[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Tömegirodalom és a mikrotörténeti kutatások

szerző: Lovas Emőke 2013-05-01

 

Tömegirodalom és a mikrotörténeti kutatások

 

A nyugati tömegkultúrának a társadalmakat a minőség hiánya felé történő egyre nagyobb nyomása miatt gyakran a tömegirodalmat is jogtalan bántások, általánosítások érik. A tömegirodalom olvasása az önvizsgálatnak és a környezetünk, társadalmunk, helyzetünk mélységekbe menő vizsgálatának, tehát egy magasabb rendű gondolkodásformának az ellentétje, szólnak egyes vélemények. Viszont el kell gondolkodnunk azon, hogy bizonyos esetekben vajon mennyire állja meg helyét az elitista irodalomszemléletünk. 
Az angolszász irodalommal talán könnyebb a dolgunk. Jane Austen és Agatha Christie regényei mindenképpen szerepelnek az angol irodalmi kánonban, ennek ellenére a magyar elit olvasói közegből gyakran kiszorulnak, alig vagy inkább semennyire sem tanítottak. A magyar (tömeg?)irodalom egyik jeles képviselője, Rejtő Jenő pedig egyenesen méltatlan helyzetbe került. De végül is gyerekeinknek azt tanítani, hogy tömegirodalom nem tanítható, s olvasása csupán eltűrt, ahelyett hogy a 19. században született műveket újragondolnánk a saját koruk kontextusában, nem ugyanolyan értékelés és gondolkodás néküli elfogadása a társadalmi, elitirodalmi nyomásnak, mint amit éppen kritikával illetünk?
Hiszen a történelem az 1970-es évektől, Magyarországon pedig Hanák és Vörös 1980-as években indult kutatásai óta nem csupán az uralkodók, a politikai vezető réteg és a társadalmak harcából áll, hanem részei a mikrotörténetek, tehát a társadalmi rétegek mindennapjai is. 
 
Jane Austen a romantikus történelmi regény, a „viselkedési regény“, azaz a fiatal hölgyek modorával foglalkozó irodalom és a gótikus regény korában alkotott. Ennek ellenére mindhárom műfajjal sajátosan bánik. 
Az írónő a világban játszódó politikai eseményeket teljesen kizárja angol burokvilágából. A vastag héjon időnként átsejlik a jelen társadalmi környezet valósága. A makrotörténelem helyett viszont kapunk pénzzel és pozícióval kínosan sokat törődő anyákat, a vénlányságot mindenáron kerülni próbáló, papházasságot kereső, vagyontalan lányokat és saját pozíciójukat felstilizáló gazdag fiús apákat. 
A „kiemelkedően szép“ hősnő kalandjait és a képzelt rejtélyes gyilkosság elemeit az írónő úgy használja, hogy azzal görbe tükröt állít olvasónak és műfajnak is. Műfaji elvárásokkal megy szembe, amikor Catherine Morland titokzatos felfedezői körútjára invitálja az olvasót, s eredményeképpen csupán mosodai listát tartalmazó ősöreg szekrényt és egy boldog házasság gyilkosság és áldozat nélküli emlékét kínálja. A 21. századi, posztmodern irodalmon edzett, tehát magas tűrőképességű, gyakorlott olvasó is magán és tömegirodalmi elvárásain nevet.
Jane Austen viszont nem csak az olvasót teszi, zseniálisan, önmaga számára nevetségessé, hanem a romantikát is, mégpedig kétirányúan. Regénye tehát önreflexió és korreflexió is egyben. Negatívan értékeli mind a felstilizált színhelyeket, mind pedig a romantikus szereplői magatartást, ezzel nem csupán szórakoztatva, hanem reális képet jelenítve meg a 18-19. századi Anglia koráról. Teszi ezt úgy, hogy közben a saját eszközeit használja ellene.  

 

Kérdés azonban, hogy milyen mértékben mondhatóak Agatha Christie gyanúsan tömegirodalmi tárgyú detektívregényei örök értéket hordozónak, mennyire mutatnak túl saját korukon, mennyire tekinthetőek pici művelődés- és társadalomtörténetnek?
Annak az irodalomtörténeti felfogásnak, hogy az irodalmi művek közegei lehetnek a társadalom mikrotörténeti kutatásainak, talán éppen Agatha Christie krimijei a legjobb példái. Többségük Angliában játszódik, és szinte mindegyik angolokkal foglalkozik. Találkozhatunk bennük az összes angol sztereotípiával, elszigetelődöttségükkel, ellenszenvükkel az idegen nemzetekkel szemben, illetve pontos időhöz kötött teázási szokásaikkal. 
Bár szereplőinek a természete alapvetően sehol sem változik, de a krimik gyakran „lelépnek“ a Brit-szigetekről, s kitekintést engednek a nemzetközi politikai szituációba is. A Gyilkosság az Orient expresszen című regényében valóságos külföldi helyzettel, határokkal találkozunk, vagy a Balkán rendőrségének Poirot-hoz képest nem túl kifinomult nyomozási eszközeiről hallunk. Tanúi vagyunk egy közelmúltban történt gyermekgyilkosságnak, az amerikai igazságszolgáltatás (nem is kicsi) hibáinak, az egymás figyelésére felbérelt nyomozóhálónak, az angol nevelőnők szorult helyzetének. Annak, hogy a régi családok személyzete milyen mértékben lojális munkaadójához. Az írónő örök témája ez, a háztartási alkalmazottak világa.
A vonatút és a hegyekben való hosszú kényszermegálló bizonyos mértékben kizökkenti angoljainkat a mindennapi életük megszokott napirendjéből, Agatha Christie mégis szinte hihetetlen érzékenységgel és tapintatlansággal hívja fel a figyelmünket arra, hogy milyen döntéseket kénytelenek meghozni az utasok, és mi az, amiről semmilyen körülmények között nem mondanának le. 
A pongyoláknak, a teázásoknak, az inasok szólongatásának, a szertartásos étkezéseknek egész sorát látjuk felvonulni itt. Ezt a zárt rendszert, és a vagon – mint később megtudjuk – szűk utazóközönségét zavarja meg Poirot érkezése, aki belgaként sok szempontból, megjelenését és modorát tekintve is idegennek számít köztük. „(...) én ugyan nem rajongok az idegenekért, de az újságban olvastam, hogy ezek a bátor belgák nem akármilyen idegenek ám”. (A titokzatos styles-i eset, 1920)
A társadalmi osztályok közötti különbségeket a szereplőinek a vagonban való elhelyezkedésükkel szimbolizálja. Az Orient expressz minitársadalma így a valódinak lesz a keresztmetszete. Az egy- és kétfekhelyes fülkék világa ez, amelyben a grófék „kétszobás, egybejáratosban“ alusznak, és diplomáciai védelemmel rendelkeznek, a kalauzoknak hierarchiája van, és a vagonok közötti ajtók éjjel szigorúan bezárulnak.

 

Az 1905-ben született és 1943-ban elhunyt Rejtő Jenő megélte mindkét világháború borzalmát. Életében az irodalom peremén élt, halálakor a társadalom kivetettje volt, halála után, s talán széles körben máig is, a könyvkiadás számos félreértésének egyikeként ponyvaszerzőnek számított. Pedig nem tett mást, mint hogy  a történelem borzalmaira reagált, nevetéssel, iróniával, abszurditással. 
Rejtő látszólag nem csupán a pesti kisember háború alatti és két háború közötti sorsáról írt. Műveiben az afrikai légiósokat, az egzotikus világokat romantizálta. Villon párizsi alvilágát idézik sorai, pesti szójátékokat adott messzi világok szerencsevadászainak szájába. Ezt az abszurd szituációt próbálta használni védőpajzsként a pesti mikrovilág kicsinyességével, szűklátókörűségével szemben. 
Viszont Maeterlinckhez és Kafkához hasonlóan egy idő után ő sem a borzalommal szemben fegyverkezett fel, a szemben- és ellenállás helyét az ő regényeiben is átvette az ismeretlen ellenségtől való rettegés. Ha egy élmény nem kapaszkodhat tovább valamilyen érvényes morálba vagy erkölcsi rendbe, elveszíti minden tragikumát. A tragédiához erkölcsi tartalom kell. A túlmutatás, a katarzis, a tragédia hiányában pedig nem maradt más neki, mint az abszurd, mint „képébe röhögni“ a borzalmaknak.
Az lehet, hogy sorozatban gyártott könyveiben nem volt elég műgond, lehet, hogy hiányzott belőlük a végső összeszerkeztés. Lehet, hogy Rejtő Jenő nem kerülhet őt megillető helyre az irodalmi kánonban, de az nem lehet, hogy „nem volt eléggé művész“, vagy „nem volt eléggé gondolkodó“ hozzá.  
 
Ha Umberto Eco szerint a tömegkultúra fontos jellemzői a kritikai attitűd hiánya, a sémákban való gondolkodás és az elitkultúra eszközeinek észrevétlen bevonása a különbségek eltüntetésének céljából, akkor, ezen kritériumok alapján, vajon Austennak A klastom titka című regénye, Agatha Christie Poirot-történetei és Rejtő Jenő könyvei erős társadalomkritikájukkal és iróniájukkal és abszurditásukkal mennyire tekinthetőek pusztán tömegirodalomnak? Lehet, hogy olvasásukhoz csak egy speciális „szemüveget“ kell felvennünk?

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :