy Velence magát ily harcra elhatározza, mert ellenségei csak a kedvezõ alkalmat várták. Pádua és Treviso gabonájukért hallatlan árakat követeltek; Ancona és Bologna Velencének az Adriai-tenger fölötti uralmát nem ismerte el; Capo d'Istria és Triest gyarmatok pedig tõle elszakadtak. Mindezek fölött gyõzedelmeskedett végül Velence; Anconát és Bolognát rákényszerítette annak elismerésére, hogy Velencének joga van az Adriai-tengeren megjelenõ hajókat átvizsgálni (1275), a gyarmatokat pedig Gradenigo Péter doge szorította engedelmességre (1279 és 1289).

Velencének e sikerei azonban nem rettentették meg Genovát, mely hajóhadát az Adriai-tengerre küldte. Velence azonban gyõzedelmeskedett a genovaiak fölött (1298).
E balszerencsés helyzetben oly nagynak mutatta magát Velence, mint egykor Róma. A különbözõ pártok félretették a rivalizálást és hazájuk érdekében összefogtak. Csakhamar száz új hadihajót szereltek fel, amely új küzdelemre készült. Velencével végül jobbnak látta Genova, ha békét köt (1299).

A béke, mely a háború tulajdonképi okait nem szüntette meg, nem volt tartós.
Genova a Fekete-tenger partjain alapított gyarmatokat, a Kaffából Közép-Ázsiába vezetõ kereskedelmi utat kaparintotta meg; Velence pedig a szárazföldön terjesztette ki hatalmát. Velence második háborúja Genova ellen is eldöntetlen maradt (1328–1339).

A 14. század második felében Velencét már nem is Genova, hanem Magyarország fenyegette, melynek hatalmas királya, Nagy Lajos, nem alkudozott a köztársasággal, hanem Dalmátországot, melyet jogos birtokának tartott, egyszerûen visszakövetelte tõle s mert ezt Velence megtagadta, a két hatalmasság között háborúra került a sor. Nagy Lajos három háborút viselt Velence ellen.

Az elsõnek Lajos király testvérének, Endre hercegnek balvégzete vetett véget; de a második hadjáratban (1356–1358) Genova szövetségében oly csapást mért Velencére, hogy ez jónak látta a magyar királytól békét kérni, készségét kinyilvánítva egész Dalmáciáról Durazzó határáig lemondott.
Ez alapon a béke létre is jött; Kréta és Trieszt mozgalmait már képes volt Velence leverni és engedelmességre szorítani; Paduát is megalázó békére kényszerítette. Minél hatalmasabb lett azonban a köztársaság, annál több ellensége támadt, akik akkor váltak, amikor régi ellenségével, Genovával szövetkeztek. A Genovával való viszályra pedig ok mindig volt.

Velence azáltal, hogy Nagy Lajos királlyal kötött békéjét nem tartotta meg, magára zúdította a király haragját, aki miután szövetkezett Genovával, Paduával és Aquileja patriarchájával, megkezdte a harcot Velence ellen. Velence viszont Milanóval, Cyprussal és Aragoniával szövetkezett (1378).

Míg a magyar had gyõzelmesen nyomult elõre a szárazföldön, azalatt a genovai flotta Polánál megsemmisítette a velencei hajóhadat és Chioggiát, Velence Lidon épült kikötõvárosát megszállták. E nagy csapás, mely a közeli vég veszedelmét látszott jelezni, tette erõssé a város polgárságát.

A szorongatott Velence hadsereget és hajóhadat állított újra. Contarini András doge kétségbeesett támadást intézett a genovai hajóhad ellen, amelyet sikerült elõbb visszavernie, majd körülzárnia. Hiába küldött ezután Genova két hajóhadat is a körülzártak fölmentésére, a velenceiek ezeket visszaverték és 1380. júniusában megadásra kényszerítették õket. Velence a szárazon is gyõzelmesen küzdött Padua és a patriarcha ellen, csupán a magyarok elleni harcában nem kisérte fegyverét a szerencse.

Ez azonban már nem változtatott a helyzeten, mert Nagy Lajos király, elkedvetlenítve a genovaiak kudarca miatt, Velencével Torinóban (1381. augusztus 8.) békét kötött. Ennek értelmében Velence lemondott Dalmáciáról, hadiköltség fejében százezer arany fizetésére kötelezte magát, amelynek kamatát (7000 arany) évenként Szent István király napján fizette le a magyar királynak. E béke után már nem volt veszedelmes Genova Velencére nézve, amelynek hatalmát a belsõ villongás úgyis lekötötte.

Nagy Lajos utódai is viseltek Velence ellen háborút, de ezek egyike sem volt olyan jelentõs, hogy veszélyes helyzetbe sodorta volna a köztársaságot. Velence tovább folytatta a szárazföldi terjeszkedését, ez azonban már képtelen volt a város lassú hanyatlását – amit elsõsorban a törökök elõrenyomulása okozott – megakadályozni. Végeszélybe kerültek a keleti kereskedelem útjai, amelyeket Velence folytonos háborúival sem tudott biztosítani.

Mikor pedig Konstantinápoly is a török hatalmába jutott, ez alapjában ingatta meg a köztársaság hatalmát Keleten s úgyszólván életereit vágta el.
Pedig ez még csak a csapások kezdete volt. A törökök elfoglalták a velencei görög birtokokat, sõt megjelentek már Velence elõtt is, behurcolva a pestist, hogy amit meghagyott a fegyver, azt a fekete halál pusztítsa el.

Hogy a csapás teljes legyen, Kolumbus Kristóf fölfedezte Amerikát (1492), Vasco de Gama pedig Afrika körül az Indiába vezetõ utat (1498) és ezzel megsemmisült Velence egyeduralma a keleti kereskedelmet illetõleg, amelyet eddig Egyiptomon és Elõ-Ázsián keresztül úgyszólván egyedül közvetített. A város szilárd alkotmánya, az ott felgyûlt nagy tõke, a senatus politikai bölcsesége és diplomáciai ügyessége még ekkor is fenntartotta a világ nyolcadik csodáját s bearanyozta lassú, fokozatos, többévszázados hanyatlását.
Amely talán még most is tart.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :