[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Tranströmer

szerző: Veress Zsuzsa 2011-11-10

 

Tranströmer

 

    TRANSTRÖMER

 

Ez a szó úgy hangzik, mintha egy szállítmányozási vállalat fantázianeve lenne.

Pedig az idei irodalmi Nobel-díjast hívják így.

 

Olvashatjuk róla az interneten, hogy a most nyolcvanéves költő több mint húsz éve agyvérzésen esett át, és emiatt sem a beszéd, sem a járás nem megy neki könnyen; hogy pszichológiát végzett; hogy svéd anyanyelvére jelentős magyar költőket fordított, többek között Szabó Lőrincet, Nemes Nagy Ágnest, Weörest, Illyés Gyulát, Pilinszkyt. Ez utóbbinak jó barátja is volt.

 

Az bizonyosnak tűnik, hogy a skandinávok egy kissé felülreprezentáltak az irodalmi Nobel-díjasok listáján, de hát, istenem, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ez különösen a XX. század első felére igaz. És hát ki olvasott pl. Mommsent, Heidenstamot vagy Karlfeldtet? (A legtöbben a nevüket sem hallották.) Nos, a Nobel-bizottság olvasta ezeket a szerzőket; nyelvi nehézségek, a fordításból fakadó ferdítések legalábbis nem akadályozták őket, ezt ismerjük el, ne legyünk igazságtalanok. És akkor már azt is ismerjük el, hogy svéd alkotó utoljára elég régen kapta meg a díjat Tranströmer előtt. Ellenben az irodalmi Nobel-díjasok túlnyomó többsége regényíró – úgyhogy az a tény, hogy a 2011-es befutó lírikus, mi több, alig tizen-néhány vékony kötettel írta be magát a halhatatlanságba, mindenesetre ritkaság, s már csak emiatt is örvendetes.

Különösen most, amikor az emberek nagy tömegei egyáltalán nem olvasnak, és akik mégis, azok valóban inkább csak regényeket. Emiatt Tranströmer olvasóközönsége is meglehetősen szűk csoport lehet (annak ellenére, hogy Pekingben kávéházat neveztek el róla). Szerintem Magyarországon is így állhat a helyzet. Például én is most tanultam meg a nevét. Viszont akadt olyan tanítványom a Pápai Református Gimnáziumban, aki nemcsak ismerte, hanem kötete is van otthon tőle. Így könnyen hozzájutottam a kölcsönkötethez, ennek alapján írok most Tomas Tranströmerről, nem vagyok csak az internetre utalva.

 

Téma, stílus, képek és motívumkincs szempontjából is nagyon jellemzőnek találom ezt a versét:

 

A NÉV

 

Miközben vezetek, elálmosodom. Lehajtok hát az útról, be a fák közé. Összekuporodom a hátsó ülésen és elalszom. Meddig? Órákig talán. Közben besötétedik.

Hirtelen felriadok és nem ismerek önnön magamra. Már egész ébren vagyok, ám ez sem segít. Hol vagyok? És főleg: ki vagyok?

Valaki, aki egy kocsi hátsó ülésén ébredt s most rémületében, akár egy zsákba kötött macska, összegömbölyödik. De kicsoda?

Végre visszatér belém az élet. Angyal képiben a nevem is megérkezik. A fal túloldalán trombitajel harsan (akár a Lenóra-nyitányban) és gyorsan, sebesen suhannak az életmentő léptek lefelé a túlontúl hosszú lépcsőn. Ez én vagyok! Én!

És mégis: lehetetlen elfelejtenem azt a tizenöt másodpercnyi görcsös viaskodást a feledés poklában, alig néhány méternyire a széles országúttól, melyen bekapcsolt fényszórókkal árad a forgalom.

   (A Sötétben látni című kötetből, 1970)

 

Nos, a költő magyarul megjelent gyűjteményes kötetének 117 versében a leggyakoribb téma az álom és ébrenlét határa, az éppen elalvó vagy felébredő ember; az a folyamat, ahogyan az emlékek, az öntudat visszatér valamely határvonalról; ahogyan az éber tudat önnön magára ismer, vagyis az „eszmélet”. Azért ezt a szót használtam, mert oda akarok kilyukadni, hogy József Attila Eszméletével érzem rokonnak Tranströmert.

Jó, persze, lehet mosolyogni, és azt mondani, hogy olyan vagyok, mint Móricka, akinek mindenről „az” jut az eszébe – nekem meg mindenkiről József Attila. Ez egyrészt igaz, másrészt: nem tehetek róla, ezúttal tényleg jogos a párhuzam:

 

„A felébredés ejtőernyős ugrás álmainkból.

Megszabadulva a fojtogató örvényből reggel

zöldellő zónája felé süllyed az utazó.

Fellángolnak a tárgyak. A rezgő pacsirta

helyzetéből láthatóvá válnak a hatalmas

fagyökérrendszer

föld alatt himbálódzó lámpái…” (Preludium 1954)

 

„..Hajnali négykor, amikor

a létezés csupaszra rágott csontjai

hidegen érintkeznek csak egymással…” (A tél formulái 1966)

 

„..Mint gyermek, rémületében elalvó,

míg szíve döngő léptékét vigyázza.

Oly soká, míg zárt nyit a hajnal fénye

s a sötétség ajtai kitárulnak…” (Kyrie 1958)

 

Az éles kontúrok, a hallatlanul pontos képek, ugyanakkor a minden egzaktság ellenére érvényesülő elvontan intellektuális fogalmazás közös a két költőben.

A vájtfülűeknek rögtön bevillan Heidegger, meg az egzisztencializmus is. És szintúgy rögtön nyilvánvaló az is, hogy kedves magyar költői közül Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky költészetéhez is ezer szállal köthető Tranströmer lírája.

 

Az ember eszmélethez térésével párhuzamos folyamat, a természet hajnali derengése is gyakori motívum a friss Nobel-díjas verseiben. Akárcsak a hideg, a sötét, a keménység. Vakítóan szikráznak, ropognak a képei. Olyan, mint hazájában a tél.

 

„Jég csüng alá a tetőszélről.

Jégcsapok: visszájára fordult gótika.

Absztrakt tehén, üvegből van a tőgye.” (Hat tél 1989)

 

„A vihar rátapasztja száját a házra,

fúj-fütyül be minden résen.

Rosszul alszom, forgolódom, húnyt szemmel

olvasom szövegét.

 

Ám a gyerekszem a sötétben kerekre nyílik…

…Az éjszaka csöndben lapul a padlón…

…Lelkünkre tapasztja száját…” (Téli éjszaka 1962)

 

„A templomban: fehér a boltív és az oszlop.

Mintha gipszkötés lenne

a hit törött karján.” (Szétoszlott gyülekezet 1970)

 

Ezek a képek nemcsak fizikailag didergetősek, hanem metafizikai értelemben is. Az elidegenedés, a magány, a szorongás árad belőlük. (Ismét József Attila, és Nemes Nagy, és Pilinszky!)

De kétségtelenül felidéződik bennünk a Bergman-filmek hangulata és képvilága is. Nekem leginkább A nap vége – de A hetedik pecsét is, hiszen itt van pl. ez a vers:

„Lovag és hitvese

megkövülten de üdvözülten

a repülő koporsófedélen

kívül az időn.” (Stófák 1996)

 

Ami a derűt, és egyben a legfőbb értéket is képviseli Tranströmer világában, az a művészet. Feltűnően sokszor szerepel nála festő, festmény, vagy zeneszerző, zenemű. Milyen gyönyörű például ez:

„Fekete.fehér szarka lép be

a tájkép hátsó ajtaján.

Hel madara, az Enyészeté.

A feketerigó meg addig cikázik, röpdös,

míg nagy-nagy szénrajzzá lesz a világ.

Csupán az ingek fehérlenek a szárítókötélen

mint egy Palestrina-kórus.” (Reggeli madarak 1966)

 

Nem véletlen, hogy méltatói többnyire nem költőkhöz, hanem zeneszerzőkhöz hasonlítják... És vajon mi jelenti még a Létezés vigaszát a művészeten kívül? A Természet!

 

„Elbűvölni az emberfiát? Mi se könnyebb… Karrier? Ugyan! Hatalom? Publicitás? Szentséges uram, dehogy! Ninivében, ott igen… A túldekorált. lármás zsákutca helyett a májvirág titkos, néma folyosót nyit nekünk a valódi ünnepélyhez.” (Májvirágok 1983)

 

Végezetül: Tranströmer, aki nagyon gyakran használta az út, utazás képét (mindenféle járműveken: hajón, vonaton, autón, metrón), nem véletlenül érkezett meg útja végén a haikukhoz: a legtömörebb, legpontosabb formákhoz.

 

„Ír, egyre csak ír…

Enyv a folyómederben.

A Styxen csónak.” (Haikuk 1997)

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :