[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

filmvetítés

 

Logopédiai előadás

 

két százalék

 

NuridsányÉva

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Történelmi dokumentumok databázisa

szerző: Kovács Ágnes 2018-01-28

 

Történelmi dokumentumok databázisa

 

 

Személyes történelem - a Don-kanyar

 

A bódvavendégi Király József a második világháborús emlékeiről mesélt. Személyén és élményein keresztül sok olyan esményt tudhattunk meg, amelyek a hazai történelem mércéjével mérve jelentősek, drámájuk egészen napjainkig érezteti hatását, de apró részleteiben mégis ismeretlenek, ködösek és bizonytalanok mind a mai napig. 

 

"Én, mint fiatal, bekerültem a magyar hadseregbe. Mint fiatal jelentkeztem, hogy minél hamarabb letudjam a katonai szolgálatot, minél előbb el tudjak majd helyezkedni, az életemet meg tudjam alapozni. Így gondoltam akkor. No, de közben megtörtént, hogy bejött a Horthy-rendszerben ez a változás, háborúskodás, és annak idején a németek mellé állt Magyarország is. Úgyhogy én részt vállaltam az erdélyi felszabadításban 1940-ben.

 

Azután 1941-ben szintén, mint fiatal, felkerültem Budapestre. Én vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltóságának voltam egy évig a hírvivője. Amikor letelt az időm, hazajöttem Kassára – mert ott voltam katona. Leszereltem. Itthon voltam pár hónapig, és ismét megkaptam a behívót. Mint kiképzője az erdélyi magyaroknak, ott voltam úgy másfél hónapig. Azután beállt a háború 1941. június 22-én. Természetesen a “sas behívókat” állandóan küldözték. Én is kaptam, és egyik napról a másikra be kellett vonulni katonának. Mikor megkaptam a sas-behívót a Donhoz, hát ahogy vonultam be, a bátyám, Laci, követett, kísért a vonatra. Egy öreg néni meg szaladt utánam. És egy kis szobrocskát – Szent Antalt vagy a Kis Jézust Szűz Máriával – adott nekem. Nem tudom, nem ismerem pontosan, mert már le van kopva. Ideadta nekem a szobrocskát, körülbelül olyan 4 centiméter magasságú volt. Azt mondta nekem az öreg néne, Béres Mari néni, tatámasszony, hogy ez fog téged hazahozni, fiam. Hát én azt szívesen vettem, betettem a péztárcámba és hordtam magammal. Hordtam magammal a Donnál is, másodszor is, a fogságban is, velem volt mindig, és hála istennek, ahogy mondta nékem az öreg néni, hogy ez fog téged hazahozni, hát én őt hoztam haza, és ő pedig engem hozott haza.

 

Szóval, bevonultam, mozgósítás volt, azonnal mentünk ki Oroszországba a Donhoz. Mert már akkor a Don körül volt a magyar hadsereg, Voronyezsnél. Iparkodtunk aztán mi is ki egészen a Donhoz. No, de ahogy bevagonéroztunk, Budapesten keresztül mentünk fel Esztrergomhoz, ott mentünk át aztán a komáromi hídon, és mentünk ki Bohumínnak, a szlovák határon és Lengyelországon keresztül. Egy helyen a partizánok a vonatunkat megtámadták. Úgyhogy a két vonat összeszaladt, mert a partizánok elváltották a váltót, és az utolsó vagonok felborultak. Sok sebesült, riadó, halott. Megvolt ez is. Azután mentünk tovább a Don-kanyarhoz. Ott voltunk Rogovatojén kiképzésben egy hónapig. Szokni kellett a hideghez, a levegőhöz, az emberekhez. Azután egyenesen be a Don-kanyarba. Leváltottuk a magyarokat, ezeket a régieket, akik az előrevonulásban részt vettek, akik már ott voltak, és mi tartottuk aztán a vonalat. 

 

No, de mi történt? 
Sztálingrádnál ebben az időben, mikor mi ott voltunk, a németek már a csatát elvesztették. Úgyhogy, az oroszok, mikor felfejlődtek, Sztálingrádtól és Moszkvától zárták be a gyűrűt a hátunk mögött. Természetesen nem tudtunk mit csinálni. Mert mi a támadást jobban hátulról kaptuk. Úgyhogy a zászlóalj, a törzs, meg az ezredtörzs, a hátvéd hamarabb ütközött meg az oroszokkal. Mi aztán nem tudtunk mit csinálni, mert be voltunk kerítve. Én rajparancsnok voltam, felhúzódtunk majdnem Voronyezsig, és ott aztán a bekerített részből próbáltunk kitörni. Onnan valahogy sikerült nekünk kibújni, de nagy veszteséggel. Óriási veszteséggel.

 

A hideg, a nem elég meleg ruházat is befolyásolt minket. Megint a fegyvereink, amelyek befagytak. Elfogyott az utánpótlás. Úgyhogy nekünk vánszorogni kellett kifelé, és mindenütt ütköztünk a partizánokkal, ütköztünk a szovjet katonákkal. Mindenütt rengeteg haláleset, sebesülés. Segítség nem volt. Az orvosok is, meg az egészségügyisek is, a segítség, mind felbomlott. És így vánszorogtunk aztán mi hazafelé, mert se vezetőnk, se utánpótlás nem volt. Nagy segítséget kaptunk az orosz falvakban az orosz néptől. Azok is bajban voltak, szenvedtek, mindig imádkoztak: bozse mój hoszpodin pomiluj. Így fohászkodtak.

 

És minket, magyarokat nagyon szerettek. De megtörtént az is, hogy éjszakának idején elhelyezkedtünk a civil lakosságnál, a faházaknál. Természetesen jó meleg volt, kemencébe fűtöttek, jól bemelegedtünk. Oda is sokszor bejöttek ránk a partizánok. Nekem, mint olyannak, volt egy rajbeli tagom, egy ruszin fiú. Innen Ruszinszkóból, vagyis Kárpátaljáról való volt. Nagyon szerettem azt a fiút, mert jó tolmácsom volt, meg ő is nagyon szeretett engem, mert igyekeztem, hogy megvédjem őt is, meg hogy minél hamarabb kikerüljünk a harci zónából. Úgyhogy, onnan szépen kihúztunk. 

 

Kijev mellett volt a gyűjtőtábora a magyaroknak. Ott aztán a századparancsnokom, aki újonckiképzőm is volt, azzal mindjárt jó barátok lettünk és a védelmébe vett. Mindenesetre az életünk veszélyben volt a németek által is, mert Hitler azt mondta, hogy meg fogják tizedelni a magyar hadsereg visszavonuló katonáit. Hát el voltunk keseredve, de aztán nem került rá sor, mert Hitler is beismerte a vereséget. A németeknek, akik ott maradtak Sztálingrádnál bekerítve – nem tudom, hány hadosztály –, azt mondta Hitler, hogy ne próbáljanak kiszökni. Ők törjenek ki, és támadják az oroszokat. De nem úgy sikerült, ugye. Az ő fegyverzetük nem volt a hideghez építve. Sem a motorjuk. Ott nem naftával működött, mint a mi autóink, meg harckocsijaink, hanem benzinnel. Úgyhogy az működőképes volt. A fegyverzetük is olyan rozoga, tág volt, de működött. A miénk szoros volt, pontos a zárdugattyúkkal, és befagyott, nem tudtuk kinyitni. Akkor 43 fokos hideg volt, mikor a Dontól kiléptünk. Ez januárban volt, mégpedig pontosan 22–23-án. Akkor hagytam el a Dont, de már a hátunk megett folyt a harc. Úgyhogy nagyon hideg volt.
Nagyon hideg volt.
Így történt aztán, hogy bekerültünk a gyűjtőtáborba. Még elvittek minket Mlinibe, itt Galíciában, és voltunk, szintén egy hónapig vesztegzár alatt. És amikor onnan eljöttünk, felmentünk egészen Kijevig. Ovrucsnál akkor találkoztam a szlovák Nálepka kapitánnyal. Ők is ott voltak, mint partizánvadászok. Ott találkoztunk a szlovák testvéreinkkel. Aztán mi elmentünk, bevagonéroztunk, hazajöttünk. Nyírbátorba kötöttünk ki, vesztegzár alatt, megfigyelés alatt tartottak minket egy hónapig. És onnan aztán egészségesen hazajöttünk, de nagy veszteséggel. 

 

A Donnál volt nagy veszteségünk. Körülbelül 130 ezer ember, katona, akik fogságba estek vagy ott haltak meg, megsebesültek vagy megfagytak. Úgyhogy a 200 ezer katonából körülbelül olyan 70 ezren jöttünk haza. Kassára nagyon kevesen. A mi zászlóaljunkból egy szakasz jött haza. (kb. 36 ember – a szerk. megj.) Nem is mertek bevinni a városba bennünket, hanem a Hernád túlsó oldalán, ott a domb alatt, ilyen eldugott helyen bementünk egy utász laktanyába, ott szereltünk le és mentünk haza. Édesanyám – mert előzőleg írtam haza, hogy mikor leszünk Kassán – feljött hozzám, és ő a menet mellett szaladva, botorkálva kísért már a vonattól fel, egészen a laktanyáig. Így aztán hazajöttem édesanyámmal. Mint doni harcos, semmi mást nem kaptam, csak egy elismerésrt, hogy ott voltam.

 

A kitüntetés, sajnos nincs meg. A szomszédom, Máté Mihály rászedte a fiamat, hogy vigye el neki az érmeket. Mer ő tudott róla, mert a kitüntetéseket és az igazolványt bevittem Barkára, mikor ott voltunk a tetőn, és ott ezeket beadtam az ő testvérének azzal, hogy ha vége lesz a háborúnak, juttassák el a falumba. Úgyhogy aztán ő hazaküldte az érmeket, meg az igazolványt is. Tehát tudott róla, hogy nekem vannak ezek az érmek, és a fiamat rászedte, hogy vigye el neki. És eltűnt. Még Béres Imrének Ardóban – aki a Donnál sebesült meg, őrnagy volt –, neki van vitézségi érme, másnak itt a környéken nincsen.”

Forrás: a szerző saját gyűjtése

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :