[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Twin Peaks follow-up

szerző: Samuelis László 2011-01-26

 

Twin Peaks follow-up

Ez év áprilisában ünnepelte a Twin Peaks rajongótábora, hogy egy boldog szerelmespár mintájára rátalált az igazira, akiért lehet rajongani, megszerettetni a családdal, barátokkal. És ha mégse szerették volna meg igazán azt, akire rátaláltak, még mindig fontosnak érezték kiállni mellette.

 

Pedig lehet ám a Twin Peakset nem szeretni, ad rá néhány okot, amiért soha – joggal – nem fog belopózni bizonyos emberek szívébe. Ezek közül az egyik ok az okkultizmus, a másik meg az erőszak jelenléte. A sorozat ráadásul e kettőt a lehető legpompásabb módon kombinálja, hogy semmi esélyt ne adjon a megingathatóknak. Igen, pompásan, szó szerint. Az okkultizmus az előtér, a miliő, az erőszak a háttérben húzódik meg a "backstoryban", és akár egy Mozart-írta szimfóniában minden tételben, 3-4 epizódonként a képernyőn telibe´ mutatja meg a két elem pompában burjánzó házasságát. És itt nem csupán a dekorációról van szó, valamilyen „kötelező” elemeknek a bevetéséről, hogy meg ne feledkezzünk róla, tulajdonképpen egy krimi-thrillert nézünk . A Twin Peaks valójában nem is krimi-thriller, de hogy pontosan mi, arra később bővebben kitérek. A terror és a horror elemei bőven túllépik a dekor intenzitását, s bár képi megjelenítésben David Lynchhez méltóan kapunk belőlük alaposan – magyarul megfogalmazva, a gatya rendesen megtelik –, a hangsúly soha nem kerül ezekre a zsigerekre ható pár másodperces kitérőkre, amelyek tagadhatatlanul emlékezetesek.  Mondjuk ezek hiányában nem lenne David Lynch a ma élő audiovizuális zsenik közt számon tartva. Hogy az okkultizmusnak miért van visszataszító hatása, azon nem kell különösebben eltűnődni. Az állandó "suspense" a szörnyűségek sugalmazója és a történet fantom-motorja; rengetegen úgy emlékeznek vissza a TP-re, hogy abban valami félelmetes dolgok történtek. Hogy pontosan mik, arra kevesen emlékeznek, pont a fentebb kifejtett végtelenül rövid, de annál kifejezőbb terror-futamoknak köszönhetően, amelyeket végig az okkult-suspense-szószba mártogatott a szerzői gárda.

 
Elég súlyosak az ellenérvek, de lássuk mik szólnak  a TP mellett: Amikor a TP őrület aktuális volt, egy showműsor vezetője egy bulvárlapot emelt fel a három főbb női szereplővel a címoldalon, akiken kellőképpen kevés volt az öltözék. Sok múlik a jó PR-on, és a TP tiszavirág-életű sorsában valóban szinte csak a szép nők voltak a kizárólagos PR. Mindannak ellenére, hogy PR-ról addig nem is lehetett beszélni, amíg az epizódról epizódra való túlélésért küzdött Lynch, a TP soha nem került a rétegízlés kategóriájába. Sőt, az akkori tv-s megoldásoktól meglehetősen szokatlan suspense-technikájával rakétasebességgel követelt ki magának örök helyet a popkultúra tv-s Olümposzán. Közönségét radikálisan megosztó esztétikával rendelkező TP azonban cselekménystruktúráját tekintve valóban szinte semmiben nem különböztette  meg a minden áldását, átkát magával hordozó szappanoperától. A válasz tehát a fentebb emlegetett„ mi is valójában a TP” kérdésre nem más, mint az, hogy szappanopera. Egészen annyira az, hogy a felfedezett holttest cselekményfordulat utáni elenyésző skiccekben előkészített motívumokon kívül semmi nem volt előre megtervezett. Ha valami meg is volt írva, a lehető legkevesebb szöveghűséggel szőtték a történetet, és ehelyett a meglevő, illetve alakulófélben levő színészi gárdára támaszkodva alakították a világ egyik legjobb és egyben legellentmondásosabb tv-sorozatának a sorsát.
 
Hogy mégis kik alakították a sorozatot, arra a választ annyiban össze lehet foglalni, hogy mindenki – beleértve a TP azonnali hűséget tanúsító közönségét, jóllehet az utóbbi inkább a láz terjesztéséért volt felelős, azzal a tévesen élő közhiedelemmel ellentétben, hogy a TP alkotói az 1991-es kezdetleges internetes fórumokra jártak volna ötleteket halászni, vagy épp egy jobb írói ötletet elkerülni. Mégis, a TP közönsége és alkotói gárdája két biztos ponton egyezett: mindenki rajongója volt a sorozatnak, és egy közös ellenfelet kellett legyőzniük, a TP és a csatorna producereit. A TP-be „vetett bizalmatlanságnak” pedig szilárd alapjai voltak, de csak a forgatást megelőző időszakban volt indokolt az ellenállás, miszerint David Lynch azelőtt soha egy képkockát nem forgatott tv-s műfajban, mi több, bevallása szerint életében egyetlen sorozatnak sem volt rajongója, vagy egyáltalán rendszeres követője. Mark Frostban viszont egy tapasztalt, méltó írói munkatársra talált, akivel kiegészítették egymást, és az elsöprő sikert arató "pilot" epizód után kiderült, ha a megkezdett úton haladnak, termékeny időszak elé néznek.
 
Néhány hónapra visszamenőleg egy stand-up komikus azzal viccelődött, hogy senki nem tudja, hogy a TP hogyan kezdődött el, és hogy hogyan ért véget – aki már látott szappanoperát, annak ez aligha új infó. Úgy kezdődött el tehát, hogy megtalálják Laura Palmer holttestét a helyi folyóparton, fóliába csomagolva. A nyitójelenet ennek ellenére korántsem érdemtelen, a rajongók fülében – ahogy nekem is – cseng Jack Nance érces hangja, amint csak szája szélét mozdítva rémülten mondja a telefonba: ”Shes dead. Wrapped in plastic.” („Meghalt. Nylonba csavarták.”) Aztán Andy, a rendőr, aki meghatódottságában elsírja magát a nyomok rögzítése, fotózása közben. Ezek után meg Laura Palmer arca, aminek az esztétikája kísértetiesen hasonlít a poe-i ars poeticához, miszerint a végső művészi élmény egy álomszép nő halála. Ha Edgar Allen Poe még élne, ezt a momentumot tévesen rá lehetne bizonyítani, amiről azonban ez a felvezetés valóban tanúskodik, hogy Lynch az első perctől kezdve szemtelenül esztétizál, stilizál és morbid viccekkel szórakoztatja újdonsült közönségét, látszólag mit sem törődve azzal, hogy ezt a kockázatot vállalva a TP első öt percében el is veszítheti őket. De mint az ismeretes, ennek pont az ellenkezője történt, a szikra lángra kapott, és hogy egy aktuális szófordulattal éljek, az a bizonyos x-faktor katalizátorként pörgette előre tv-s történelem egy végtelenül intenzív időszakát.
 
A TP sikerének titka az, hogy pont azért volt sikeres, mert nem volt titka. Frost és Lynch bedobtak egy kavicsot az állóvízbe, felbukkantattak egy holttestet, amin el lehetett indítani egy történetet (ezt a filmes szakirodalomban Hitchcock után McGuffinnak hívják), és a mekgafinos és a szappanoperás történetszövési technikához hűen soha nem állt szándékukban a gyilkos kilétét megírni. A szappanoperának arra az áldására támaszkodtak, hogy a végtelenségig lehet ragozni, és egyre mélyebben a TP kisvárosának kulisszatitkaira, a szekrényekben található csontvázaira koncentrál. A szereplők életének árnyoldalaira, majd visszafókuszálva újra a derűs oldalaira – addig, amíg ki nem merül a forrás –, tehát egy pulcsi módjára addig és úgy fordítani ki és be, amíg el nem szakad.

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :