[kapcsolat]   husken

babamasszázs

 

kit

 

vaskakas

 

Berlin

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Ülj bele! - a nő és a szék találkozása a boncasztalon

szerző: Mayer Kitti Hanna 2012-06-16

 

Ülj bele! - a nő és a szék találkozása a boncasztalon

 

A tárgyak, bármilyenek legyenek is, sohasem létezhetnek önmagukban, mindig az emberi jelenlét (illetve hiány) hordozói. Egyfajta jelzőtáblaként működnek, hiszen pontosan ismerjük funkciójukat, s már ez a fajta ismeret is feltételezi az ember közbenjárását, legyen az alkotó vagy használó, fogyasztó személy, vagy akár csak egy egyszerű megfigyelő.

A tárgyak ugyanis – élettelen és mozdulatlan természetük ellenére – mesélnek is, hiszen használatuk során lélekkel, élettel telítődnek. Nem hiába ismert hosszú idő óta a mondás: Sunt lacrimae rerum. Vagyis, ahogy Babits Mihály azonos című versében olvashatjuk: „Van a tárgyaknak könnyük.” A magyar szerzők közül a prózaíró, Mándy Iván is hitt a használati tárgyak lelkében, novelláit is ebből a perspektívából írta meg. Az 1980-ban megjelent A bútorok címet viselő kisregényében sajátos műfajt sikerült teremtenie: egy „mindent tudó”, külső személy beszél roskatag szekrényekről, kopott, kórházi vaságyakról, árván maradt fotelokról úgy, hogy ezek a bútordarabok szinte emberi formában jelennek meg az olvasó előtt:

 

Kiteszik a székeket a presszó teraszára. Sárga nádfonatú székek. Úgy jelennek meg egymás ölében. Együtt tölthették az éjszakát valamilyen sötét odúban. De most végre elfoglalják helyüket ezen a nyári reggelen.

        Az asztalok is feltűnnek.

        El se lehet képzelni, hogy jön valaki, és leül a teraszra.

        Ők a presszó reggeli vendégei. Az asztalok és a székek.

                                                                                                      

                                                                                                              (Presszó, reggel)

 

Akárcsak a Schaár Erzsébet Utcájában szétszórt székpárok, akik megőrizték ugyan a szék jól felismerhető formáját, de egyszersmind el is rugaszkodtak eredeti funkciójuktól: önálló életet kezdtek élni, és sokkal inkább hasonlítottak emberekre, semmint élettelen tárgyakra.

Az előbb felsorolt, néhány kiragadott példa is azt mutatja, hogy a különböző művészeti ágak (irodalom, szobrászat) felfedezték a tárgyak többrétegű jelentéstartalmát, s azt kihasználva próbálták meg a művészek saját alkotói szemléletüket, a világról alkotott gondolataikat a nézők elé tárni. A bennünket körülvevő tárgyvilágból talán a szék az, ami az emberi jelenlét érzetét leginkább felidézi bennünk. Nyilvánvalóan „nőszékről” talán túlzás lenne beszélni, ám kétségtelen, hogy léteznek olyan bútordarabok, melyek elsődlegesen a női szerepkörhöz köthetőek. Ismeretes továbbá az is, hogy a puszta fizikai jellemzők alapján egy széket „nőiesnek” írjunk le. Ebben az összeállításban igyekeztem a hagyományos, archaikus példákon túl kortárs reflexiókat is felvonultatni, illetve olyan bizarr ülőalkalmatosságokat, melyek speciálisan nőkhöz kapcsolhatóak, ám talán kevésbé felelnek meg a szék klasszikus értelmezésének. A fentebb felsorolt példákon túl (a teljesség igénye nélkül) a design, a néprajz, a képzőművészet területéről is igyekeztem minél több tárgyat felsorakoztatni.

 

Nőies székek

 

Mándy egyik elbeszélésében idős házaspárhoz hasonlítja az asztalt és a hozzá tartozó széket. Schaár Erzsébet szobrainál ugyanazt a tárgycsoportot használja a nő és a férfi megjelenítéséhez, még formájukban sem tesz különbséget a két nem között, hiszen két teljesen azonos szék gabalyodik egymásba installációiban. Mándy szövegéből azonban egyértelműen megfejthető, hogy melyik bútordarab a férfi és melyik a nő:

 

Kint álltak a járda szélén egy öreg, vastag törzsű fa mellett. A barna asztalka és a szék. Oly véznák, hogy az őszi napfény szinte átsütött rajtuk. Idős házaspár, akik mögött bezárult a lakás. Az utcára kerültek. De itt is tudják, hogy kell viselkedni. Ők nem koldusok.

Az asztalból valaki kihúzta a fiókot. Elemelte. Elvitte. Ő meg úgy maradt kifosztva. És talán még gőgösebben. Csak tessék! Ha még mindig van mit elvenni tőlünk! Ha még mindig…

A vékonyka szék, mintha mérsékelné. Hagyd, öreg! Nem érdemes velük törődni!

 

Mándy egyszerű fogalmakkal operál, nem szögezi le egyértelműen, milyen asztalról és székről is van szó, de mindenképp összetartozó bútordarabokként tünteti fel őket – a két tárgy csak együtt tehet eleget eredeti funkciójának. És ha feltételezzük azt, hogy egy konyhaasztalról beszélünk (a kihúzott fiók erre is utalhat akár), akkor a hozzá köthető étel elkészítése és elfogyasztása csak kettejük összjátékából valósulhat meg. Az idős asszonynak megfeleltetett szék az öregségen túl a nagymamák további jellemzőit is magában hordozza (hajlott hátú, pici, töpörödött, soványka stb.), valamint eszünkbe juttathatja a konyhaasztal alá tolható klasszikus hokedlit is, ami a falusi házak egyik elengedhetetlen kelléke (általában ezen a széken ülve hámozták az asszonyok a krumplit, zöldségféléket, például).

 

Az irodalom berkeit elhagyva, a bútortörténet felől közelítve is megállapíthatjuk egy szék „nemi hovatartozását.” A bútor tömege, kialakítása, mérete, vonalvezetése, a felhasznált fa keménysége vagy puhasága alapján nevezhetünk egy széket nőiesnek, vagy sem.

A kecses, ívelt vonalú, könnyed székek vagy a puha borítású, kárpitozott fotelek egyaránt a női nemet juttathatják eszünkbe. Sokan úgy tartják, a lakáskultúra valójában a biedermeierben született, hiszen a polgári enteriőrökben a reprezentációs célon túl a kényelmi szempontokat is fontosnak tartották, melynek következtében otthonosabbá, derűsebbé, világosabbá váltak a belső terek. Az élettér lakályossá, otthonossá tétele pedig köztudottan feltételezi a női jelenlétet.

A hajlított fából készült Thonet bútorok könnyedségük és kecses, egyszerű vonalvezetésük miatt érdemelhetik ki a nőies jelzőt. (Ezek a megállapítások persze, csak akkor állják meg a helyüket, ha egy másik, kevésbé nőies darab mellé állítjuk őket: gondoljunk csak az angol klubfotelre vagy az archaikus borbélyszékekre.) A jól ismert ellentétpárok egymás mellett pedig legtöbbször, akarva akaratlanul is a férfi-nő megfelelőiként értelmeződnek tudatunkban.

 

Attalai Gábor 1972-es Két állapot című munkájában szó sincs a nemek közötti eltérésekről, csupán egy hasonló tömegű, de különböző minőségű testet látunk egymás mellett: egy piros filcből és egy fehér betonból készült csonka kockát. Azáltal, hogy Attalai mindkét testből kimetszett egy-egy további kockát, a geometrikus testen túl az ülőalkalmatosság érzetét is felkeltette a nézőben.

 

Ha létezik jellegzetes női bútordarab, az nem lehet más, mint a recamier, hiszen annak névadója Juliette Recamier volt, aki szalonját etruszk bútorokkal rendezte be. A heverő tehát a kora 19. századnál jóval korábbi időkre nyúlik vissza (gondoljunk csak a művészettörténetben sokat emlegetett az etruszk házaspár szarkofágjára), ám a mai napig őrzi a női kéz nyomát. Arról nem is beszélve, hogy egy jellegzetes testtartást kellett felvennie benne a hölgynek, amely így válhatott a női nem sajátjává (pletykálkodás, csevegés céljából, intimebb együttlétek alkalmával használták főképp). A kortárs design talán kevésbé tekint specifikus szemmel a heverőkre, hiszen manapság nem előírás, hogy csakis nők használhatják azt. Fabio Novembre Divina Sofa névre keresztelt bútora azonban megkerülhetetlenül evokálja a rokokó kanapét.

 

A már említett Thonet és biedermeier bútorokat általában kávéházakban fordultak elő, de egy másik közösségi hely, a köznyelvben sokszor „női kocsmaként” emlegetett cukrászdákat is ilyen székekkel rendeztek be, a kor ízlésének megfelelően. Napjainkban is számos olyan helyet találunk, ahol megőrizték (vagy újjáélesztették) a kor békebeli hangulatát. Természetesen itt említhetjük a pesti Gerbeaud és az Auguszt cukrászdát, ám az ország számos más pontján találhatunk százéves cukrászdákat. A gyulai százéves cukrászdát 1840-ben alapították, s számunkra azért is nagyon érdekes, mert egyaránt megtalálhatóak benne a biedermeier és Thonet bútorok. És ha szó esett már a cukrászdákról, a szocializmusból származó kisipari fodrászatokat kár lenne kihagyni, márcsak azért is, mert bár sok esetben a kornak megfelelően átalakították az enteriőrt (a régi karosszékeket és a hozzájuk tartozó hajszárító búrákat korszerűbbekre cserélték), az utcai homlokzaton futó neonfeliratok megmaradtak.

 

 

Nő, munka, szék

 

A nőiesség/nőiség fogalma nemcsak a bútor megformálásában, hanem a női munkavégzésben is tetten érhető. Ha ragaszkodunk a „szék” megnevezéshez, ide tartozhat az ún. mosószék, amely azonban kissé becsapós terminus, ugyanis sokkal inkább hasonlít asztalra, semmint ülőalkalmatosságra. Ez a munkaasztal a szabadban történő mosásra volt alkalmas: az asszonyok a folyó vizében állva, mosósulyokkal végezték a ruhaneműk tisztítását.

 

A szövőszék már nemcsak nevében őrzi az ülés pozícióját, hiszen a hosszantartó és fáradságos munkát a szövőnő ülve végezte. Már az antik képi ábrázolásokon is megjelenik a szövés, mint női feladat (Penelopé alakja az Odüsszeiából), számunkra azonban a magyar népi hagyományokat és a gödöllői művésztelep szőnyegeit jelenti.

A kortárs design a bútorok megformálásában, kivitelezésük módjában reflektál az archaikus női tevékenységekre. Az egyik „hullám” a tárgyak csipkeszerű kiképzése, mely egyaránt utal a holland csipkeverőnők munkájára, valamint magára a nőiességre a csipke finomsága, tisztasága, könnyedsége, kidolgozottsága által. A legkézenfekvőbb Marcel Wanders merevített csipkeülőkéire, foteljeire gondolnunk, vagy Louise Campbell hasonló hatású bútoraira.

 

Tokujin Yushioka tervező a japán hagyományokra reflektálva alkotta meg, öltöztette fel székét. A Kimono névre keresztelt bútorban valahol mélyen benne rejlik a bevezetőben emlegetett, lélekkel telített, emberi lényként kezelt tárgy gondolata, arról nem is beszélve, hogy Yushioka alapvetően kísérletező szellemiségű tervező, s ez a fajta attitűd, a tisztelet és az egyszerűség ötvözete a távol-keleti alkotók sajátja. Egy másik munkájában, amit a Kartell számára tervezett látszólag ezek a hagyományok eltűnnek, hiszen az ezüstös csillogás túlságosan előrenyomul, ám maga a szerkezet a textilek struktúrájára vezethető vissza.

 

 

Ne ülj bele – bizarr székek

 

Ha olyan széket kellene mondani, amelyet csak és kizárólag nők használhatnak, s amely a legkülönfélébb érzéseket kelti bennünk, az minden kétséget kizáróan a nőgyógyászati vizsgálószék. A férfiak talán kíváncsian tekintenek erre a tárgyra, a nők azonban korántsem a kényelmes ülőalkalmatosságot látják benne, sokkal inkább egy hatalmasra nőtt orvosi műszert, legtöbbször akár kínzóeszközt, kínpadot is. Ez a fajta frusztráció nyilvánvalóan az orvosi vizsgálatok alkalmával fellépő szorongásból fakad, ezért válthat ki ennyire heves reakciókat a szemlélőből. Többek között ezt a hatást lovagolja meg Németh Ilona a ’90-es évek végén készült munkáival. A Magánrendelő három nőgyógyászati vizsgálószékből álló munka, ám a székek hideg, taszító fémszerkezetét Németh organikus (moha, nyúlszőr), puha (bársony) anyagokkal váltotta ki. A matéria lecserélése csak egy picivel javítja a nőgyógyászati szék megítélését, ám a női test felvett pozitúrája és így a nő kiszolgáltatott szerepe sosem tűnik el belőle.

 

A képzőművészek közül Valie Export munkásságának homlokterébe is a nőkérdés, a testdiskurzus került. Többek között egy ilyen jellegű alkotásával vált ikonikus alakká, ez volt az Action Pants: Genital Panic akciója. Az eseményt megörökítő fotón erőteljes férfipózban, kivágott nadrággal, kezében fegyverrel foglal helyet egy egyszerű széken. Egy másik sorozatában a művészettörténetből ismert nőalakokra projektálja saját alakját, új értelmezést adva ez által a Piétát tartó madonnának, Vénusznak és a Sixtusi kápolna Sybillájának.

 

A képzőművészet és design találkozásaként született meg a Salvador Dalí ihlette „csókos száj” kanapé. Dalí 1934-35 között készült Mae West arca, amely szürrealista lakásnak is használható címet viselő festménye alapján számos bútorgyártó cég készítette el a maga Dalí heverőjét.

 

Egy másik női testrész, a fenék és a szék kapcsolatára két olasz művész is elkészítette saját fotósorozatát. Az egyikük Paola Pivi, aki a Vitra miniszékeire „ültette” modelljeit: a sorozatban számos ikonikus ülőalkalmatosság szerepel, többek között George Nelsontól Marshmallow Sofa, vagy Breuer Marcelltől a Vaszilij szék. A másik alkotó, Gabriele Basilico fényképpárokat helyezett egymás mellé: egy szék ülőlapját és egy nő fenekét, ahol frottázsszerűen megjelennek a bútor nyomai.

 

És végül, de nem utolsó sorban egy fiatal tervező friss munkáját említeném, aki a kor igényeire reflektálva alkotta meg saját bútordarabját, amely egyszerre a lakás és a játék elengedhetetlen kelléke. Emanuele Magini a Lazy Football nevet adta székének, gondolván azokra a lustább férfiakra (és nőkre), akik a széken ülve szeretik rúgni a bőrt. Egy másik darab, a Siesta ugyanezt a formavilágot idézi zöld színével és a futballháló alkalmazásával. A bútorokat bemutató fotókon egytől egyig nők szerepelnek, méghozzá olyan nők, akik megunták a szoknyában való végeláthatatlan feszengést, és többé nem hajlandók szorosan összezárni a lábukat, ha leülnek egy székre.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: mayer kitti hanna e-mail: mayerkitti@gmail.com dátum: 2012-06-19
én köszönöm. mert jócskán van mit. :)
név: veress zsuzsa e-mail: k.veress.zsuzsa@gmail.com dátum: 2012-06-19
Gratulálok és köszönöm (mi ketten tudjuk, hogy mit)!!!
zs.