[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Valami történt

szerkesztette: Lovas Enikõ, 2009-12-12

Két úr szolgája
Amikor elõször hallottam, hogy a kassai Thália Goldoni vígjátékát, a Két úr szolgáját tûzte  mûsorra, épp azért, mert negyven évvel ezelõtt pont ezzel a darabbal debütált az akkor frissen alapított színház, azt gondoltam, „azért ez szép“, késõbb meg azon tûnõdtem, hogy „miért is jó ez nekünk“?


Várady Béla és Petrik Szilárd


Melkvi Bea


Kièa Katalin, Petrik Szilárd és Tóbisz Titusz


Melkvi Bea, Ponty Tamás és Reiter Zoltán


Petrik Szilárd és Madarász Máté


Rab Henrietta és Reiter Zoltán


Petrik Szilárd


Melkvi Bea, Rab Henrietta és Ponty Tamás


Madarász Máté és Petrik Szilárd


Melkvi Bea és Petrik Szilárd


Jelenet az elõadásból


Urbán Zizi és Petrik Szilárd


Petrik Szilárd


Urbán Zizi és Petrik Szilárd


Aztán arra jutottam, spekulatíve, hogy a majd´ háromszáz éves olasz, Carlo Goldoni a legnagyobb színházi reformerek egyike: õ volt az, aki a commedia dell´artéból, a rögtönzéseken, mintákon és sémákon alapuló álarcos komédiából elõre megírt, kötött szövegû  jellemvígjátékot csinált. (És ez csak kimondva volt ilyen egyszerû. Ráment egy bõ fél évszázad!)

Goldoni tehát emblematikus figura: az állandóan megújuló színház jelképe.
Lehetett ebben a választásban akár egy kódolt üzenet is, véltem. Éppenséggel szükség is lett volna rá. Merthogy a Thália a Két úr próbáinak idején hitehagyott volt és enervált. Képmutató, kétségbeesett, zavarttudatú színház. (Jubileumi évadjának megnyitásakor, például,  „feketepéterezett“ – és ez is adekvát cselekvés volt...)

És ekkor még, idõben, elõtte voltunk mindennek, ami azóta, az elmúlt hetekben a Thália háza táján történt. Persze, mindezektõl függetlenül újra és újra felmerült bennem a kérdés, hogy elválasztható-e bármikor, bármelyik színházi elõadás attól a helytõl és idõtõl, amelyben megszületik? Hát aligha.
Meg kérdés az is, hogy kell-e egyáltalán ilyesféle „elválasztásokat“ ambicionálni. Nem úgy van az mégis – kérdem ál-naivan –, hogy „a színház az itt és most mûvészete“? Ha 2009 õszén beléhelyeztetik egy Két úr szolgája a Kassai Thália Színház erõterébe, akkor az vagy ott lép, vagy ott nem lép reakcióba a környezeti elemekkel. Mindig kétesélyes dolog ez, néven nevezhetõ kockázati tényezõkkel.
Pl. kioszthatók-e ennek a darabnak a szerepei? Van-e a Tháliának Beatricéje, férfiruhába bújtatható, androgün-szépségû színésznõje? (Nem volt, de lett, a Szegedrõl ideszerzõdött Melkvi Bea személyében.) Van-e Pantalonéja és Lombardi nevû Dottoréja? (Reiter Zoltán és Illés Oszkár echte Pantalone és Dottore.) Kiállítható-e  legalább két szerelmespár, akik nélkül nem képzelhetõ el egyetlen commedia dell´artéba oltott és abból építkezõ Goldoni se. (Madarász Máté – Florindo Aretusi, Beatrice kedvese – tavaly óta társulati tag, és hálistennek a Silviót játszó Ponty Tamás is az. Az õ kedvesét, Claricét alakító Rab Henriettát pedig a Komáromi Jókai Színháztól “kérték kölcsön“ erre az alkalomra.)

És persze, mindenekelõtt, ott van-e a színházban az a színész, aki Truffaldino lehetne? És lesz-e ennek a zanninak nõi párja, Smeraldina szerepére?

1745-ben Goldoni a Két úr szolgáját a kor híres Arlecchino-színészének, Antonio Sacchinak a felkérésére írta egy francia cselekményvázlat alapján. Sacchi volt a színháztörténet elsõ Truffaldinója, a commedia dell´arte két különbözõ egyéniségû szolga-figurájának – a két zanninak – a ravasz és elszánt Brighellának, valamint a vidám, kétbalkelzes, de szeretetreméltó Arlecchinónak az ötvözete – fõképp ez utóbbiban benne rejlõ lehetõségeket fejlesztve tovább.
Ezt a szolgafigurát azóta is a faluról városba kerülõ, együgyû, de leleményes, a társadalmi mozgáslehetõségek közt új értékeket hordozó parasztemberként értelmezik.

Amikor a darabot rendezõ Valló Péter Petrik Szilárdra osztotta Truffaldino szerepét, megtört egy több évszázados színházi hagyományt. Mert Petrik Szilárd Truffaldinója aztán bármi, csak faluról városba került parasztfigura nem.

De mielõtt arról szólnánk, hogy valami mi nem, nézzük meg inkább azt, hogy mi micsoda.

A darab meséje szerint a velencei Pantalone úr Clarice nevû leányát feleségül ígérte a torinói illetõségû Frederigo Rasponinak, akit állítólag megölt egy Florindo Aretusi nevû ifjú. A büntetés elõl Florindo Velencébe jön, ahová követi õt, férfiruhában(!) a kedvese, a megölt Frederigo húga, Beatrice. A lány a saját fivérének adja ki magát, amivel hatalmas bonyodalmat okoz Pantalone házában, ahol Clarice és Lombardi doktor fia, Silvio épp eljegyzésüket tartják – hisz a korábbi férjjelöltet, Frederigót halottnak tudják.
Pantalone urat üzleti érdekek fûzik a lánya és Frederigo házasságkötéséhez, ezért  a szerelmesek, Clarice és Silvio legnagyobb kétségbeesésére visszakozik, és megerõsítve  korábbi ígéretét, feleségül ígéri lányát az álruhás Beatricének.
Beatrice nõsülési szándékai természetesen nem lehetnek komolyak, s az elsõ adandó alkalommal le is leplezi magát Clarice elõtt, azzal a kitétellel, hogy a titkáról Claricével hallgatást fogadtat.
A bonyodalmak egyik szálát tehát a Clarice–Silvio szerelmespár, a másikat pedig a Beatrice–Florindo szerelmespár kálváriája okozza. Mellékszálként ott vannak még Pantalone átláthatatlan üzleti ügyei, valamit ott van a Betrice/Frederigo felbukkanása okozta családi viszály is Pantalone és Lombardiék között.
A fõ konfliktust azonban nem ezek, hanem Truffaldinónak két úrhoz, Frederigo/Beatricéhez és Florindóhoz való szolgálatba szegõdése okozza. Õk ketten a darab végéig nem tudnak arról, hogy egymás közelében vannak, mint ahogy természetesen arról sincs tudomásuk, hogy Truffaldino egyidejûleg mindkettejük szolgája.

Hát, szó ami szó, ettõl a konflikushálótól, önmagában, a komolyabb, vagy csak másféle   izgalmakhoz szokott lelkünk nehezen indulna már meg, ha Goldoni nem volna az a Moliére-hez hasonló és fogható, véresen komoly vígjátéki szerzõ, aki – miközben felrakja a maga bonyolult dramaturgiai szerkezeteit, konfliktusait, a sûrített életképeket a pergõ dialógusokkal – pontos és elevenbe vágó megfigyeléseket tesz az emberrõl. Csodálkozni legfeljebb azon lehet itt, amin a halhatatlanok esetében általában szoktunk is, jelesül, hogy „az emberi természet milyen keveset változott az évszázadok alatt“.

Valló Péter finomujjú, intellektuális rendezõ, aki, mondják, mindent tud, amit az emberrõl és az emberi viszonyokról tudni lehet, vagy egyáltalán tudni érdemes. Az általa tevezett díszletek közt – tojásfehér, a vászonnál valamivel lengébb, kimerevíthetõ és függönyszerûen felgöngyölhetõ, leengedhetõ anyag osztja, tagolja a hol külsõ, hol belsõ tereket – nincs is igen más, meg nem is igen lehetne másra, mint ezekre a viszonyokra figyelni.
Gadus Erika gyönyörû, színes jelmezei egyidejûleg „játszanak“ jelent és stilizált múltat. A messzi földrõl jött szerelmesek, Beatrice és Florindo képeskönyvbéli mesefigurák. Az apák világa, Pantalonéé és Lombardié, valamint az épp konformizálódni készülõ fiataloké a konvenciókat idézõ. A fogadós Brighella, a majdnem-rezonõr, hol emezekkel, hol amazokkal konform. A nõi zanni, Smeraldina, a szobalány (Urbán Zizi) díszes-színes kismadár.
Truffaldino pedig... nos, õ más.

Truffaldino az útkarbantartó munkások narancssárga kabátjában, viseltes nadrágjában és azzal az õ „kormos képével“ akárha a munkanélküliek foglalkoztatási programjának egyik  reprezentánsa volna.
Honnan jött, ki lehet ez az ember? Mit akar itt? Olyan határozottan uralja a színpadot ez az ágrólszakadt és éhenkórász, együgyûen ravasz vagy ravaszul együgyû (?) figura, mint egy eltévedt vagy álruhás király.

Ki tudhatja azt, hogy hogy is van ez? Vannak színészek, akiknek mindig – vagy legalábbis majdnem mindig – egészen rendkívüli intenzitású színpadi jelenlétük van.
Petrik Szilárd ilyen színész. Valami más világ levegõje van körülötte – ezúttal egy olyané, „ahol nincs se úr, se szolga már“... (Illetve hogy már nincs, vagy még nincsen szolgaság intézménye ott, ahonnan Truffaldinója való, ez a kérdés, jelzésszerûen, szintén ott van, föl van dobva –  nem a darabban, hanem a szerepértelmezésben.)
Ez a Truffaldino egy ún. messzirõl jött ember. Egy kicsit olyan, mint aki hosszú álomból ébredt. Ezen a világon, azaz a világnak annak a szegletén, ahová vettetett, idegen. Az emberi viszonyok és az alapképletek viszont a végtelenségig leegyszerûsödnek számára itt: enni kell, inni kell... szerelmeskedni kell. És hogy mindez meglegyen, tájékozódik és adaptálódik: elszegõdik elõbb egy, majd – hogy még jobb legyen neki – két úr szolgájául.
Nem szület(het)ett szolgának – bár egy helyütt mondja, hogy nem ért semmi máshoz –, de határozott tehetséget mutat hozzá. Akárcsak az ételek tálalásához, a felszolgáláshoz, a konfabuláláshoz vagy a széptevéshez. Játszik. Alkalmazkodik. Éhezik. Lót-fut, izzad. Megfelelni vágyik. Egészen rövid idõtávokra tervez. Amikor elverik, akkor fáj. Mély emberi igazságként kimondja, hogy „az urak elvárják, szeretettel szolgáljuk õket... Meg kellene egyszer az uraknak mondani, hogy a szolgát is szeretni kell ám!“
Megborzongat azzal, hogy egy ilyen mondatnak megint realitása, valódi jelentése tud lenni.

A commedia dell´arte játéktechnikája különben speciális kihívás elé állítja a színészeket. A Goldoni-rendezésekre oly jellemzõ „félré“-k, a jelenetbõl a nézõk számára kibeszélõ pillanatok fegyelmezett, koncentrált játékot kívánnak – itt nagyon könnyû lépést elvéteni, vagy akár megcsúszni. Ott van a veszély minden bemutatónál, aztán minden újabb színházi este: hiába volt minden – ihletettség, reveláció, aztán és közben munka, alázat, fegyelem –, ha a darab bealszik.

Az a bizonyos nagyon erõs színészi jelenlét a Beatricét játszó Melkvi Beát jellemzi még, aki a próbaidõszak utolsó fázisát és a bemutatót is kificamított térddel, térdmerevítõben játszotta végig. A színház, szerencsére, nem csinált belõle reklámfogást. Csupáncsak egy félmondat hangzik el errõl a színpadi szövegében, meg egy mozdulattal utal rá, amivel „magyarázza“ a bicegését. (Ti. hogy „Frederigo“ nem halt meg, csupáncsak megsérült.) Persze, nem ettõl válik különlegessé a játéka, sokkal inkább attól, hogy Melkvi Bea Beatricéjét a színpadon nem a körülmények ilyen-olyan alakulása, hanem Melkvi Bea akarata irányítja.
Olyan erõ, dinamizmus és nem utolsósorban mesterségbeli tudás van ebben a játékban, ami pillanatról pillanatra új izgalmakat teremt, és viszi, sodorja az elõadást. Ahogy a darab intellektusát és – megkockáztatom – a poézisét, poetikusságát is Petrik Szilárd értelmezése adja, úgy az elõadás lendületét – már amennyiben ezek szétválasztása nem botorság – Melkvi Bea "drájvja" hozza.   
Bandor Éva óta nem volt ilyen karakterû színésznõje a kassai Tháliának. (Sajnos és jellemzõ, persze, hogy Bandor Éva se a Tháliában futotta ki magát, és lett azzá, ami.) Melkvi Beára, mondjuk, már nem ártana vigyázni, õt megbecsülni.

Egyébként meggyõzõdésem, hogy az alanyi jogon kijár egy színház valamennyi színészének, hogy ahová leszerzõdött, ott rá vigyázva legyen.
A vezetõ színész státusa pedig nem a szolgálatban letöltött évek száma szerint jár valakinek. Inkább olyasféle megbecsülés az, amivel egy színház megtiszteli a mûvészeit.

Persze, ha valaki – egy ember vagy egy intézmény – elveszíti az önbecsülését, az õt feltétlen demoralizálni fogja.
A bemutató táján játszott Két úr szolgája fantasztikus elõadás volt. Van egy jelenség, amit úgy hívnak: fedetlen arccal játszó színészet. Amikor egy elõadáson azt látni, hogy akik csinálják, azok saját magukkal tökéletesen önazonosak. Nagy válságok, kataklizmák idején, vagy inkább árán és után szoktak eljutni ide közösségek, emberek.
Alig hittem a szememnek.

Pár héttel késõbb ugyanez a színház és ugyanez az elõadás már fegyelmezetlenebb, elkentebb, szétcsúszottabb lett.
Mondják, minden sikeres színházi estéhez kell „egy csipetnyi kegyelem“. Kétségtelen. Az mindig kell mindenhez... Meg kell még hozzá más is.

A Kassai Thália Színháznak például kifejezetten jót tenne, ha megértené végre, ha volna önmagáról ilyen tudása, hogy miközben Két úr szolgáját játszanak a színpadán, õ – mint intézmény – nem szolgája senkinek. Nemhogy két úrnak nem – se a Magyar, se a Szlovák Köztársaságnak, se azok kultúrával, kultúrában garázdálkodó, vagy inkább csak azok pénzeivel kufárkodó intézményeinek –, de egyáltalán és általában véve se senkinek.

Más relációkban, más lágékban játszik a politika és megint másban a mûvészet.


P.S.: A Truffaldinót negyven éve játszó Várady Béla ebben az elõadásban a hordár epizódszerepében jelenik meg. Várady Béla jelenség – ritka tünemény értelemben.
Az egyik próba elõtt a színház elõcsarnokában toporog, már jelmezben, és a vele riportot készíteni szándékozó, bejelentkezett, de késésben lévõ tévésekre vár. Megmorogja közben a színházi helyzetet, a politikát... Szóval múlatja az idõt, jó magyar szokás szerint.
– „Mit fognak akarni tõlem ezek a tévések?“ – dünnyögi, csak úgy maga elé.
– „Azt akarják megtudni tõled, Béla bátyám, hogy hogy történhetett ez meg veled, hogy jutottál negyven év alatt idáig, hogy fõszereplõbõl hordár lehess.“


(Színházi fotó: Bodnár Gábor)


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :