[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Tündöklő középszer

szerző: Lovas Enikő 2011-09-14

 

Tündöklő középszer

 

A Pintér Béla és Társulata nevű alternatív színház „pintérbéláék“ néven vált mára már fogalommá. Mindenki pintérbéláékoz, ha ismeri őket, ha nem. Amíg meg nem néztem a magam pintérbéláékjait – pár hete a Duna Tv-n, éjszaka (mikor máskor) a Parasztoperát, majd pedig élőben, egyenesben a nyíregyházi Vidor Fesztiválon a Tündöklő középszer c. opuszt –, addig nem tudtam hová tenni ezt a kvázi haverkodó attitűdöt.

A látottakból aztán kezdtem megsejdíteni valamit abból, hogy hogy lehet ez a társulat mindenki „pintérbéláék“-ja, meg persze abból is, hogy hogy kerülhetett rájuk az „alternatív színház“ műfajmeghatározás.

Ez utóbbinak, gondolom, az lehet a magyarázata, hogy mindazt, ami nem hagyományos, kőszínházi produkció, kézenfekvő az alternatív izébe összemosni. És milyen legyen egy független, invenciózus színházi műhely, ha nem „alternatív“? Meg bizonyára a rendszerben való elhelyezést és közlekedést is segíti a címke. Ami viszont az általános pintérbéláékozást illeti, hogy a jelenséget megérthessük, ahhoz mélyebbre kell ásnunk.

 

A minap egy színházról szóló vitában azt találtam mondani, hogy az időről időre kiújuló színházunalmam, gyakori csalódottságom okát mostanában abban vélem felfedezni, hogy egyre több olyan színházat látok, ami tulajdonképpen számításon kívül helyezi a nézőt. Pontosabban csak addig gondol rá, ill. tesz úgy, mintha gondolna vele, amíg repertoárról, nézőszámról, feltételezett közönségízlésről beszél, de magából a játékból, az együttlevés (az együtt töltött életidő) valódi történéseiből, a lehetőségek izgalmából kihagyja őt. Talán a színháziaknak a nézőkből mint befogadókból való kiábrándultsága okozza, talán valami más, de nekem egyre gyakrabban volt olyan érzésem, a legkülönfélébb színházakban, hogy itt eleve nem számoltak velem, a jelenlétemmel.

Abszurditásnak tűnik, tudom. Mert miféle színház az, ami nem gondol a nézővel? Én is pont ezt kérdezem. Hogy miféle?

Talán valami olyas, ami saját magával se számol igazán, mert már rég kiköltözött önmagából. Nem tekint többé húsba, elevenbe vágó kérdésnek semmit, se azt, ami körülötte lévő világban, se azt, ami a saját játékterében történik, és így aztán tulajdonképpen mindegy is neki, hogy kinek, mikor, hol, mit játszik. El.

 

Rossz színházakba járok, ezzel a tanulsággal is összefoglalható és elintézhető a tapasztalásom... Főleg egy olyan  pintérbéláékos színházi este után, ami direkte arról győz meg, hogy van, létezik a színházcsinálásnak olyan módja is, ami halálosan komolyan veszi saját magát. Akkor is, ha ez volna a legutolsó kifejezés, ez a „halálos komolyság“, ami a Tündöklő középszer kapcsán eszébe bírhat jutni bárkinek.

 

A társulat egyébként 1998-ban alakult, és a pesti műegyetemi Szkéné adott otthont neki. A róluk szóló írások mindegyike erősen kimeli, hogy a társulat kitalálója, írója, rendezője, játékmestere és egyik állandó főszereplője Pintér Béla. A darabjaik valamiképp mindig az ún. „magyar rögvalóságból“ táplálkoznak, az egyiknek pl. a magyar egészségügy (Kórház-Bakony), másiknak a szekták léte (Sehova Kapuja), egy következőnek a családi horror (Sütemények királynője) a tárgya – és Pintér Béláéknak mindezekről mindig valami nagyon-nagyon személyes mondani- és (fel)mutatnivalójuk van.

Műfajilag, ha itt most, ad absurdum, nekem is címkéznem kellene, akkor pintérbéliádáknak nevezném ezeket a darabokat ill. színházi eseményeket. Az alapjuk pedig egy másokééval összetéveszthetetlen keserű és szatírikus világlátás, ami olyan játékstílusban realizálódik, amelyikről első blikkre igen nehéz megállapítani, hogy az vérprofik komédiázása-e, vagy valami félelmetes, monumentális dilettantizmus. 

 

Egy azonban biztos: olyan színház ez, ami valamit direkte akar velem.

 

Tompa Andrea színikritikus írja épp Pintér Béláék Tündöklő középszere kapcsán, hogy ahhoz, hogy az ő játékstílusukhoz fogódzót kapjunk, a 90-es évek nyugat-európai, később amerikai színházaiban lezajló esztétikai fordulathoz kell visszatekintenünk. Ekkor ugyanis – valószínűleg a nagy társadalmi változások hatására – a színházakban és más játéktereken is elkezdődik egy ún. demokratizálódási folyamat, aminek következtében a színpadokon megjelennek a civilek, dilettánsok, amatőrök, sőt a fogyatékkal élők is... A korábbi kiválasztottakat, a nagy színészeket felváltják a nem-színészek, akik új játékmódo(ka)t is létre hoznak. A kritika pedig aluljátszásnak nevezte el ezt az új színházi nyelvet.

 

Tetszik ez az elméleti megközelítés, ám lehet, hogy a gyakorlatban – praktikusan, a Pintér Béla nevű színházcsináló felől nézve – mindez sokkal egyszerűbben van. Amit ugyanis Pintér Béla csinál, hogy iszonyú erős figyelemmel megnéz valamit maga körül, és közben legalább ilyen intenzitással figyeli önmagát és a színészeit is, majd abból, amit lát, megírja a darabot, azaz elkészíti az előadás vázlatát, az ún. kanavászt, a továbbiakat pedig rábízza a színészek asszociációs képességeire, így jutva el lépésről lépésre, szintről szintre valahová – ez a színházcsinálásnak nem annyira új vagy járatlan útja-módja.

Inkább nagyon is a hagyományban gyökerezettnek tűnik mindez. Különben honnan volna az a hatalmas rezonációs készség a mindenkori nézőben, amivel „a valóság és az álom, az autentikus és a giccs elegyéből, valamint a magyar népi kultúra egyes elemeiből felépülő“, saját maguk által szürreálisnak nevezett pintérbéliádákra reagál?

És akkor most térjünk rá a Tündöklő középszer című kíméletlen környezet- és önvizsgálati tanulmányra!

A Tündöklő középszer tárgya és környezete ugyanis maga a tárulat, egy színészgrupp, ami valami átláthatatlan történetű darabot próbál (színház a színházban). A darabbéli darab főszereplője egy kis kínai lány, akinek az apja maffiózó, az anyja homeless, a nagynénje kurva, „és közben valami menekülés is folyik Ukrajna irányába“ – zenére. Mozart-, Bizet-, Rossini- és Puccini-operákra írt klapanciákat énekelnek a színészek, akik, talán mondanom se kell, nem operaénekesek. A rendező, társulatvezető és diktátor – akit a darabban Pincér Gézának hívnak, és természetesen Pintér Béla játszik – tiszti egyenruhában közlekedik köztük, és mindjárt az elején „hogy az a jó kurva amatőr anyátok!“ felkiáltással küldi el a szerencsétlenkedő színészét oda, ahova kell.

 

A többi szereplő is igen karakteres: van egy Korpás János nevű, Vitéz Lászlónak öltözött, palacsintasütős bonviván, egy Nyurga Bölény nevezetű férfiszínész (ő civilben „képviselő a parlamenti patkóban“), van egy Sebzett Madár, ugyancsak indián névre hallgató színésznő, a már említett kis kínai lány, aki súlyosan beszédhibás, és ha ez még nem volna elég, hangja sincs, tehát Pincér Géza darabjában (amelyről az egyikük rosszmájúan megjegyezte, hogy „olyan, mint egy Best off opera-cd“) jeltolmácsként funkcionál. (El tudunk képzelni, ugye, egy jelezett, azaz jeltolmácsolt operaáriát?) A társulat tagja még egy súlyosan alkoholista, rőzseszedő nénikének maszkírozott asszonyszemély, Héra, és egy többnyire talpig aranyba öltözött, Judy nevű díva is – róla menetközben derül ki, hogy a babája egy biszexuális, olasz-egyiptomi számazású, magyarul beszélő, Dínó névre hallgató impresszáriónak, akinek támogatásától a társulat külföldi turnét és világhírt remél... És a végére hagytam a gyöngyös-bokrétás lányt, Jucit, akihez Pincér Géza a próbán – nem sokkal a „jó kurva amatőr anyátok" után – e szavakat intézi:

„.Mert van a Stradivari és egy átlagos hegedű,
A Stradivari Stradivari a másik meg középszerű!
És én hazudhatnék neked tovább, de nem teszem!
Te nem középszerű vagy, hanem tehetségtelen.
Sokféleképpen próbáltalak instruálni téged,
Mondtam csúnyát, néha szépet,
Ha úgy tetszik elhintettem a magot,
És vártam, hogy a tehetség majdcsak kinő…
És ebben tényleg én is hibás vagyok,
Mert neked minden színpadon töltött perced elpocsékolt idő“

Nos, erről „tehetségtelen“ teremtésről derül ki egy véletlen folytán, hogy „a torkában callasi hang van“. A szerepet egy valódi operaénekes játssza, Herczenik Anna.

Mindkettőt el tudjuk képzelni, ugye? Azt is, hogyan reagáltak a társulati tagok Juci leértékelésére, meg azt is, hogyan érinthette őket a korábban legyalázott és lesajnált lány kétségbevonhatatlan, szikrázó tehetsége. Csak emlékeztőül: a darab címe Tündöklő középszer.

Elég csak körülnéznünk mindannyiunknak, és nem is kell olyan nagyon messzire vagy magasra tekintenünk, a közvetlen környezet- és az önvizsgálat is megteszi. Mi vagy ki tündöklik ott?

És itt?

Lelövöm a poént, ha elárulom, mind összefognak, hogy az egyetlen igazi tehetséget kiirtsák maguk közül?

 

Az előadás architektúrája olyan volt, hogy a játék a színpadon folyt, a nézők pedig a valódi nézőtérrel szemben, a játéktér mélyén foglaltak helyett. A vége buzgó hajlongás volt, szemben az üres nézőtérrel, seggel a hús-vér közönségnek. Velünk szemben csak Herczenik Anna állt, kezében tárcával, amin az ünnepelt színészek italát szolgálta fel, és operaáriát énekelt.

 

P.S.: A darab egyik epizódszereplője az internetes kritikusnő. Ostoba, nagyképű és felületes. A színházhoz annyi köze van, mint tyúknak a mélyszántáshoz. Viszont hallatlanul magabiztos, és tüzel. Mindenre lő, ami eleven. Akit megkímél, sőt kifejezetten kidicsér, az a hamisítatlan középszer.

Ha Pintér Béláék képesek ennyire nem megúszásra játszani, akkor én mit akarok? Olyan színházban már eleget voltam, amihez semmi közöm se volt. Ami részint hidegen hagyott, részint nem törődött velem. Ideje volt már, hogy jöjjön valami más.

Kerül, amibe kerül.

 

Pintér Béla és Társulata - klip (montázs a társulat fotóiból)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Enikő e-mail: eniko@nextra.sk dátum: 2011-09-14
Nekem is a Parasztopera volt az első (kései-első) élményem. És az is frenetikus volt.
Közben eszembe jutott még valami, amire a cikkben nem tértem ki:
Még színházcsinálóként, Pozsonyban, egy próbaközi szünetben Boráros Szilárddal, aki díszlet- és jelmeztervezői minőségében dolgozott velünk, kiszaladtunk egy kávé-cigire a legközelebbi kocsmába... Afféle kései-szoci (vagy nálunk kora-kapitalista) söntés volt ez, a maga jellegzetes figuráival... Néztük őket (ők nem néztek minket), sokáig, mire Szilárdnak az az impressziója bírt támadni, h. "nekik kéne színházat csinálnunk, az lenne a valami!"
Hát... azt a színházat egyikünk se csinálta meg.
Amit viszont Pintér Béláék megcsináltak, az erősen közelít ahhoz, amit B. Sz. akkor és ott elképzelt.
név: gábor e-mail: gyenesgabor@gmail.com dátum: 2011-09-14
A Parasztoperát a Sziget fesztiválon láttam, úgy, hogy semmit nem tudtam sem a darabról, sem a társulatról. Hasonló dilemmát éreztem a játék elején, mint amit megírsz, Eniko, mégpedig azt, hogy "ez most tudatosan ilyen, vagy dilattantizmus?". Aztán a merev kezdés után eloszor csak kiszólásokkal elevenedett, majd pedig hihetetlen lenduletet vett fel a darab, halálpontosan találtak a poénok és a tragikus elemek is. szuper volt.