[kapcsolat]   husken

Sándy

 

Borvacsora

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Tényfeltárás és lélektan között félúton

szerző: Lovas Emőke 2012-03-23

 

Tényfeltárás és lélektan között félúton

 

Mészöly Miklós: Az atléta halála; Saulus

 

„Tulajdonképpen az atléta problematikáját szeretném a Saulusban ´magasabb´ szintre emelni“ – írja Mészöly Miklós Az atléta halálának A létezés rekordja című függelékében. 
 

 

Ezt az első két regényét Mészöly körülbelül negyven évesen írta, Az atléta halálát 1966-ban, a Saulust pedig 1968-ban. Kiadásukat a cenzúra miatt késleltetnie kellett. A fél évszázadot átölelő pályájával ugyanis Mészöly olyan radikálisan forgatta fel a magyar irodalom prózahagyományát, ahogyan előtte a harmincas években Szentkuthy Miklós tette.
Az atléta halála első ránézésre illeszkedik az ebben a korban nagyon is népszerű feltáró, oknyomozó regények sorába. A történet Őze Bálint életét meséli el, akit barátnője-élettársa és vendéglátói holtan találnak egy fenyvesben, ahol edzés közben érte a halál. Utána kezdődik Hildi „nyomozása”, Őze életéről, futókarrierjéről, arról, milyen ember is volt valójában ő, akivel sok éven át együtt élt.
Bár a regény témája messze túlmutat a sporton. Ehhez a túlmutatáshoz nincs is különösebb szükség szimbolikus vagy allegorikus áthallásra, ugyanis, ahogy Mészöly más regényeiben is, az író nem a mű témájához rendel szimbólumokat, hanem azokat a téma és a szereplők önmagukban hordozzák. (Gondolok itt például a Magasiskola című kisregényre, ahol ez a jelképerejű gondolatiság egyértelműen jelen van. A realista, tényfeltáró-szociografikus, riportszerűen megírt mű a témának egy új, magasabb szférába való emelésével a hierarchikusan szervezett társadalom bölcseleti modelljévé tágul.)
 

Az atléta halálá-val a kritika egy részét sikerült félrevezetnem. Nem sportregény. Legföljebb olyan megtévesztő módon, ahogy korunk is a sport műszavaival és szenvedélyével igyekszik kifejezni és megvalósítani magát, noha keservesen másról van szó“ – írja Mészöly a már említett utószóban. Szerinte a sportban és a teljesítményhajhászásban ugyanannak a tébolynak áldozik az ember, amelynek az élet más területein is foglya. Amiről az író szerint a regényben szó van, az a létezés rekordjának elérése, üldözése és egyben az állandó, szűnni nem akaró menekülés.
Mészöly egyébként következetesen felszámolja a felesleges, a történetet melléksíkra vezető konkrétumokat, szükségtelen történelmi kellékeket, holott a magyar irodalomban nem csak a regény megírásának idején, a 60-as években, de még sok évvel utána is aktívan jelen van a történet komplexitásának elvárása. De nem esik át a másik, a tudatfolyam-ábrázolás oldalára sem. Az olvasónak magának kell megteremtenie az elhallgatott elemek megalkotásával, odagondolásával a történet komplexitását, és ehhez nagyfokú érzelmi beleélés, nyitottság szükséges. Mészöly felszámolja továbbá a mindentudó író alakját is, semmivel sem tud többet, mint például az atléta után nyomozó Hildi. 
 

A regényben egyébként megjelenik a Thomka Beáta által felsorolt, Mészöly novelláira is jellemző motivikus-tematikus elemek egy része, köztük az önéletrajzi motívumok, családtörténet, az „imaginárius helytörténet“, a második világháború, a múlt, félmúlt budapesti történetei és a távolabbi, Magyarország határain túli, erdélyi területek is. A Saulusban továbbá a történelmi múlt metszetei (a megfeszített „áruló rabbi“, Jézus), és a távolabbi területek is, mint például Damaszkusz és Jeruzsálem.

Az atléta halálában a múlt motívuma az, ami a szereplőt, azaz Őze Bálintot „gúzsba köti“. A kamaszkor barbarizmusa az, amiből később sem sikerült kitörnie, hiába keres közvetlen kapcsolatot drukkereivel. Mészöly könyve utószavában a régi görög olimpiai játékokra hívja fel a figyelmet, ami nem csak a test, de a lélek vetélkedése is volt, azaz a felülkerekedés ősi ösztönének szublimált formája. A győzteseket kizárólag erősen stilizált formában, kisméretű szobrokon volt szabad ábrázolni, hogy az egyéni siker helyett az egyetemes emberi erőre hívják fel a figyelmet.
 

Érdemes itt kiemelnünk Hildi és sógornője, Réka vitáját, és Réka tiltakozását az ellen, hogy Hildi legyen a visszaemlékezés írója, ugyanis éppen a sógornő-szerető volt az, aki az egyéni mítosz megalkotásának eszközét látta a visszaemlékezésben. „A Sportkiadónál valaki elárulta nekem, hogy egy bizonyos személy tiltakozni próbált az ellen, hogy én írjak Bálint életéről. Egy Rékával folytatott későbbi beszélgetésből azt gyanítom, hogy ő volt ez a valaki. (...) Az volt az érzésem, hogy valami megkozmetikázott legendát szeretne Bálint köré szőni, annak a különc stilizációnak a szellemében, ami a bábszínházát is jellemezte, szerintem.  »Magamat se fogom kímélni« – mondtam akkor utolsó érvként. Erre azt válaszolta, hogy »az helyes, de kevés«”.
Őze Bálint alakjával Mészöly éppen a sportnak ehhez az archaizmusához akar visszanyúlni, mindezt ellentétbe állítva, a háttérben, a magukat túlhajszoló, idomított gépekkel, akik a közönség istenképét, de – mai kifejezéssel élve – sztáréhségét is majdhogynem hivatottak helyettesíteni.
 

„Ha nagyon őszinte akarok lenni, a Saulus regényemhez sem puszta tetszetős ötletből választottam olyan bibliai mottót, amely sportfogalmakban és hasonlatokkal mond el egy nagy parabolát. Nem, nagyon is tudatosan. A sport lélek nélkül semmi. És a lélek is az, sport nélkül. Csak helyére kell tenni a szavakat, a szavak értelmét és gyakorlatát“ – írja Mészöly. Az atléta mottója, Ozolin, a rekorder mondata, a „Gyorsabban, magasabbra, távolabbra!“ és a Saulusé, a „Nem tudjátok-e, hogy a pályán a versenyzők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki viszont részt vesz a versenyben, fegyelmezi is magát mindenben. Pedig ők csak hervadó koszorút akarnak elnyerni, mi ellenben hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, hogy célba jussak; amikor viaskodom, öklömmel nem a levegőt csapdosom. Megsanyargatom testemet, nehogy magam lemaradjak, amíg másokat buzdítok. (A Tarzuszi)” alkotják itt a párhuzamot. 

 

A Saulusban a szerző szintén messze eltekint a korábrázolástól, helyette a szereplő lelki tartalmát ábrázolja. A Saulus ugyan idézi a bibliai regénytípust, de egyben el is veti azt. Nem történelmi regényről van szó, hanem bölcseleti paraboláról és személyiséganalízisről. Grendel Lajos szerint Saul személyének szereplővé választása nagyon szerencsés, mivel az alak, a damaszkuszi úton megtért Saul próféta könnyen kibontható nem csak a magyar olvasónak, hanem a külföldi olvasó számára is, akinek így nem kell megküzdenie az ismeretlen magyar reáliákkal.

 

A Saulus mindenképpen mérföldkő a magyar irodalomban. Úgy ábrázol lelki folyamatokat, hogy közben elveti a faulkneri, woolfi, joyce-i tudatregény formáját, ugyanis környezeti és tárgyi világba vetít lelki folyamatokat. A környező világot így a szerző nem leírja, hanem érzelmi tartalmakkal telíti – hívja fel Grendel Lajos a figyelmet Thomka Beátának, Mészöly monográfia-írójának megállapítására.

Saul a cselekmény elején hisz a törvényben, üldözi a keresztény szektát, az „áruló rabbi“ híveit. Hitében megingathatatlan, nincsenek kételyei. Aztán a személyisége folyamatosan transzformálódik, és fokozatosan veszíti el addigi identitását. Ahogyan a Magasiskolában, a Saulusban is jelen van az erős jelkép hordozása, Saul személyében. Mégpedig a kételyé és a hitetlenségé, ami, ennyire koncentráltan, magában kell hordozza a változást is.

 

A könyv mottóinál mindenképpen meg kell említenünk a Camus-től származó mondatot is. („Miért, mondja, miért lőtt egy földön elterülő testre?“) Itt jelenik meg egyértelműen a Camus és Beckett kapcsán emlegetett „ontologizáló próza“ (Mészöly kifejezése) modellje. A Saulus első verziójáról Mészöly így ír: „Eredetileg úgy élt bennem, mint napverte pusztában egy szál fa, a maga árnyékával. Olyan keskeny vízió volt ez, mint Camus műveiben az ablak résein besütő fénysugár. Ebben a sávban akartam berendezkedni. És hogy az egész szerkezete ilyen szikár legyen.“ Ez a fény és árnyék ellentét csakúgy, mint a szikárság, lemeztelenítés, egyértelműen megragadható a műben.

Camus-i jelenség továbbá a természettel való lecsupaszított kapcsolat, kopár anyagszerűség, ami a damaszkuszi útra is jellemző, amin Saulus vonszolja magát. Ezen az úton véljük felfedezni az eredendő lefokozottságot, sivár anyagszerűséget. Camus egy helyen ásványi nemességről, ásványi égboltról beszél, az anyagokhoz való megtérésről. Ugyanígy tér meg a természethez Őze Bálint is halála előtt. A körülötte lévők számára érintetlen marad azzal a bizonyos „völggyel“ való kapcsolata, ahol a halál éri őt. Hildit nem viszi el oda, csupán elutazásuk idejére ígéri, hogy megmutatja neki mindennapi hegyi edzéseinek, végsőkig túlfeszített futásainak színhelyét.

 

Görözdi Judit Hangyasírás, csillagmorajlás (Elhallgatásalakzatok Mészöly Miklós írásművészetében) című művében a közérzet fogalmát emeli ki a szerző írásművészetével kapcsolatban, mégpedig a „teremtő és alkotói közérzet“ (Mészöly kifejezése) fogalmát. Általánosítva a közérzet magába foglalja mindazt, amit az egyén a létből érzékel. Ez az önmagát megértő lét, azaz a jelenlét. A szerző érzékeli a modern és posztmodern közötti folyamatos áthangolódást mind a világ-, mind pedig a létértelmezés síkján. Atonálisnak nevezte, zenei műszóval, azt a közérzetet, amelyik a kétely alapján rendnélküliséget teremt. Itt is jelen van Camus és az ő „közérzetdimenziója“, amelyben egyszerre érvényes és érvénytelen állítások mutatkoznak meg.

A közérzet fogalma kétségkívül kapcsolatban áll a mészölyi ontologizáló prózamodellel, ugyanis ez a közérzet elbeszélésmódba való fordítását jelentheti, bár a szerző ezt a prózamodellt sehol sem definiálja. De mindenképpen az elbeszélés hogyanjára utal a fogalommal, mégpedig a reálison, társadalmin felül álló, a lét végső kérdéseire választ kereső írásmódra. Ez az írásmód általános, a stílusirányzatok fölött álló. Tehát Mészöly írásművészete elsősorban a létezéssel tart fent kapcsolatot.

Alkotásaiban a „mészölyi csendek“, azaz az elhallgatásalakzatok is fontos szerepet játszanak. Mintha ezekkel is valamiféle végső értelem megragadása volna a célja, illetve ezeknek az értelmeknek a megragadásában való kételkedése jelenne meg elhallgatásaiban. Ezek a csendek elsősorban a nyelv kompetenciájának korlátaira, másrészt a jelentésmeghatározás elhárítására hívják fel a figyelmet. A Saulusban ezek az elhallgatások elsősorban a nyelv korlátait, Az atlétában pedig a megismerés korlátait villantják fel.

 

Saulus a nyelv segítségével tart fent kapcsolatot a világgal és a Törvény szövegében megnyilvánuló Örökkévalóval. A saulusi identitásnak a nyomra van szüksége, amivel üldözöttjei nyomára akadhat. Ezzel szemben a beszédhibás Támár olyan ártatlansággal kapcsolódik a természetes világhoz, ahogyan Saulus soha nem lesz képes. Pedig Támár számára a nyelv eszköze eleve korlátolt.
„Pedig ha valaki, ő igazán ártatlan. Hozzá képest felöltözve is szemérmetlenek vagyunk. Nem tudom, hogyan csinálja. Mindig keres magának valami sarkot, ami csak az övé, s az ember akkor is kénytelen odanézni, ha nincs ott. Mégis úgy érezzük, hogy rajtakapott bennünket.“ 
 

Ebben a „Gduuu-gduuu“-tartományban mond csődöt Saulus és Rabbi Abjatár körmönfont, szavakon lovagló törvénymagyarázata. „Telihold idején egyáltalán nem beszél, csak egy dorombolásszerű gduuu-gduuu hangot hallat.“

Az atléta halálában szintén korlátozott a nyelvi közlés, ugyanis a narrátor kénytelen elmondani azt, ami a „főhős“, Őze Bálint közlésében nyelvi formában nem tudott elhangozni. Folyamatosan szembesülünk, Hildivel együtt, azzal a problémával, hogy valójában az, amiről az elbeszélés szólna, nem kifejezhető.

 

Mészöly Miklós mindkét műve elsősorban az olvasó érzelmi, mintsem értelmi érzékenységére hat. Nem nyílnak meg a hagyományos, esetleg felületes olvasási technikáknak. Könnyen maradhatnak meg nem értettek, zártak a felületes olvasó számára. Itt már nem a kimondott dolgok kínálta olvasói perspektíva az uralkodó, sokkal inkább az üres helyek kitöltésére képes aktív befogadóé. Mészöly szavaival élve „a mű-megértés is a küszöbön túl van“, azaz nem objektivizálható, nem kimondható.

„A megértésnek technikája van: az öntevékenységben nyílik ki.“
 

 

Felhasznált irodalom:

Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története, Kalligram, Pozsony, 2010.

Görözdi Judit: Hangyasírás, csillagmorajlás (Elhallgatásalakzatok Mészöly Miklós írásművészetében), Kalligram, Pozsony, 2006.

Mészöly Miklós: Az atléta halála, Digitális, Irodalmi Akadémia, Budapest, 2011.

Mészöly Miklós: Saulus, Digitális Irodalmi Akadémia, Budapest, 2011.

Mészöly Miklós: Naplójegyzet az Atlétá-hoz és a Saulus-hoz, In: A tágasság iskolája, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977.

Thomka Beáta: Mészöly Miklós, Kalligram, Pozsony, 1995.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :