[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Tükröm, tükröm (ne) mondd meg nékem…

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2013-03-20

 

Tükröm, tükröm (ne) mondd meg nékem…

 

Peter Weiss drámája, a Marat/Sade a Thália Színházban: merész vállalkozás, nem is annyira a benne rejlő provokáció miatt, inkább sokrétegűsége miatt. Olyan előadás ez, melyet többször kell megnézni, hogy az emberben teljesen helyére kerüljenek a látottak.
 

Ez a hangulatjelentés most egy köztes állapotot rögzít – kétszer már láttam a darabot, de ez még nem a végső mennyiség. Van még min gondolkodni továbbra is. Ezért csak néhány olyan benyomást szeretnék leírni, mely mostanra már nyomot hagyott bennem.  Meglehet, tévedek. Meglehet, rosszul látom. A tévedés joga azonban az enyém.

 

 

Végtelenbe futó sínpárokon
 

A két főszereplő, Marat és Sade az én értelmezésemben ellentétes pályát fut be. A forradalmár Marat számára a kezdet teljesen világos és letisztult, pontosan ismeri a célt és az utat is, mely a célhoz vezet. Aztán kezdenek a dolgok gabalyodni, ami olyan egyszerű volt, kuszává, zűrössé válik, mert nem tudunk bánni a forradalommal. A biztosból a bizonytalanba halad, a világosból a sötét káosz felé, meggyőződésből kétségek felé, erőtől az erőtlenség felé, népérdektől a személyes kínlódásig. Amiben eleinte hitt, fokozatosan szétmállik, már minden viszket, nem a bőrbetegség miatt, a kételyek miatt, a félelmek miatt. Hová tart, hol ér véget a forradalom? Mennyi öldöklés kell még, mennyi hulla, a számok végén hány sokasodó nulla, hogy vége legyen, elég legyen? És mi lesz vajon, ha véget ér? Miféle világba jutunk? Add fel, Marat, mondja ki Sade azt, amit a forradalmár csak gondol, vagy gondolni sem mer, csak érez.
 

Sade márkiban eleinte a káosz uralkodik. Rendezi a darabot, és hagyja azt kicsúszni a keze közül, a drámaterápia az elmegyógyintézet betegei közt időnként szinte őrjöngésbe fúl, az intézmény igazgatója dühös, jeleneteket húzat ki, Sade vonogatja a vállát – legyen, ahogy akarjátok. Nekem oly mindegy! Csak eljutunk valahová így is… Közben alakulnak a dolgok, egyre összefogottabb minden, egyre tisztább, egyre erőteljesebb. Már látszik a cél is, a színész-betegek összehangoltabbak, a játék értelmesebb, megalkotja önmagát, robog a saját célja felé. Káoszból a letisztulásba. Anarchiából a fegyelembe. (Nem látok bele – mert nem láthatok – egy színtársulat munkájába, mikor a szinte semmiből apránként kialakul egy előadás, de valahogy így képzelem én laikusként a folyamatot. Az elején ködös elképzelések, a végén teljesen tiszta kép.)
 

Marat és Sade két párhuzamos sínpályán halad, egymással ellentétes irányba. Nincs metszéspont, mert a pályák nem keresztezik egymást – ez a mű sokrétűségéből is adódik. Hiszen Marat a francia forradalom rétegébe tartozik, Sade az elmegyógyintézetébe. Elhaladnak egymás mellett – talán fel is villan köztük valami fény, valami üdvözlésféle, biztatásféle, valami jelzés az eddig megtett útról, a pálya körülményeiről, az esetleges veszélyekről. De ez a jelzés csak annyi, amennyi egy futó pillanatba beleférhet – Marat és Sade nem segítheti egymást, nem is ütközhet, csak elsuhan a maga útján. Káoszból rendbe. Rendből káoszba. Kinek mi adatott.
 

Mondhatnák, hogy hiszen ez a két ember egymással filozófiai eszmecseréket folytat, ott ülnek és beszélgetnek a színpadon – akkor mért állítom, hogy nincs kapcsolódás, nincs megállás, nincs segítség egymáson? Mert csak egymás mellett beszélnek akkor is. Nem egymással, nem egymásért. Csak a saját nézetüket fejtik ki, de az álláspontokat nem próbálják közelíteni egymáshoz. Nem lehet szó kompromisszumról – haladnak a maguk pályáján, egymással párhuzamosan, mert így van ez megszabva. Ha az adott sínről letérnének, az nem segítség lenne, csak kisiklás.

 

 

Állj meg a magad lábán
 

Charlotte Corday – pontosabban az őt játszó ápolt – álomkórban szenved. Csak olyankor ébred fel, ha feladata van, egyébként átalussza a saját korát. Eszméléseinél tehát mindig elemibb erővel törnek rá az érzelmek, az idegenkedés, a riadalom, a rettegés. Miféle város ez? Miféle utcák, ahol a halottak temetetlenül hevernek? – kérdi Párizsba érve. De Charlotte Corday-nak van még egy fóbiája. Nem érintheti a lába a földet. A többi beteg segíti abban, hogy eljusson, ahová akar, hogy megtegye az utat, melyet meg kell tennie. Emelgetik, továbbadják, vigyáznak rá, mint a hímes tojásra.
 

Charlotte Corday-nak feladata van: meg kell ölnie Marat-t, a forradalmárt. A tőr megvan már. Az ölési szándék is. De nem lehet döfni, míg másokba kapaszkodik, míg óvják, megtartják, és nem a maga lábán áll. Nem lehet. Charlotte-nak le kell lépnie a földre. Az ismeretlen, rettegett területre, melynek érintése parázs fájdalom, torokszorító félelem. Az első lépések: akár a kis hableány, mikor lábakat kapott szépséges sellőfarka helyett. Mintha késbe lépne. Késből késbe, minden lépésnél. Ám a lépések egyre biztosabbak, nincs már visszaút. Végig kell vinni a dolgot. A fájdalmat legyűri az elvégzendő feladat nagysága. De az erő, az önkívületi elszántság addig tart csak, míg a tőr Marat mellét nem éri. Bár ébren volt Charlotte, mintha álomból riadna – észreveszi, hogy a földön jár. Ez a megtapasztalás sikító, csillapíthatatlan rettegésben tör elő belőle, rohama van.
 

Charlotte Corday, aki szűz volt, rálépett az ismeretlen kések földjére. Elment, hogy fölkínálkozzon Marat-nak, és hogy megölje. Ölelés, ölés, mindegy az, fájt. És most már nem tud a maga lábán járni. Többé már nem.

 

 

És az álma véget ért
 

A többféle jelen – francia forradalom kora, elmegyógyintézet egy közelebbről nem meghatározott korban, napjaink jelene – sokrétűsége mellett ott vannak még az álmok, rémálmok. Mindhárom álomjelenet nagyon erős hatással volt rám.
 

Jacques Roux álma. Egy kényszerzubbonyos, leragasztott szájú beteg. Nyilván önveszélyes. Esetleg közveszélyes. Vagy mindkettő? Önveszélyesnek elég lenne a lekötött kéz is. A kimondott szó kinek árthat? Neki? Á, dehogy. Mi nem akarjuk hallani, ragasszuk le szépen a száját. Csakhogy Roux álmodik, és álmában szabad. Tud járni, tudja használni a kezét, tud beszélni. Beszélnie kell, mert kérdez és kimond. Ösztönöz, cselekvésre serkent. Ki álmodik itt a szabadságról? Égjen az iskola, égjen a színház? Bugár bácsi, Berényi bácsi, kéne egy pozitív látlelet. Itthon én magyar vagyok, otthon meg szlovák, nem is tudom, melyik hazám mostohább.  Elveszett vagyok. Nem tudom már, ki vagyok, van-e hazám, ahol otthon lehetek. Hány ilyen kétségünk van ma? Mennyi bizonytalanságunk, mennyi vágyunk, álmodunk a szabadságról, és mikor a színpadról a képünkbe vágják, milyen elesett a mi létezésünk, beleborzongunk. Vagy megsértődünk, és visszadugjuk a fejünket a homokba. Vagy szapuljuk azt, aki a kezében tartja a tükröt, és belenézésre kényszerít. Ezért kell, hogy Roux álma véget érjen. A saját társai ütik le.
 

Marat rémálma. Jönnek ezek a félelmetesen sustorgó, csivitelő, vihorászó álarcos lények. Jól megmondtam neki, jól megmondtam – dicsérik magukat és egymást. Mert mindenki megmondja, mindenki csak kritizál, apád, anyád, a hadsereg, az egyház, a gazdagok,a tudósok, mindenki. Nem tettél te jót senkivel, hülye forradalmár, megbontottad a régi rendet, amiben jó volt nekünk. Marat saját kétségei ők? A lelkiismeret hangja? A rá törő démonok, a félelem az ismeretlentől, hogy hová vezethet mindez? Vagy a valós ellenzék rémálommá vált formái? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy sokan vannak, mert állandóan susmutolnak, motoszkálnak, nem férnek a bőrükbe. Sokan vannak, Marat meg egyedül.
 

Marat álma egy parlamentről. Álom egy jobb, emberibb létformáról. Álom a kiszolgáltatottság nélküli, szabad létről, kultúráról, nemzetről, nyelvről – mindarról, ami emberré tesz, ami több a test megmaradásánál, a táplálkozásnál, melegedésnél, anyagcserénél, elvackolódásnál, több az állat igényeinél. Tizenkét pontban. Sok kommentárral. Ugyan minek a magyar iskola, a szlovákban jobb a tornaterem. Fejlesszük a déli régiókat – na persze, mi meg dögöljünk meg itt keleten. Kik azok a szlovákiai magyarok, definiálná? Igen, defibrillálja! A félelmetes az, hogy nézőként a parlament részévé válunk. Érezzük az indulatokat, az elutasításokat, a nem-akarást, az intoleranciát. Javaslat elutasítva. Aki támogatna, annak a szája leragasztva. Hiába álmodtál te nagyot, Marat. A saját társaid – már megint ők – megmutatták, hogy nem kellenek a szépreményű terveid.


*
 

Nem kellenek a szépreményű tervek? Nem kell ez a "zűrös" darab sem? Dugjuk inkább vissza a fejünket a homokba?
A Thália megmutatta, mit tegyünk: küzdj magadért! Küzdj. Állhatatosan. Amivel tudsz. Színészi játékkal. Az előadás megértésére irányuló törekvéssel. És azzal, hogy kitartasz a Thália mellett.

 

 

(Az előadás fotóit a Thália Színház Facebook-oldaláról vettük. Készítette: ifj. Szaszák György)

Peter Weiss: Marat / Sade - zenés forradalmi tabló a Kassai Thália Színházban (link)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :