[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Transcom.net

szerző: Csanda Máté 2013-04-10

 

Transcom.net

 

Veszteségek rajzolatai 

 

 

Gyenes Gábor grafikáin akad meg először a szemem. A kombinált technikával létrejött (sejthetőleg fotóalapú) nyomatok azt sugallják, hogy ha a ma emberéről akarunk szólni, akkor azt a tömeg felől kell megközelítenünk. A tömegbe feledkezett, tartalom nélküli, folytonos sodrásban élő emberek. Gyenes Gábort a ma emberének ábrázolhatósága érdekli, a tömeg erodáló hatása a szubjektumra, a növekedés és többletérték-teremtés diktátuma, a láthatatlan struktúrák mozgatta globális verseny logikájának jellemmorzsoló hatása. Fürtökbe rendezett embermasszákat látok, arctalan, nemtelen, szubjektivitás nélküli testeket, amelyek mintha minden pillanatban teljesen szétfolyhatnának – vagy éppen egymásba cseppenhetnének, ahol mintha csupán a kontúr maradt volna meg egyedüli szervező elemként. A szemlélőnek az az érzése támadhat, hogy egy biztonsági kamera szemszögéből tekint alá, ugyanakkor az egész látvány egy fátyolszerű fólián keresztül bontakozik ki, akárcsak egy hályog állna az észlelés útjában. Közben egy rideg, merev, pontszerű megfigyelési hely perspektíváját kapjuk, miközben evidens, hogy nem magánszemélyeket látunk, és még kevésbé valami csoportos portrét: absztrakt mintázatok alakját felvevő individuumok (de nem szubjektumok) – mintha csupán arra menne ki a játék, hogy a megfigyelő tekintet kontroll alatt tartsa az ájulófélben levő testek haladási útvonalait, nyompályáit, denzitásukat, leírja, bemérje, összevesse hőfokukat, rajzási, osztódási, szaporodási szokásait, egy optimális szóráshoz igazítva mérhető sablonok alapján az empíria tárgyává téve őket. Nem tudjuk, hogy a csápoló mozdulatok és az egymásba hurkolódott végtagok sűrűjében egy koncert euforikusan ünneplő áradatával van-e dolgunk, vagy egy tömegverekedés rögzített momentumait látjuk.  

 

Önkéntelenül is megidéződik bennem Slawomir Mrožek novellája, a Zuhanás, amely egy nagy irracionális mozgás köré szerveződik: az elbeszélő, maga is egy folytonos zuhanásban levő pont, függőlegesen lefelé potyogó testekről tudósít, ki-ki a maga tempójában, párosával vagy egyenként, esetleg kisebb csoportokká összekapaszkodva folytatja zuhanórepülését, hosszú percekig utazva –  egyenesen lefele, valami szippantó hatásnak engedve –, míg a végén ki nem derül, hogy a vonzás mélyén, egy koordináták nélküli üres térben, szintén csak emberek vannak, egy nagy, gömbölyded, bacilusformává dagadt, szintén zuhanó, szorosan összecsimpaszkodott testekből álló alakzat, amely minél nagyobbá kerekedik, annál nagyobb vonzerőt fejt ki.

 

Gyenes Gábor az ábrázolhatóság határait feszegeti, a tömeg által diktált létmodus, a Richard Sennett-i public man morzsoló, erodáló hatását érzékeltetve: a public man státuszát, mely a fullasztó nagyvárosi lét velejárója, amely mindnyájunkba ösztönösen bele van kódolva, és amely alapvetően különbözik a private person perceptív mikrokozmoszától. Ez az utcák, a metrómegállók, a tömegközlekedés sodrása, amely például ahhoz vezet, hogy egy haldokló ember segélykiáltása az utca forgatagában süket fülekre talál. Néha az az érzésem, hogy Paul Virilio és Friedrich Kittler kiábrándítóan materialista média- és technikakritikájához kapnánk tömör, precíz látleleteket, olyan levonatokat, amelyek sejtetik, hogy a ma embere többé nem vagy alig gondolható el teremtő centrumként, sokkal több kötöttséget, függési viszonyt, szétágazóbb meghatározottságot cipel magában, mint amennyit szeret magának bevallani. Az ember sokkal inkább egy szolgatest, „saját” adathordozóinak (felhasználói felületeinek) karbantartója, információinak továbbörökítője, technikáinak ápolója, foglya – sőt ő maga (az Ember) is egy termék, a reneszánsz és a humanista gondolkodás szedimentuma, egy toposz, amelyhez mindmáig ösztönösen, megszokásból is ragaszkodunk.  

 

Gyenes Gábor emberei nagyobb struktúrák, hálózatok, áramlások váltójaiként, folyton mozgásban levő csomópontokként közlekednek, és munkálkodnak fáradhatatlanul azon, hogy újra- és újra aktualizálódó médiumaikkal, kommunikációs eszközeikkel lépést tudjanak tartani. Mindezt egy univerzális logika diktálta innovációs háborúban (gondoljunk csak Kittler sokat idézett, tömör megfogalmazására: a média, az információs verseny a háború kiterjesztése, bonyolult, beláthatatlan szövevényei az idő és a tér folytonos újraosztását, újraszeletelését célozzák meg; a technikák újraaktualizálása az elitek érdeke: aki nem tud lépést tartani az elitek technikaváltásaival, lemarad, perifériára szorul – és csak úszik egy száguldó tétlenség (Virilio) közepette egy olyan cseppfolyós szövetben, ahol nincsenek többé távolságok és fix időkoordináták, hiszen mi magunk számoltuk fel azokat. Érdekes az a mód is, ahogy Gyenes Gábornál a szingularitás, az Egy megjelenik: szorosan a Mass ciklus képei mellé installálva egy-egy félelmetesen közeli rovartestet (rovararcot) látunk: az individualitás egzotikum lesz, a test, amint hangyabolyszerű foglalatából kiragadjuk, problémává válik, veszélyt sugalló hiánylényként jelenik meg. 

 

Pézman Andrea munkáiban – amelyek sok tekintetben rezonálnak a Gábor által boncolgatott problémákra, ezzel szemben a szubjektivitás és a határhelyzetekbe került, a medréből kibillentett kommunikáció kudarcai játsszák a főszerepet. A Csend – levél válasz nélkül c. mű törékeny, írással átitatott lapjai egy nagyon is reális személyes veszteség (egy elhunyt családtag után maradt hiány) metaforikus áttételei, feldolgozási kísérletei. A probléma, a gócpont valahol ott kezdődik – Claude Lanzmannt parafrazálva –, hogy az irracionális, sem szimbolikus rendbe, sem logikai keretbe nem rendezhető veszteségekre nem tudunk (nem is lehet) igazán rákérdezni – a megértés vágya ilyen veszteségek esetében egyenesen obszcenitássá dermed, jól bejáratott kérdéseink sorra kudarcot vallanak, célt tévesztenek (illetve cél hiányában tartásukat vesztik). A tekintetnek kiszolgáltatott, üzenetét magába záró papírtest ezen felül azt is érezteti, hogy folyton, lépten-nyomon veszteséggel van dolgunk. Veszteségeket cipelünk, bonyolítunk, fűzünk tovább: amint egy szó, egy mondat elhagyja a szájunkat, máris megdermed, máris töredék marad, hiszen illékony, esetleges jelentésfóliákra hull szét, veszteségessé téve az átadást: egy feloldhatatlan űr feszül az úgyevezett mondanivaló és kimondott dolog között – akárcsak egy rossz villanykörte esetében.  

 

Talán a leglényegesebb mozzanat: a papírlap Pézman Andreánál nem csupán egy tabló, egy kétdimenziós üzenethordozó, amely egy ablakot nyitna a világra, hanem testként, formálható, magának teret követelő, törékeny, sebezhető voltában mutatkozik meg –  a Csend – levél válasz nélkül esetében egyenesen szoborrá téve, fehér posztamensre helyezve, hervatag módon, mintha ezzel is csak azt jelezné, hogy maradékról, nem integrálható, kilökött, befejeztetetlen fragmentumról van szó. Ne feledkezzünk meg: mindkét oldalát mutatja – mindkét oldalán jeleket, információkat hordoz (még ha csak egy fehér vagy fekete tónus erejéig is) –, a két oldal elválaszthatatlan, szétszakíthatatlan egymástól – emlékeztetve Saussure hasonlatára, hogy hogyan, milyen szorosan, inherens módon kapcsolódik, ölelkezik egymásba jelölt (signifié) és jelölő (signifiant). Ha szétszakítom a papírt, mindkét oldalát szétszakítom. Az értelmezés pedig csakis a kettő összeforrásában tud megtelepedni. Ugyanakkor áttételesen, nagy körvonalakban emlékeztet Lacan Én-meghatározására is: az, amit mi az egyszerűség kedvéért Énnek nevezünk, már eleve egy levezetett modus, egy megkettőzés produktuma, „válaszként” válik csupán tapinthatóvá, a folyton takarásban álló Másik visszhangjaként – az Én és a Másik feloldhatatlanul egymásban vannak hurkolva. 

 

Az Összeköttetés című munka egy spirálisan lecsüngő sáv, egy testté tett, hirtelen megszakadó papíralakzat. Az összeköttetés egy kommunikációs csatorna, amely nem akarja magát megadni az értelmezésnek – picit hasonlóan, mint a Szentírás szövegei –, amelyek a középkor technológiai értelemben „lemaradt” felhasználói, az allegorézis rejtelmeibe betekinteni nem tudó naiv olvasók garmadája előtt (akik írástudó létükre is csupán a sensus litteralis rétegéig képesek eljutni) zárva marad. A szalagon végigfutó html-kód ugyanis, mint tudjuk, a számítógépes programozás nyelve, egy megbizható metanyelv, a leírás, az ellenőrizhetőség, az empiria médiuma. Ezen a nyelven belül, hiába, hogy többé-kevésbé a mi írásunkhoz hasonló jelekből, szóközökből érik össze, máshol húzódnak a határok, törésvonalak és logikai shiftek. A be nem avatott, naiv analógiákat követő olvasó előtt pedig nem marad más, mint egy homogén, kikezdhetetlen rács, egy szövetszerű akadály – a kellő techné bitrokának hiányában megfoghatatlan, értelmezhetetlen ornamentum marad.  

A Végtelen könyv – itt és most – három megjelenési formában, egy dupla Möbius-szalag formájában hordozza a maga információit, lényegében az Összeköttetés egyik rafinált formai variációja, továbbgondolása. A Möbius-szalag nem pusztán a végtelen metaforája, mint ahogyan azt a naiv, futólagos olvasat kínálná – termékeny paradoxonok sokaságát nyitja meg előttünk, matematikai és filozófiai implikációk sorát. Gondoljunk bele: elég egy banális csavar (egy szó szoros értelmében vett csavar), és értelmét veszti fent és lent, kint és bent, alul és felül dichotómiája, ami eddig feloldhatatlanul Kettő volt, az most egy kontinuummá gyógyul össze. A két pólus, amely ebben a paradox helyzetben megszűnik kontrasztiv pár lenni, eközben – Slavoj Žižek gondolatmenetét felidézve – megrajzolja a Möbius-szalag szerkezetének metaforikus lényegét: a szubjektum korrelál az objektummal, de negatív módon, vagyis alany és tárgy sohasem „találkozhatnak“ ; ugyanazon a helyen találjuk meg őket, ámde a szalag ellenkezőnek tűnő oldalán. 

 

Szőke Erika munkájában egy szimbolikus korrekcióra, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy rehabilitációra vállalkozott. Egy talált tárgy volt az indító szikra – munkája alapjául egy viktoriánus korból vett post mortem fénykép, egy fiatalon elhunyt leány egyetlen képi nyoma szolgált –, vagyis egy olyan véletlenszerűen kiválasztott kultikus objektum, amely egy a fénykép készültekor már elhunyt személyt örökít meg. Tudjuk, sejtjük, hogy annak idején egy-egy fotográfia mekkora értéket képviselt: korán elhalálozott gyermekek, fiatalok esetében gyakran ez az egyetlen kép maradt hátrahagyott nyomként. Erika központi, nagyon is illanékony témája eközben az idő – akárcsak a görög mitológiából ismert párkák, a sors istennőinek szerepét vállalná szimbolikusan magára, újragöngyölítve egy hirtelen megszakadt életfonalat. Mintha azonosulna ezzel a dermedt, a régmúltból visszatekintő arccal – ruhákad ad rá, szerepeket kölcsönöz neki, élményeket konstruál, egy új, korrektív idősíkot, egyfajta metaforikus vágólapot hoz létre. Mindezek által arról gondolkoztat el, hogy mit jelent emlékezni, mi történik akkor, ha valakit megörökítünk vagy bebocsájtunk emlékeink szövetébe. Aztán eszembe jut a Cosimo de Medicinek tulajdonított mondás, miszerint így vagy úgy, de minden festő önmagát festi. Talán Szőke Erika esetében is egy szubtilis, áttételes ráhangolódásról van szó. Határokat mos egybe, szinapszisokat teremt, átjárásokat létesít ott, ahol csak áthidalhatatlan ruptúrák és irracionális hiányok kinálkoznak. Ebben a konstellációban feleslegessé ill. értelmetlenné válik az eredeti és másolat, „valóság” és képi fikció közti különbségtétel. Én sem árulom el, melyik az ún. eredeti darab, és melyek a metasztázisként őt körbeölelő, továbbörökítő példányok. 

 

George Bataille írja a Documents egyik számában, Buster Keaton egy gyermekkori fotóját szemlélve, hogy az ember életében minden egyes hátrahagyott fotóban rejlik valami boszorkányság, egy adag kimondhatatlan mágia – gyakorlatilag lehámlott bőrökként cipeljük magunk mögött hátrahagyott képeinket, láthatóságunk valaha volt szeleteit. Szőke Erika bizarr ihletettségükben is szép képei lényegében egy szimbolikus rendbe engedik belépni ezt az elárvult arcot. Ismét egy lingvisztikai alapvetéssel élve – tudjuk, hogy a magára maradt jel nem jelöl semmit, nem tapad semmihez, egy szónak, egy kódnak, csakis egy nagyobb rendbe, egy összefüggésrendszerbe belépve lesz értelme (illetve válik értelmezhetővé), miközben az értelem inkább azáltal válik tapinthatóvá, hogy mit nem jelöl, mire nem utal. 

 

Mayer Éva fémlemezekre nyomtatott, reflexfóliával bevont (és alig-alig reprodukálható) grafikái, akárcsak itt-és-most-jelenvaló szentképek lennének, amelyek mintha egyenesen keresnék a félhomályt, és amelyek egy állapot megidézésére, egy kapcsolat fenntartására lennének hivatottak. Az itt látható, akár útjelzőtáblákként is értelmezhető tablók többszörösen megdolgozott, elidegenített fotókból forrnak össze: egymásra fókuszált levonatok, mint egy hagymafej, mind-mind egy produktív hiány köré szerveződnek. Mindegyikük egy kikezdhetetlen montázs – egymásra íródott tompa feketéket látok, felsejlő ezüstöket, vektorgafikákká gyúrt fényképeket: egy elvesztett személy felsajgásai, megidézései, képpé rögzülései, egy folytonos anamnézisfolyamat újraíródó és továbbírásra sarkalló regiszterei. Néhol még a fehér mezők is átadják helyüket egy szürke négyzetekkel tagolt „háttérfóliának”, amely mintha a képszerkesztő programok nyelvét sugallva az abszolút hiányt, a rajzfelület alól kikukucskáló alaplapot szimbolizálná. Mayer Éva képei a szimbolikus kapcsolatlétesítések logikáját kutatja. Gondoljunk csak bele: a kezdetektől fogva a művészet tere, a képek nyújtotta tér volt a legnagyobb találkozások és legvigasztalóbb újraegyesülések felülete. A képben – és a kép által – tudtak századokon át találkozni (egymásra találni, egyazon téma, egyazon sacra conversazione részesei lenni) szent emberek és halandó bűnösök, élők és holtak, hősök és mindennapi, profán alakok, Szűz Mária meg egy gazdag kereskedőcsalád; vagy éppen Krisztus, a megváltó a megbízó alakjával, esetleg magának a művésznek a kíséretében.  

 

Közben mintha minden egyes közelítésében ugyanaz a lényegi mozzanat foglalkoztatná. Hogy hogyan is lehet megkerülni, kicselezni a táblakép nyújtotta észlelésbeli veszteségeket, hogy a „termék“, a becserkészett és megdolgozott pillanat, az elidegenített kép végül ne hulljon szét esetleges és kontingens res extensa-forgácsokká. Ahogy a testet sem lehet leválasztani az észlelés szövetéről, úgy ezek a képi levonatok sem csupán tárgyi végeredmények. Mayer Éva alkotásai egy folytonos alámerülésekből és átvilágításokból álló folyamat etapjai: minden „munka“, minden „termék“ újabb meg újabb interszubjektív pályákat és hurkokat hoz mozgásba, termékeny áthangolásokat, eltolódásokat és rögzüléseket produkálva (ezáltal egy-egy sor további átírást, átörökítést is beindít). Persze minden egyes rögzülés visszacsap az őt létrehozó szubjektumra és máris egy kicsit átírja, továbbtolja azt. Az alkotó Én ezáltal mintegy szétterül, valósággal egybemossa magát az őt övező objektum-szilánkokkal, feloldódik a saját maga által kitaposott játéktérben. Mintha csak szétpakolná magát. Mindez Michel Foucault egy gondolatára rímel, miszerint az ember elsősorban azért ír, hogy az írás közben (az írás aktusa által) elfeledkezzen arcáról (illetve arctalanná váljon). Aztán hirtelen a Harry Potterre kell gondolnom, no meg Dumbledore professzor merengő-edényére. Az is afféle emlék- és projekció-rezervoár, imaginárius csatatér, itatóslap, pendrive, ahol (amelyben) a szubjektum szétteregetheti magát. Valami ilyesmi történik Mayer Éva alámerüléseikor is. Az alkotó ilyenkor rögzülések és rögzítések által birkózik meg az úgynevezett valósággal – az embert átható fájdalom mintázatokba rendeződött felsajgásaival. 

 

 

(Fotók: Komka Tibor, Kovács Ágnes)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :