Az Osztrák-Magyar Monarchiát irányító tényezők számára a hadsereg céljai mindig is, de főleg az első világháború idején mindenek felett álltak. A magyar kormány ennek megfelelően a civil lakosság érdekeit és igényeit csak a katonaság elvárásainak teljesítése után vehette figyelembe. A civil hivatalokra, amelyek az állam érdekeit, de egyben a lakosságot képviselték, kifejezetten nehéz háborús időszak várt.

      Abaúj-Torna vármegye egyes településeinek gyakorlatilag már a háború kezdetétől nagy terhet jelentett a kisebb-nagyobb katonai csapatok szüntelen jelenléte. Ezeket a katonai egységeket különböző okokból a hadvezetés nem vetette be az ellenséges hadseregek elleni harcokban, ezért huzamos ideig a hátországban voltak elhelyezve. Már 1914. augusztus 7-én a kormánybiztos
továbbította az alispán címére a hadsereg rendeletét, amely szerint Felső-Magyarországra (az állam akkori északkeleti részére) a következő nap (augusztus 8-án) 47000, a hadsereg által megbízhatatlannak ítélt galíciai népfelkelőt helyeztek át. Következő lépésként ezt a 47 ezer főt kisebb, 4000 fős csoportokra osztották, éspedig Bárca, Hidasnémeti, Abaújszántó, Szikszó, Kisvárda, Csap,
Ungvár, Vásárosnamény, Szatmár-Németi, Tiszaújlak és Beregszász városokba és községekbe, valamint azok közvetlen környékére. A 47000 népfelkelő közül augusztus 11-én 3000 főt a Csereháti járásban is elhelyeztek, a környékünkön Jászóra és Szepsibe, a szomszédos települések közül pedig Makrancra, Csécsre és Szesztára. Ezáltal viszont hirtelen egy abszurd helyzet alakult ki (a hadvezetés szempontjából nem is annyira abszurd), amikor is a régióból a férfiakat Galíciába vezényelték harcolni, miközben a galíciai övezetből besorozott katonákat a biztonságos hátországba helyezték át. Vagyis míg a betakarításra váró termést nem volt, aki learassa, Szepsibe és közvetlen környékére háromezer katona érkezett, akik elszállásolásáról és étkeztetéséről egy ideig az említett községeknek kellett gondoskodni. Mindamellett 1914 nyarán nem ígérkezett bőséges termés, így a hazai lakosság tudatosította, hogy a galíciai népfelkelők nélkül is nehéz év vár rájuk a következő aratásig. Szeptemberben a probléma már olyan mértékben fokozódott, hogy a csereháti főszolgabíró a népfelkelők más területre való áthelyezése érdekében azonnali intézkedésre kérte az alispánt. A beszállásolási törvény 16. paragrafusára hivatkozott (1879. évi XXXVI. törvénycikk, a közös hadsereg / haditengerészet) és a honvédség beszállásolásáról), amely szerint egy hónap elteltével lehetőség nyílt kérelmezni a katonák áthelyezését.  A többször megismételt kérelemnek végül is meg lett az eredménye, hiszen a galíciai népfelkelők nem tartózkodtak sokáig Szepsiben és környékén. Azonban volt az ittlétüknek pozitív hozadéka is. Hagytak maguk után egy nyomot, amelyről a 21. századi városlakók valószínűleg már nem tudják, hogy az övék: „ ...többek kérésére parancsnokuk, egy mérnök vezetésével egy kis osztagot rendelt ki a hegyre vezető szerpentin út kiszélesítésére, mely meg is történt s ma már egy szép széles kavicsos út vezet fel a hegyre, melynek kanyarodói pihenő lócákkal vannak ellátva.”/1/
 

      Bár a galíciaiak elhagyták a Felső-Bódva vidékét, a környék és azon belül is Szepsi, mint járásközpont nem maradt katonáktól mentes. A háború további időszakában is beszállásoltak ide nagyobb katonai csapatokat, ami a községi képviselőtestület és a főszolgabírói hivatal további panaszait vonta maga után.

Irodalom

/1/ NEUPAUER, Gyula. Szepsi község monográfiája az ország és Abaúj-Torna vármegye történelmével a legrégibb kortól 1920. év végéig, 1931-1932.

A dokumentum forrása: Ján Gašpar magángyűjteménye