[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

természet

 

MMA irodalmi

 

Hadifogoly

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Változtasd meg élted!

szerkesztette: Lovas Enikõ, 2010-02-12

Krasznahorkai László
Ingmar Bergmantól olvastam valahol, hogy abban õ nem biztos, hogy Isten van-e, de a Gonosz létezésében nem kételkedik.
Most került a kezembe egy novelláskötet, melynek egyik darabjában szerepel az az állítás, hogy „a pokol igenis létezik” – egy másik szöveg mottójában pedig az, hogy „az ember az otthonát a mennyben elvesztette”. Nos, ez erõsen hasonlít Bergman mondatára. De a kötet mást is állít.
Krasznahorkai László Seiobo járt odalent címû könyvérõl van szó.


Seiobo a japán sinto vallás istennõje, akinek a kertjében a barackfák csak minden ezredik évben teremnek gyümölcsöt, de aki halandó ember megízleli ezt a gyümölcsöt, az örök életet nyer.

Az egyik novellában az istennõ alászáll közénk, éspedig az õt megjelenítõ színész táncában, aki ember mivoltában természetesen mérhetetlenül méltatlan arra, hogy gyarló teste természetfeletti megnyilvánulás színhelye legyen – ám a szakrális-rituális nó-drámában, a játékban le tud róla hullani minden, ami esetleges, és egy pillanatra felragyoghat benne az Örök Fény.

A kötet összes többi elbeszélése is a mûvészetrõl szól: egy-egy mûtárgy a fõszereplõ.
A legelsõben egy hatalmas fehér madár (a szó szoros értelmében divine design), a továbbiakban mûvészek alkotásai, melyek rendkívüli erõvel mutatják fel a valóságon túlit.

A hangsúly hol a mûvészre, hol a mûre esik. Mindkét esetben valami hasonló derül ki, mint ami a japán színész kapcsán. A legcsattanósabban talán a Perugino-oltárkép történetében, amelyikben is a festõ mûvészi válságban van már régóta, és mindenki, legbensõbb tanítványi köre is kudarcot emleget, meg azt, hogy a mester túlélte tehetségét – végül mégis megfejthetetlen titokként: az elkészült festményen tündöklenek a színek, s bennük és általuk maga a Titok.

Vagy az idõben legkésõbbi, mai történet is hasonló. Az erdélyi Szent Anna-tónál, a nyári mûvésztáborban van egy titokzatos szobrász, aki a többiek szeme láttára/szemében nem dolgozik. Ám az utolsó napon meglepik és leleplezik, amint a földbõl éppen kiás egy életnagyságú, iszonyatos erõvel vágtató, rettenetes félelemben rohanó lovat – mintegy lefejtette róla a földet, szabaddá tette õt a szobrász. „Még nagyon sokan vannak” – mondja a mûvész erõtlen hangon, mikor a titok illetéktelen meglesõi dicsérik munkáját…

A befogadóval sem másképpen áll a helyzet. Az a hajléktalanszállón lakó magyar munkanélküli, aki Barcelonában véletlenül betéved egy kiállításra, a szöveg szerint „a legmélyebb gyûlöletbõl indult, és oda is érkezett”. Hangsúlyozottan semmit sem ért a kiállított pravoszláv ikonokból. Ugyanígy a Tretyakov Képtár teremõrének orosz nyelvû magyarázataiból sem. A jelenet emlékeztet arra, amikor Kosztolányi Esti Kornéljának a vonaton egy bolgár kalauz – feltehetõleg – élete legfontosabb vallomását mondja el, abban a hiszemben, hogy az utazó a honfitársa… Pedig hát Esti Kornél egy vak hangot sem ért az idegen nyelvû közlésbõl.  És ahogy Kosztolányinál, úgy Krasznahorkainál is: mégis, mindennek ellenére is megszületik a csoda!
A szerencsétlen antihõs, szembekerülvén Rubljov Szentháromságának angyalaival, azonnal látja, hogy „ezek igaziak”. Az élmény valósággal letaglózza, annál is inkább, mert teljesen váratlanul éri.

A Velencében szorongva keresõ turista kevésbé gyanútlan: õ eleve várja a csodát, hiszen a San Roccoban a halott Krisztust ábrázoló festmény egyszer, évekkel korábban, már megnyilvánult neki: lehunyt szemhéja mintha megrebbent volna. Éppen ezért jött újra Velencébe. Ám amikor a Christo morto valóban felnyitja neki a világ bánatával telt szemét, akkor – bár megrendül – folytatni akarja megszokott életét, nem tudja, hogy „neki, ebbõl az épületbõl, kimenni, már soha többé nem lehet.”

Mélypontja a befogadó – mûalkotás viszonynak az a történet, amelyben valaki csak azért utazik Athénba, hogy lássa az Akropoliszt – amirõl sokat tud –, de nem számol azzal, hogy az õrjöngõ, ordító napfény miatt semmit, de semmit nem lát az Akropoliszból. És amikor –   kudarcos kalandja után – halálra gázolja egy autó, csak az olvasó tudja, hogy végül is elérte, amit akart: látta a Fényt. Vele magával azonban pokoli tréfát ûzött – nos kicsoda, vagy micsoda? a Fény? a sors? az élet?...

A misztériumot tehát képviseli ebben a kötetben festmény (pl. Filippino Lippi mûve), szobor (pl. a Milói Vénusz, vagy egy japán Buddha), épület (pl. az Alhambra, vagy egy japán szentély) – de szakrális rítus is. Sõt, a mûalkotás létrehozásának – vagy restaurálásának – folyamata is emlékeztet a szent cselekvések koreográfiájára. És szerepel a kötetben egyszer irodalom is: az a középkori japán szerzetes, aki a nó-dráma mûfajának olyan kiteljesítõje és meghatározó jelentõségû alakja, mint az ógörög tragédiák esetében Szophoklész. Egyszer helyet kap a zene is: a barokk, azon belül is elsõsorban Bach, azon belül is legfõképpen a Máté-passió.


 A kötetben minden egyes novella a mûvészet szakralitását állítja. De állítja a tehetetlen gyûlöletet és totális meg nem értést is. A mûalkotások (festmények, szobrok, épületek, rítusok) „világjuk vesztett istenek”. Esély sincs rá, hogy megértsük, megnevezzük, azt, ami Fény. A Seiobót megjelenítõ színész a klozetban imádkozik az elõadás elõtt; az õsi rituális szövegeket már senki sem érti; fogalmunk sincs, mit jelent az Alhambra geometrikus ornamentikája… Szóval, még csak nyomon követni sincs a legcsekélyebb, távoli esély sem, „csak habogni összevissza, hadoválni” róla. Mert „nem tudni valamit, bonyolult folyamat, amelynek története az igazság árnyéka alatt zajlik.”

Tehát a kötet állítása szerint a Szent „rejtve van lényegében – kifejezve látszat szerint”.
Ez maradt nekünk. Mert ne feledjük, a pokol valóságosan létezik, de az ember mennyei otthonát elvesztette...
Azt mondtam, a kötet mást is állít. Nos, hogy mégiscsak van valamiképpen valamiféle mennyei otthon, arról a mûvészet – és csakis a mûvészet – tanúskodik elemi erõvel. Akkor is, ha maga a mûvész (a befogadó meg pláne) nincs tisztában a mûalkotással, nem tudja, hogy mit cselekszik. De a Transzcendens mégis megnyilvánul benne, mintegy megragadja az alkalmat, hogy kinyilatkoztassa önmagát. Vigasztalásul a nyomorúságban vergõdõ emberiségnek.
Így jön létre a könyvben egy érzékeny egyensúly a szakrális, és a lét elviselhetetlensége között.

Ez az egyensúly a formában is tetten érhetõ. Ugyanis a kötet tizenhét, külön címekkel is ellátott, számozott novellából áll. A címek sokatmondóak (pl.: Christo morto, Gyilkos születik, Magánszenvedély, Üvöltés a föld alatt) – de a számozás további sokatmondó információkat hordoz. A szövegek ugyanis a Fibonacci-számsor szerint követik egymást, vagyis az elsõ és a második után minden további elem az elõzõ kettõ összege. Így matematikai játék is, ha az ember motivikus összefüggéseket keres (és persze talál) az egyes novellák között. Ám ezzel még nincs vége a logikai kapcsolatoknak, hiszen a Fibonacci-sorozatnak sok köze van az aranymetszéshez, amiben Püthagorasz a létezés alaptörvényét vélte felfedezni, és ami egyensúlyt teremt a szimmetria és az aszimmetria között. Az aranyarány egy irracionális szám, kb. 1,618, a Fibonacci-számok egymást követõ tagjainak hányadosából képzett sorozat határértéke pedig éppen ez a szám.


Az egész könyv mottója: „Vagy sötét van, vagy nincs szükségünk fényre.”
De Fény azért van. És aki kimondja azt, hogy „fény”, immáron nem biztos, hogy megnevez valamit – lehetséges, hogy a puszta megnevezéssel a hiányát pótolja. Azzal, hogy kimondja.
Ahogy Krasznahorkai László teszi. És a szinte végeérhetetlen, akár több oldalon át kígyózó mondataival is ritmust , szépséget, fényt teremt – katartikus erõvel. Így ez a kötet – a tizenhét lenyûgözõ erejû mûalkotás után – folytatja a sort. Nem más, mint a tizennyolcadik olyan teremtmény, mely magáról a Teremtõrõl tesz tanúbizonyságot.

Jelen írás persze könyvajánló is. Szeretném, ha minél többen elolvasnák a Seiobo járt odalent címû kötetet. De közben arról beszéltem, ami mindig is a legfontosabb volt számomra.

Rilke látott egy archaikus Apolló-torzót. És a csonka szobor is elég volt ahhoz, hogy a mûtárgyleírás után, a vers utolsó sorában – látszólag logikátlanul – azt írja: Változtasd meg élted!


Veress Zsuzsa


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: cinkos e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-02-22
Jó írás. A Seiobo rendkívül nehéz olvasmány, de ugyanakkor rendkívül fontos, nagy élmény.
Arra nem is gondoltam, hogy a Fibonacci-számsor szerepeltetése valójában azt is jelzi, ez a könyv a benne megjelenõ mûalkotások folytatása, de jó felvetés!