[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Utazások Esterházy Péter koponyája körül III.

szerző: Veress Zsuzsa 2017-12-10

 

Utazások Esterházy Péter koponyája körül III.

 

Átváltozások kétszer

 

Soha nem jártam a Konstanca nevű városban. És mégis ismerem.

 Éspedig az osztrák Christoph Ransmayr Az utolsó világ című regényéből.

 

Konstanca jelenleg Románia egyik legkedveltebb tengerparti üdülővárosa, forgalmas kikötő.

 

Augustus korában viszont ez – az akkor Tomi nevet viselő hely - a provinciák közül is a legperiférikusabbnak számított, ezért is száműzte oda a császár Publius Ovidius Nasót, a kor nagy költőjét.

 

Az 1988-ban megjelent regény egy szöveg helyreállításának kísérletéről szóló szöveg – ahogy ez a posztmodernhez illik is.

 

 Cotta, a fiatal római azért utazik Tomiba, hogy fellelje Naso főművét, a Metamorphosest, mivel a költő ezt száműzetése előtt állítólag elégette.

 

A település, ahová a főhős megérkezik, egy városnak alig nevezhető, lepusztult, barbár nyomortanya, ahol a rozsdás vas, valamint az elburjánzó vegetáció uralja a terepet. A vad őstermészet visszahódítja a civilizáció maradványait is. A történet arra a szálra van felfűzve, hogy Cotta maga is barbárrá válik, hasonul a környezethez.

 

Amúgy az Átváltozok is problematikus mű: Augustus korában az emberek már nem nagyon hittek az antikvitás isteneiben. Így hát Ovidius is „posztmodernül” próbálkozott az igazi nagytörténettel, hogy tudniillik a görög-latin mitológia alapján megírja – átváltozások, azaz metamorfózisok során keresztül – a világ történetét a kezdetektől Caesar istenné válásáig. Az ő műve is inkább a részek, apró részletek szépségében tobzódik, csiszolt hexametereinek mívessége kárpótolja az olvasót az összefüggő nagy egész hiányáért. És ő is gyakran használ fel már korábban leírt szövegrészleteket, azaz „vendégszövegeket”.

 

Hát még Ransmayr műve!

Cotta szélben lobogó zászlókon, rongyokon olvassa a nagy mű részleteit, aztán romos szoborpark menhirjein. Máskor falikárpitokra szőve láthatja a Metamorphoses történeteit, mint valami ókori képregényt. Arról már nem is beszélve, hogy egy mutatványos által falra vetítve, hollywoodi ízű fekete-fehér mozifilmen is lát egy sztorit Naso művéből.

Az anakronizmusok egyébként is átszövik a regényt. Ezek közül az egyik legerősebb, hogy Cotta együtt lakik a vasvárosban egy mániákusan balzsamozó-temető sírásóval, aki bizony nem más, mint egy rossz lelkiismeretű SS-katona, s a holokauszt emlékétől gyötörve emel sírhalmokat sírhalmokra halmozva. A neve Thies, vagyis Disnek, a halottak urának latin neve – germanizálva.

 

És így megérkeztünk a lényeghez:

Ovidius műve nem szövegekben található meg ebben a regényben – hanem megtörténnek az Átváltozásokban megírt történetek. A regény minden szereplője Ovidiusnál is fellelhető.

 A sztorik szó szerint újratörténnek Tomiban. Csak persze mégis másként.

 

Például Echo a mitológiában – és Ovidiusnál is – a visszhang nimfája. Ransmayrnál nincstelen, adományokból élő prostituált, akinek szörnyű pikkelysömöre ide-oda vándorol a testén, s amikor éppen az arcán látható, nem akad kliense. Aztán egyszerűen eltűnik a barlangjából – visszhanggá változott. Vagy mondjuk Arachne, a néma szövőnő, akit a mítoszban Minerva bosszúból pókká változtatott, ebben a regényben az említett falikárpitokon örökíti meg az istenek és héroszok metamorfózisait.

Battus kővé változik, Lycaon farkassá, Pythagoras pedig Ovidius ottfelejtett, eszelős rabszolgájaként lép fel.

 

Az Átváltozások átváltoztatott történetei közül talán a legmegrázóbb Progne és Philomela esete: Progne férje, Tereus megerőszakolta a felesége húgát, Philomélát. És hogy az áldozat ne tudja világgá kiáltani panaszát, az erőszaktevő még a lány nyelvét is kivágta. Ovidiusnál Philomela kivágott nyelve még a földön is ráng, mintha beszélni akarna. A horror úgy folytatódik, hogy Progne bosszúból megöli, megsüti és feltálalja férjének a gyermeküket. Aztán mindhárman madárrá változnak.

Ransmayr könyvében a kannibalizmus elmarad, de a horror nem kevésbé horrorisztikus a regény befejezéséhez közeledve.

 

Na de, ha ez ilyen szörnyű, akkor miért kellene elolvasni?

 

Mert remekmű!

 

Bárkinek, aki olvassa, nagy „aha-élményekben” lehet része. Akkor, amikor ráismer a vasváros lakóinak történetében a mítoszokra.

 

A mítoszok pedig nem sokkolni akarnak.

Ahogy Ransnayr sem.

Az új formát nyert archetípusok az emberi lélekre, a lelkünk mélyén gomolygó pusztító erőre vetnek némi fényt: éppen azért, hogy ne legyen oly éjsötét.

 

Én ezt a regényt is Esterházy Péter ajánlása nyomán olvastam el.

 

Kapcsolódó cikkek:

www.rovart.com/hu/utazasok-esterhazy-peter-koponyaja-korul-_3666

www.rovart.com/hu/utazasok-esterhazy-peter-koponyaja-korul-ii_3690

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :