[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

"Valamit idézni, az nem olyan könnyű" - interjú Esterházy Péterrel

szerző: Görözdi Judit 2012-03-25

 

 

Esterházy Péternek sorra jelennek meg a könyvei szlovákul a Kalligram Kiadó jóvoltából, legutóbb 2011 őszén az Egy nő című prózakötet Jedna žena címmel, Deák Renáta fordításában. Az alábbi interjú ebből az apropóból készült, elsődlegesen a szlovák olvasóknak címezve, s eredetileg a Romboid irodalmi folyóiratban jelent meg Citovať nie je jednoduché címmel (Romboid, 2012/1, 19-25. o.; www.romboid.sk).

 

Pozsonyba könyvbemutatóra érkezett. Sok nyelvre fordítják a műveit, Magyarországon is sok könyve jelenik meg. Gyakran van jelen a könyvbemutatókon?

Van bennem ez ügyben fegyelmezettség. Hozzátartozik az írói munkához, hogy az ember a megjelent könyvei iránt érez felelősséget, és próbálja segíteni őket. Ahogy múlik az idő, úgy van ehhez kevesebb kedvem, egyrészt nem is tudok minden könyvnek utána menni – ez ugye a dicsekvés helye volt –, meg egyre többet gondolom azt, hogy oldják meg saját maguk a könyvek a saját sorsukat. Az ember vagy utazik, vagy dolgozik, és engem lassan semmi más nem érdekel, csak a munka. De van ennek egy személyes vonzata is, ha az itteni kiadóm, Szigeti Laci mondja, hogy jönni kell, akkor jönni kell, nem gondolkodom.

 

Azt mennyire tartja fontosnak, hogy az író személyesen ott legyen a könyvei mögött, amire épp a közönségtalálkozók adnak lehetőséget, vagy az ilyen interjúk, mint ez? Hogy az olvasóban megképződjön egy konkrét vonásokkal bíró arc a szerzőről?

Ez egy nagyon kétséges eljárás. Elvileg nincsen más, csak a szöveg. Ezért például duplafenekű az olyan dícséret, amikor azt mondja valaki, hogy hallottam önt felolvasni, nagyon jó volt, most már értem a könyvet. És noha ez így is funkcionál, a szempontjaim nem ezek. Engem csak az az egy dolog érdekel, hogy a könyvem eljusson az olvasóhoz.

 

Eredetileg a szövegek felől vetődött fel számomra is ez a kérdés. Egy valóságos, Esterházy Péterre utaló szerzői arc mintha a szövegek világában is határozottan megjelenne, figyelmeztetne önmagára, ha az olvasó már túl otthonosan érzi magát a fikcióban.

Nehéz azt megmondani, hogy ki az, aki megjelenik, hogy milyen viszonyban van az 1950. április 14-én született magyar állampolgárral. És játszom is ezzel a dologgal. A könyveimnek fontos eleme, hogy elbizonytalanít az önéletrajziságot illetően. Nagyon sokszor csinál úgy, mintha önéletrajzi volna, sokat tesz ezért, hogy elhiggyük. A legtisztábban talán a Semmi művészetnél látszik. Van egy könyv húsz évvel ezelőttről, A szív segédigéi, amelyik egy anya haláláról szól, azt lehet önéletrajziasan olvasni, ami ellen én védekezni szoktam, miközben valószínűsíthetem, hogy ha az édesanyám nem halt volna meg, akkor ezt a könyvet nem írtam volna meg. De az önéletrajziságát nem tekintem relevánsnak. A Semmi művészet pedig nagy erőfeszítést tesz arra, hogy önéletrajziként lehessen olvasni, hogy az elbeszélő énnek, akiről feltételeznünk kell, hogy azonos EP-vel, van egy kilencvenéves mamája, akihez minden nap eljár. És a könyv úgy dolgozik, hogy ez hihető.

 

Vagy egy másik példa a  Harmonia cælestisből, ahol pedig az édesapa a központi alak. Egy régi családi történetként előadott Ödipusz-történetvariációban hangzik el a mellékmondat, hogy a nagymama akkor annyi idős lehetett, „mint most a Gitta“, akiről tudjuk, hogy az Ön felesége. Tehát a szöveg nagyon konkrétan hozza bele a szövegvilágba azt a valóságot, amit az olvasó Esterházy Péter személyes világából ismerhet. Játék fikcióval és valósággal?

Minthogy ez ügyben mindent fikciónak tekintek, a saját életemet is anyagként kezelem. Amit úriember nem tesz. De az az állítás a részemről sohasem hangzott el, hogy úriember volnék. Félő, nem először mondom ezt a mondatot. Ezt sem.

 

Ez a Bevezetés a szépirodalomba című könyvének az eljárása, hogy a zárójelek fordítva tevődnek ki: a világ van zárójelben, és a szöveg a világ?

Az első könyvem, ami evvel az attitűddel dolgozott, az a Termelési regény. Igen, a Bevezetés ennek volt az egyik végpontja. Én magam ezeket a szövegeket nem tekintem személyes vallomásnak, nem kell valamiféle belső korlátot átlépnem, nem gondolom, hogy magamat adnám ki. Az olvasó aztán azt csinál ezzel, amit akar. Például felháborodik, hogy azt írom, van egy húgom, és kiderül, hogy nincsen húgom. Kérdem: kinek nincsen húga, a regénynek nincsen húga? Értem persze, hogy az olvasó mire gondol, és nem is vagyok benne teljesen ártatlan... Hát ezzel az ellentmondással kell élnünk.

 

Az autobiográfiával foglalkozó elméleti irodalom azt állítja, hogy erősebb, mintegy biológiai hatást vált ki az olvasóban az a tény, ha egy történetet igaziként, valóságosként olvas. Ez a valósággal és fikcióval való tudatos játék az alkotó részéről vajon számol-e ilyesmivel?

Egy regény mindig arra törekszik, hogy elhitesse az olvasóval, hogy az egy valóságos történet. Addig mondja, hogy létezik egy Madam Bovary nevű nő, amíg azt elhisszük. Úgy olvassuk, mint egy hús-vér ember történetét, és minthogy egy remekműről van szó, úgy olvassuk, mint a saját történetünket. Van az a híres mondás, hogy Madam Bovary én vagyok, ez egy váratlan, kicsit botrányos megjegyzés Flauberttől. Elmúlt nagyjából százötven év, én hasonló szituációban ugyanilyen váratlanul és botrányosan azt kell, hogy mondjam: Esterházy Péter én vagyok. Poétikailag ez ugyanolyan kijelentés. De látjuk, hogy itt valami megfordult, amit ezer más helyzetben is látunk – hogy blöfföljek – az atomfizikától a festészetig. Amikor azt mondjuk, hogy a kép nézi a nézőt, vagy amikor a fizikusok megállapítják, hogy a vizsgálat maga megváltoztatja a dolgot. Ezt a folyamatot modellezi tulajdonképpen az én mondatom, vagy a Bovarynéval való páros mondat.

 

Az Egy nő című könyv, ami most jelent meg szlovákul, tulajdonképpen egy régebbi munkája, 1994-ben adták ki eredetileg és azóta sok fordításban is.

Történetileg ez úgy volt, hogy 1992-ben nyitottam egy külön füzetrészt ezekre a szövegekre, úgy terveztem, hogy a Harmonia cælestis része lesz, az apa titkos naplója. De láttam, hogy az anyag azt kívánja, hogy külön legyen, ne olvadjon bele a regény ezer oldalába, mert így, külön sokkal élesebben szól. Illetve az apa titkos naplója éppen egy olyan hagyományban helyezné el a szövegeket, amit nem akarok, hogy ennél ez – hogy ezt az „ősi magyar" szót használjam – sprődebb. Három hónapra abbahagytam a Harmonia cælestis írását, megnéztem, hogy mi kell még hozzá, hogy teljes legyen az egész – mert akkor tud könyv lenni, ha teljes.

 

Érdekes, amit mond, mert – ha szólhatok erről – viszonylag frissen olvastam mindkét szöveget, és noha nem volt  tudomásom arról, hogy az Egy nő darabjai a Harmonia cælestis részeként születtek eredetileg, az olvasói benyomásom is az volt, hogy ezek a szövegek egymásra is mutatnak, rájátszanak.

Azt gondolom (de itt fenntartással kell kezelni a szerzőt, mert a szerzőnek van egy elgondolása arról, hogy miről szól és hogyan szól a szövege, aztán a könyv beszél, ahogy beszél, és nem biztos, hogy ugyanazt mondja, amit a szerző), van valamiféle hasonlóság az Egy nő és a Harmonia cælestis első része között. Nem múlik bennük az idő. Megállított. Azt lehetne mondani például az Egy nőről, hogy a szeretkezés végtelen ideje, ha ez túl poetikusan hangzik is. Ezért szerepelhet az Egy nő szövegeiben egy olyan felsorolás a mikor történtre vonatkozóan, hogy „már lehet nem üvegházi paprikát kapni, (...) a parlament megszavazta a 2. zsidótörvényt (május 3-a), és a török csapatokat is kinyomta már az ifjú Bádeni Lajos az országból“. Az idő nem lineárisan múlik, illetve nem is múlik, hanem egymás mellé tevődik. Ez a szemlélet ugyanaz, mint a Harmonia cælestis első részének a fragmentumjaiban, ahol nagyon erős konkrét időbeli utalások vannak, miközben a szöveg maga nélkülözi az időt.

 

A Harmonia cælestis apafigurájának titkos naplójából tehát külön könyv lett, de a regény így is tartalmaz naplószerű részeket.

Azok valóságosak. Kétféle napló van a könyvben, az egyik a Tanácsköztársaság idejéből való, a dédapám, Esterházy Miklós Móric följegyzései. Például az ellopott kötél története ebből való valóságos anyag. A másik meg a nagyapám, Esterházy Móric följegyzései a negyvenes évekből és korábbról is. Megírja például konfliktusait Vilmos császárral, benne volt egyfajta németellenesség. 1917-ben fiatalemberként, harminchat évesen miniszterelnök volt, nem is volt kellő politikai súlya, talán ha négy hónapig volt miniszterelnök. Aztán tagja volt a Bethlen-féle koronatanácsnak, akik próbálkoztak a kiugrással meg evvel-avval. Ezek a följegyzések stilárisan is érdekesek, nagyon szűk, knapp mondatokat írt, néha alany nélküli rövid mondatokat, amit én nagyon jól tudtam használni. Nagyon érdekes ez a stiláris kettősség, azt mutatja, hogy nem akar ő erről mesélni, csak rögzíteni akar. Akar is mondani, meg nem is.

 

Ez az anyag a családi archívumban van meg?

A dédapám visszaemlékezéseiből készült egy kis füzet. A nagyapámé kéziratosan van meg a Haus-, Hof- und Staatsarchivban Bécsben, én kaptam egy másolatot a nagynénémtől. Kézírásos szöveg, szép, kicsi betűkkel írt.

 

Mi ezeknek a dokumentumoknak a helyi értéke a regényben?

Egy regényben a dokumentumok igazsága nem attól függ, hogy a dokumentumok valóságosak-e vagy sem, a regénynek külön igazsága van. Sok dolognak utánamentem, amikor a Harmonia cælestist írtam, azért, mert a valóságos dokumentumnak nehezen leírható stiláris ereje van. Egyszerűen másképpen szól. Időnként csináltam azt, hogy a benne szereplő tényeket elrontottam. Például a fraknói várban van egy kút, ez kellett nekem, megnéztem, hány méter. És egy méterrel nagyobbra vagy talán kisebbre írtam azért, nem másért, hogy a szöveg ne tévessze meg magát. Hogy tudja, az ő pontossága nem onnét származik, hogy a 142 méteres kút valóban 142 méteres, neki van egy külön igazsága és pontossága, neki azt kell követni.

 

A dokumentumok mellett szívesen épít a szövegeibe más fikciós szövegeket is, kedvelt és talán legjellemzőbb eljárása az intertextualitás. Miből ered?

Rögtön, amikor elkezdtem írni, anélkül, hogy bármit tudtam volna az intertextualitásról, használtam. A Fancsikó és Pintában kevésbé, de a Pápai vizeken ne kalózkodj című könyvben már használtam. A Termelési regénybe átvettem idézeteket részint Mikszáthtól, részint Király István Mikszáthról szóló írásából. Az eljárás abból a tapasztalatból eredt, hogy egy nyelvi térben élünk, amelyben különböző státuszú mondatok vannak, és ezekkel a mondatokkal dolgozunk. Az átvett idézetek legerősebb effektusa az idegenség. Bekerül egy idegen mondat a szövegbe, miközben a szöveg magáévá teszi ezt a mondatot, tehát olyan, mintha hozzá tartoznék, de mégis megmarad valami idegenség benne. Ez okoz a szövegen – hogy metaforikusan fejezzem ki magam – valamiféle remegést, valami kis mozgást, akár repedést. És ezt én fontosnak tartom. Egy bizonytalansági tényező, egy olyan furcsaság keletkezik, ami másképp nem jön létre. Azt a hasonlatot szoktam mondani, hogy ez kicsit olyan, mint a néma filmekben az üldözési jelenet, amikor az egyik kocsival üldözik a másikat, és a kocsi beleszorul a villamossínbe. Hiába megy jobbra az üldözendő kocsi, ha a sín balra megy, a másikat elviszi balra. Vannak ezek a tehetetlenségek. Ez ugyanaz az effektus, mint amikor tizenöt szinonímát használok. Mondok egy szót, veszek rá egy szinonímát, és javítom, és javítom, és a szöveg nem tudja magát abbahagyni, végtelen belső ciklusok alakulnak ki, ami a tehetetlenséget mutatja.

Persze mindez, amiről beszélek, nem tartom valószínűnek, hogy bármit is megmagyaráz az olvasónak, mert nagyon erősen magán viseli az én személyes elképzelésemet a szövegről. Én soha nem beszélek egy könyvvel kapcsolatban a cselekményről vagy a szöveg szereplőiről, miközben (cselekmény az nemigen van) nagyon erős figurái vannak a szövegeimnek, lehet rájuk emlékezni. De én soha nem gondolkodom úgy, hogy ezekről gondolkodnék. Az előbb volt szó róla, hogy az a jó, ha ezeket reális személyeknek gondoljuk, ha nem lepődnénk meg, hogy az utcán találkozunk Bovarynéval, vagy csak azért, mert furcsán van öltözve. És nagyon nagy írókat hallottunk úgy beszélni a szereplőikről, mint valóságos személyről. Ahogy a Balzac-anekdoták mondják, hogy megsiratta Goriot apót. Ezt én nem szoktam csinálni.

 

Most mégis eszembe jut egy momentum az édesapja ügynöki tevékenységéről írt, Javított kiadás című könyvéből, amelyben egy helyütt azt kommentálja, hogyan olvassa a Harmonia cælestist, és rajtakapja önmagát azon, hogy referenciálisan, tehát valósan fogja fel a regény központi alakját, az apa-figurát.

Nemcsak hogy rajtakaptam magam, hanem úgy akartam olvasni: hogy akkor tekintsük ezt úgy, mint valamilyen híradást. Egyébként minden, amiről beszélek, minden poétikai „izé“, amiről beszélek, az megsemmisül a Javított kiadásban. Hogy a szó, a nyelv a fontos és valóságos, ez mind nem igaz. Úgy is jártam vele, mint a kisbojtár a farkassal. Addig mondtam, hogy minden maszk csak, hogy a saját arcom is maszk, hogy amikor azt mondtam, ez most nem maszk, ez igaz, akkor valaki azt kérdezte, miért higgyem el.

 

Valóban volt ilyen?

Persze. Van ennek ilyen rosszindulatú olvasata, hogy apám ügynöki múltját kitaláltam, hogy ez is egy regény. Éppenséggel ha ez valóságos kérdésként felmerül, egy telefonnal megoldható, fel kell hívni a Történeti Hivatalt, nagy elméleteket tehát nem érdemes ráfűzni. De elvileg egy szövegről valóban megállapíthatatlan, hogy fikció vagy nem fikció. De én evvel nem törődtem, a mai napig nem érdekel, nem tud érdekelni, mit gondolnak róla. Noha ahogy múlik az idő, a Javított kiadás egyre inkább normális könyvként működik, nekem mégis – hogy eufemisztikusan fogalmazzak – egy speciális könyv.

 

Szlovákiában például nagy visszhangot váltott ki, ami azt mutatja, hogy ennek a térségnek, ahol ezzel a kérdéssel szembe kell nézni, fontos könyv.

Térjünk még vissza az intertextualitáshoz. Újabban nem csak poétikai kérdésként vetődik fel, hanem szélesebb körben vet hullámokat, okoz konfliktusokat. Erről mi a tapasztalata?

Ennek az eljárásnak a státusza megváltozott. Sok oka van ennek, az internet is lehet ilyen ok. Harminc év után lettek belőle

konfliktusok, csak újabban, korábban nem jelentett gondot. Amikor Amerikában megjelent, hirtelen kiderült, hogy a Donald Barthelme-idézetek használatához ki kell kérni a Donald Barthelme Társaságnak az engedélyét, Magyarországon ez nem volt húzós, és így tovább, mindenfélét tudunk mondani arról, hogy alakult ki a dolog. És van a kérdésnek egy rosszindulatú vonulata – ami Magyarországon mindig összefügg a politikával is –, a plágiummal kapcsolatosan, ami tiszta marhaság. De az igaz, hogy az én eljárásom radikális volt ez ügyben. És hiába mondom, hogy én ezt milyen barátságosan gondolom, hogy a könyvek egymásnak segítenek, és ezt tényleg így is gondolom, az nem zárja ki, hogy a szerző, aki így kifosztva lett, ezt ne sérelmezze. Minthogy harminc évig senki nem sérelmezte, én erről nem is gondolkodtam. Most lett egy-két eset, ahol ezt sérelmezték, és akkor nekem erről valamit gondolni kell. Olyan sokat nem gondolok róla, mert mindig a szöveg felől gondolom ezt el, nem az emberek felől, de az bánt utólag, amikor kiderül, hogy valakit evvel megbántottam. Ha tehát most használni akarok egy idézetet, akkor ez mindig az eszembe jön. A Semmi művészetnél már lehet látni, hogy reflektálok erre. Mert hát, nemde, megváltozik a helyzet. Volt olyan könyv, amiben az idézést jeleztem, például a Bevezetés a szépirodalomba című könyvhöz hozzátartozik ez a játék. Fogtam listákat, és úgymond minden magyar írót bele akartam venni függetlenül attól, hogy van-e a szövegben tőle idézet. Például az első kiadásból kifelejtettem Tőzsér Árpádot, és akkor gyorsan beírtam, nehogy azt gondolja, baj van, mert nekem megtiszteltetés, hogy a Tőzsér Árpád neve ott szerepel ebben a sorban. De van, akit ez irritál. Mert az a gesztus, amikor egy mondatot kiragadok tényleg az összefüggéseiből, az valóban brutális dolog. És minthogy én minden határon, minden szokásjogon túlmentem, ennek lehet ilyen személyes következménye. Most utólag a Harmonia cælestishez is lett egy lista írva, megtalálható az interneten.

 

Tehát Ön is különböző módon alkalmazza ezt az eljárást.

Valamit idézni, az nem olyan könnyű, annak meg kell teremteni a környezetét. Ha ez olyan könnyű volna, mondhatnánk kicsit gőgösen, hogy akkor tessék csinálni. Ráadásul egy következő könyvnek a helyzete az idézést illetően is egyre nehezebb, mert ha ez egy túlságosan bejáratott módszer, akkor épp a túlságossága miatt nem használható. Ha az embernek valamire túlságosan könnyen rájár a keze, akkor azt meg kell nézni, hogy szükségszerű-e. Ahogy múlik az idő, ahogy az ember egyre több könyvet ír – azt szoktam mondani –, a kertnek egyre több részét lefedte már, s abba a kertrészbe akkor nem lehet már menni. Itt a legnagyobb fedés a Harmonia cælestisszel történt (a legmesszebbre ez a könyvem jutott), és akkor ez mit jelent, miből vagyok kizárva, mit jelent ez a tiltás? Azt jelenti, hogy az édesapa szót már soha többet nem lehet leírni, vagy mit jelent? És van olyan kritikus, aki ha már meglátja az anya vagy az apa szót, akkor gyanakodva nézi a szöveget, hogy ez már egyszer volt. Nem tudom, hogy igaza van-e vagy nincs igaza, én magam mindig úgy gondolom egy új könyvnél, hogy valami nagyon mást csinálok, utána már aztán látom, hogy ugyan mást, de soha nem nagyon. Mert mindig én vagyok, aki csinálom, és hiába tologatom arrébb az arányokat, azért az fölismerhető, hogy ezt ugyanaz a kéz írja.

 

Az idézéstechnikával kapcsolatban hadd számoljak be arról a tapasztalatról, amire a szlovák műfordítószemináriumon tettünk szert kortárs magyar irodalmat fordítva. Innen, tehát a szlovák kontextusból tekintve úgy tűnik, hogy a magyar nyelvhasználói gyakorlatban általában is sokkal természetesebb a különböző idézetek használata akár szállóigék formájában, akár rontva, ironikus felhanggal. Talán ebből is táplálkozik a posztmodern irodalmi gyakorlat. A jelenség pegig nyilván összefügg az erős magyar iskolai memoriterkultúrával, hogy diákként minden nyelvhasználó sok szöveget tanul meg.

Azért ez Magyarországon is generációfüggő. Amit maga úgy mond, hogy memoriterkultúra, annak vége van. És az egy nagyon érdekes helyzet, hogy mi van akkor, ha ezek az utalások nem lehetségesek. Ebben a pillanatban még statisztikai kérdés, azt jelenti, hogy kevesebben értik meg, kevesebben olvassák el a könyvet, mert kevesebben tudják élvezni. De mi van akkor, amikor ez a kulturális közösség megszűnik közösség lenni, mert nincsenek közös referenciapontok? A fordításnál ez nyilván élesen vetődik fel. Amikor a regényben az van, hogy „lehellet megszegik“, abból például a német fordításban az lett, hogy wurde still, tehát csönd lett. És ezt jobbnak tartom, mintha utána mennénk egy Goethe-idézetnek, de az fontos, hogy valahol másutt, ahol ennek van tere, jöjjön létre ez az effektus. De az radikális kérdés, hogy mi van akkor, amikor ezek a hivatkozási rendszerek nem működnek, hogy akkor hogy működik a regény, hogy működik a nyelv? Mi van, ha már elvileg sem számíthat az író erre a közösségre? Mit jelent ez az írásra nézvést? Ezt nem tudom.

 

A magyar irodalom azonban jelenleg nagyon is működőképesnek tűnik, a figyelmet a nemzetközi irodalmi színtéren is felkeltette – története során talán  a legintenzívebben. Ön szerint  valóban olyan erős a kortárs magyar irodalom nemzetközi viszonylatban, ahogy ez Magyarországról látszik?

Ez valóban így van, illetve országonként más ennek az aránya. Az a régi tapasztalata az embernek a 80-as évekből, hogy minden magyar könyv újrakezdi a saját történetét, és nincsen neki környezete, amibe megérkezne, az megváltozott a világsikerekkel, Máraival, Kertész Nobel-díjával, és megváltozott további három-négy írónak a sikerességével vagy tudomásul vételével. Ha most egy fiatalembernek a könyvét lefordítják például németre, akkor az, hogy magyar irodalom, jelent valamit. Tudnak mondani klasszikusokat, tudják mondani Kosztolányit, Márait, tudják mondani, hogy nem értik, mert a fordítással nem jön át a Krúdy, de mintha az is valami nagy volna, és tudnak mondani legalább öt-hat kortárs szerzőt. Ez egy radikális változás, még akkor is radikális, ha otthon, Magyarországon ez ügyben elég idióta vélekedések is el tudnak hangzani. De akkor ez most mit jelent? Egy idegen irodalmat ritkán lehet pontosan fölfogni, hisz mindig az ismert szerzőket kapjuk belőle, a könyvkiadás is erre megy. Azt például lehet tudni, hogy ki Peter Handke, de azt nemigen, hogy ki Gert Jonke, azt lehet tudni, hogy ki Nádas Péter, de azt nem lehet tudni, hogy ki Pályi András, vagy éppencsak lehet tudni, hogy ki Tandori Dezső, egyáltalán a költők. Van ennek egy ilyen durvuló része is, hogy amikor végre valamilyen helyet kinehézkedett magának a magyar irodalom, akkor mozog úgy a világ balszerencsés módon, hogy az a bonyolultság, amit képvisel, igazában nem divatos. Tulajdonképpen nem is igen lehet érteni, hogy a könyveinket mért is fordítják le. Egy Krasznahorkai-regénynek mért tud sikere lenni? Vagy a Harmonia cælestis tényleg semmit nem tesz meg azért, hogy a belga olvasó könnyebb helyzetben legyen, mert a magyar nyelv sajátosságaival, a magyar történelemmel dolgozik, és így tovább. Egyébként nagy kéjjel lehet emlegetni ebben az új politikai térben, hogy ezek túlságosan magyar könyvek, ez a problémájuk. Valami erejük vagy nagyságrendjük mégis van, ami miatt működnek. De nagyon sok illúziót nem érdemes ez ügyben táplálni. Maga a figyelem is olyanná válik, hogy csak a hangos sikereket veszik észre az emberek, márpedig az irodalomnak a nagy része a csendes könyvekből tevődik össze. Az ritka, amikor a csendes könyvek megtalálják az utat. Ilyen például Tranströmer, aki most Nobel-díjat kapott. Ez a csöndesség el is sikkadhatott volna, bár ő elég nagy volt ahhoz, hogy a díj nélkül is ismert legyen.

 

A nemzetközi figyelmet éppen a posztmodern magyar művek, a hazai szakirodalomban prózafordulat utáni irodalomnak nevezett irodalom vonta magára, amelynek Ön a meghatározó alkotója. Ha nem a befogadás felől, hanem esztétikai szempontból közelítjük a kérdést: jelenti-e a kortárs magyar irodalomra irányuló szélesebb figyelem azt, hogy valami sajátos esztétikai kvalitást képvisel?

Én szeretem azt mondani, hogy magyar író vagyok, de azért ezek mindig személyes teljesítmények. A siker azért van, mert Kertész Imre, az, aki, azért van, mert Nádas Péter az, aki, és így tovább... Mi tudhatjuk, hogy ez hogyan sarjad az egész magyar irodalomból, és ugye meg is teremtődik aztán ez a híd, mégis azt gondolom, hogy ezek nagy egyéni teljesítmények. Annyi látszik, hogy van mögöttük valamiféle fegyelmezettség – és ez generációs kérdés, de talán valami átadódott belőle –, amit az ember a diktatúrából hozott. Egyfajta szellemi tartás, ami látszik a könyveken. Azt nem állítom, hogy ez máshol nincsen, de ebben a hevességben, ebben az intenzitásban föltűnő. Igen, azt hiszem, ez van.

 

Az imént tett utalást arra a politikai térre, ami most Magyarországon kialakult, s ami röviden talán úgy írható le, hogy szabályozni igyekszik, redukálni a kultúra önműködését, támogatja a pártosságot. Ön is aktívan hallatja a hangját bizonyos konkrét ügyekben, például az Új Színház vezetőségcseréje kapcsán. Milyen most Magyarországon alkotónak lenni?

Erről nagyon sokféleképpen lehet beszélni. Lehet ebből a konkrét napi ügymenetből: nagyobb erőfeszítéseket kell tenni a nyugalom megszerzésére. Van ennél egy általánosabb kérdés, ami nem biztos, hogy korábban felmerült: hogyan lehet a hagyománynak az egészét birtokolni akkor, amikor a hagyományokat ilyen kisszerű módon a napi nem tudom micsodára váltják, nem is a hagyományt, hanem annak a paródiáját. Amikor parodisztikusan jelenik meg egy hagyomány, hogyan lehet róla lehántani a paródiát, hogyan lehet megtartani a nagyvonalúságot. Ugye a társadalmi bizalmatlanság mindenki számára vereség, akkor is vereség, ha az ember úgy gondolja, hogy igaza van. Mert a bizalmatlanság korlátozottságot jelent, a bizalmatlanság korlátossá teszi a tekintetet, nem tudunk mást látni.

 

Bizalmatlanság uralkodik most Magyarországon?

Hát persze. Senki nem bízik senkiben, kialakult a megosztottság helyzete, aminek a legfontosabb szava a bizalmatlanság. Az a kérdés, hogy hogyan lehet ebből a korlátoltságból kilépni úgy, hogy ne azt a diktatúrában bevált módszert használja az ember, amit az „ápoljuk kertjeinket!“ jelszó fejez ki, hogy az ember ne csukja magára az ajtót: történik, ami történik, én csinálom a dolgomat, és ennyi. Mert ez diktatúrában egy nagyon is lehetséges pozíció, de szabad országban szabad emberként túlságosan nagy öncsonkítás. Ez az a helyzet, amiben az ember mozog, és hol látja, hol meg nem az utakat vagy ösvényeket vagy réseket. De új helyzet abban az értelemben, hogy az egész hagyományra is másképp lát rá az ember. Mert amik történnek, azok nem véletlenül történnek. Nem csupán emberi rosszindulat, kisszerűség és gonoszság áll mögötte, az csak színezi, hanem kiszolgáltatottságok, hagyományok, műveltségek és műveletlenségek, satöbbi, s ez része annak az egésznek, amire az ember íróként ránéz. Az is élesen felvetődik, ami mindig egy kellemetlen kérdés, hogy mi is az értelme annak, hogy az ember szavakat rakosgasson egymás mellé. De ez a kérdés függetlenül a napi politikai helyzettől is, időnként rémálomszerűen elkapja az embert, és arra ritkán tud jól válaszolni.

 

romboid.sk


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :