[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

VAN GOGH ALIVE – lépj be a képbe!

szerző: Kolmont Enikő 2014-01-29

 

VAN GOGH ALIVE – lépj be a képbe!

 

     „3000 Van Gogh kép, világszerte több, mint egymillió látogató, 6 méter magas és 10 méter széles vásznak, HD minőség. Multimédiás technológia és zenére koreografált látvány. Fények, színek és hangok élénk szimfóniája.” – olvasható a „Van Gogh Alive” című kiállítás szórólapján. A kiállítás Budapesten 2013. december 29-ig volt megtekinthető.

 

 

     A jegyváltást követően egy sötét folyosó fogadott, ám a fekete falakat komolyzenei etűdök hasították ketté, ahogyan a hatalmas vásznakhoz érkeztem. Több óriásvászon egymás mellett, egyikből másikba futó Van Gogh „lenyomatok”. Három terem: egy kisebb, egy közepes és a „fő terem”, a legnagyobb. A nézőközönség többnyire az utóbbit választva a terem szélén állva, vagy a kihelyezett kanapékon követte az eseményeket. Az eleinte bátortalan nézelődő egyre aktívabb részvevője lett a kiállításnak: a fiatalabb korosztály a terem közepén a földre vetített váltakozó képekre állt, vagy „játszott” a megjelenő álló és mozgóképekkel. De hogy ne szaladjunk ennyire előre, álljon itt néhány sor a kiállítás menetéről, hogy az Olvasó is maga elé tudja képzelni az általam látottakat. 

 

 

 

A TARTALOM

 

     „Alive”, Kedves Olvasó! Lépjen be képzeletében a festménybe! Legjobb lenne, ha most elindítana egy komolyzenei „egyveleget” a lejátszóján! Csak hogy megtörténjen a ráhangolódás. Hiszen a kiállítás elengedhetetlen összetevője volt a dallamokon keresztüli hangulatok, érzések, lelkiállapotok megjelenítése, vagy fölerősítése, mely dallamok teljes mértékben összhangban voltak a képek világával. Van Gogh életkorszakaiból kiragadott fontos momentumokat láthattunk a válogatás alatt, de csak a fél órás kör harmadszori megnézése után teljesedett egésszé az emberben, hatolt le, vált a vetített képeken és hangzásokon keresztül tudatállapotunk hasonlóvá ehhez a szerény lelkületű, „őrült” figurához. Egy pillanatra talán, mintha részesei, szereplői lettünk volna életének – annyira elevenné vált előttünk személye, személyisége, szenvedései és boldogsága egyaránt. 

 

„Ha hallasz belül egy hangot, ami azt súgja: „nem tudsz festeni!”, akkor okvetlenül állj neki festeni, és a hang elnémul.” – Van Gogh leveleiből.

 

     A vetítés egy zenekari hangolással kezdődött jelezvén, „valami fontos van születőben” – az orkesztra már hangol. Majd Vivaldi egyik ismert dallama szólalt meg, alatta pedig egy hatalmas ecset hagyott foltokat a falakon (egyik vászonról át a másikra) pirosat, fehéret majd kéket: a Németalföldi zászlót. Archív fényképek jelentek meg, „a fiatal Van Gogh”, „Van Gogh a családjával”, majd a festett önarcképek közül jó néhány.

 

     Egy újabb hegedűszólamot követve megjelentek Van Gogh parasztjai, bányászai, majd a nehéz élet súlya egyre mélységesebbé vált az előtérbe kerülő zongora moll-akkordjain keresztül.  A szegény ember sorsát bemutató képsorok végén a kiállítás megalkotói Van Gogh „cigarettázó csontvázával” égették belénk a vészjósló jövőképet, a festő pusztulását – a csontváz szájában a cigaretta füstje megelevenedett, s lassan hömpölygött az ég felé az animált festményen. Majd egy vidámabb, könnyedebb darab oldotta a hangulatot, a festő cipőjéről, virágokról készült festményei váltották egymást, hol egészben, hol pedig részleteiben felnagyítva a kép egy-egy szegmensét. A hasonlóképpen vidám, franciás zene elvitt minket Párizsba: városképek jelentek meg a vásznon, az utazás közben pedig – szintén az animáció révén – szélmalmok elevenedtek meg a képen. Az öröm pillehangjain keresztül, melyet a zongora tarka billentyűi varázsoltak elénk, kirajzolódtak az erős fényű citromok, tarka csendéletek, Goran Bregovic zenéjére pedig lélegezni kezdtek a fák és a kertek, majd a fúvósok melankóliájára táncolni kezdett az erdő, s a hegedű felcsendülésekor ismét lezárult egy szakasz – dudálni kezdett a gőzmozdony: egy tollrajz animációja vitte a nézőt tovább, egészen az új nap hajnaláig. 

 

 

     Napsárga. Izzó. A cselló hangjai hevítik egyre égetőbbé. A felkelő nap napraforgóvá változik, s a cselló hegedűre vált. Érezni lehet az ősz illatát, az aratás okker-barnáját, a búzakalász kenyérzamatát, a frissen szántott föld szagát. A következő Chopin zongoradarab a hétköznapi élet színterére vezet bennünket: a városi lét utcajelenetei, hidak és a társasági élet elemei tűnnek fel, mint a billiárdasztal „Az éjszakai kávézó” című festményén. A Kelet megjelenése Nyugaton, kalligrafikus formavilágának hatására japanizáló képsorok következnek, keleti zene csendül fel a rózsaszín cseresznyefák virágainak pompájában. Egy tengeri jelenet zárja ezt a ciklust, ahol a vitorlázó hajók a tenger morajának hullámai között elvágyódnak. A cselló szomorú hangjaira a festő szobája tárul elénk, majd portrék azokról, akik közel álltak a festőhöz. Van Gogh legjobb barátját és festőtársát, Gauguint, a nagy utazó francia festőt „gyászolja” a „Van Gogh széke” és a „Gauguin széke” című képein keresztül. Gauguin nézeteltérés miatt „elhagyta” festőtársát, Van Gogh ezek után vágta le egyik fülét.

 

 

     Az egyik kisebb kivetítőn ez állt:

 

„Hiába ég hatalmas tűz bennem, ha senki sem jön be melegedni, az elhaladók pedig csak a füstöt látják.” – Van Gogh feljegyzéseiből.

 

     Naplórészletek, levelek és grafikák jelennek meg a felcsendülő ária alatt, majd a rapszodikus szólamokra hirtelen Saint-Rémy-ben, az „Őrültek Házában” találjuk magunkat. De mielőtt a cigaretta füstje teljesen kialudna, még részesei lehetünk a festő-csillag „csillag-festményeinek”: az éjszakai égbolt fénylő pontjai, a légkör hömpölygő jin-jang áramlása jelenik meg a festményeken. A kontrasztok még erőt sugároznak, de nem fizikai síkról származó lendületet, hanem egyfajta belső lélekjelenlétről árulkodnak. Majd a komorra váltó hangzás elénk tárja Van Gogh életének kései tájképeit: mezőit, kertjeit. Ecsetvonása keményebb, tömörebb foltokat hagy, kevésbé árnyalt inkább összegző, fáradt és borús. A semmiből ránk szakadt dörrenés, lövés hangja csattan fel – s a varjak tovaszállnak a festményről. Néhány önarckép és egy barokk zenemű búcsúztatja a festőt az előadás végeztével.

 

 

„Egy művész számára nem a halál a legnehezebb dolog.” – Van Gogh feljegyzéseiből.

 

 

TECHNIKA ÉS TAPASZTALAT

 

     A kiállítás technikai újszerűségét és érdekességét reklámozó plakáton ez volt olvasható:

„A művészet felfedezésének új útja. Merészkedjünk be egy izgalmas, új világba, lépjünk túl a hagyományos múzeumlátogatások során rögzült előítéleteken, szakítsunk a csendes galériákban lábujjhegyen járkálás, a mesterművek távolról történő csodálásának ósdi szabályával, változtassunk a művészi tartalmakhoz való viszonyunkon, serkentsük fel érzékeinket és tegyük próbára az örökölt meggyőződésünket arról, hogy milyen is egy kiállítás.”

 

     Valóban új út ez, a maga előnyeivel és hátrányaival egyaránt. Véleményemet befolyásolja, hogy magam is alkotó emberként szemléltem az előadást, így valószínű, hogy más élményt nyújtott számomra, mint a művészetet „csak” kedvelők és élvezők köreiben. Sok olyan képet láthatott a látogató a kiállítás alatt, mely nem igazán ismert a festő életművéből – ez méltányolandó, ha a kiállítás értékeiről van szó.  A zenék teljes mértékben harmonizáltak a képekkel, elérték és fokozták a képeken tükröződő érzéseket, érzelmeket – a kiállítás alkotói egy kisebb filmet hoztak létre, mellyel megfelelően bemutatták a festő életútját. 

 

 

     De hogy benne éreztem-e magam a képben? A reklámszövegben ez áll: „szakítsunk a mesterművek távolról történő csodálásának ósdi szabályaival”. A szakítás megtörtént, de én nem éreztem „közelebb” magam a képekhez, annál inkább Van Goghoz, az ő festői lényéhez, életének eseményeihez. Számomra egy hagyományos kiállításon, ahol érezni lehet a matériát, a festék esését, a vonalak íveit, az alkotó keze nyomát, sokkal markánsabb a belehelyezkedés élménye egy adott műbe, sokkal bensőségesebbé válik. Ott addig nézi a szemlélő az adott festményt, ameddig szükségét, kedvét érzi, nincs vezetve, irányítva a szemlélő akarata és gondolatai – legfeljebb első kézből: a festő szellemén keresztül. Itt egy előre elrendelt rendszer szerint építhettük be a látottakat, s amikor a néző túl közel ment az óriásvásznakhoz, a pixelektől inkább szétesett a kép, így csak távolról volt igazán látványos és élvezhető a vetítés. 

 

 

     Nem tartottam mindenhol szerencsésnek a festményrészletek helyenkénti bemozgatását sem. Érdekes az alapötlet, de a megvalósítás számomra túlzás volt, vagy nem megfelelő – mint amikor egy gyermekrajzot szétvágnak, a darabokat egy hurkapálcára ragasztják, és az asztal fölött mozgatják őket alulról. Olyan érzést keltett bennem, mintha komolytalanná, meseszerűvé tennék a művészi kvalitásukban értékes festményeket.  Ilyen volt pl. a „Hajók és hullámok” című képnél: az előtérben a víz valóban hullámozni kezdett, a háttérben pedig a hajók balról jobbra tartó mozgást végeztek. Vagy a forgó szélmalom: egy vektorizált szélmalom elemet ékeltek a festménybe. Lehet, hogy sokaknak ez föl sem tűnt, vagy nem volt zavaró, de én úgy érzékeltem, hogy a két elem: a festői és a grafikai elem ilyetén alkalmazása egy felületen egy olyan festőnél, aki igazán egyedi jelleggel bír, eléggé elüt és megoldásában nem odaillő.

 

     Az egyetlen ilyen animáció, amit igazán indokoltnak és helyénvalónak ítéltem, az a „Varjak a búzamezőn” című képnél volt, amikor a puskadörrenésre a mező madarai felreppentek, és kirepültek a képből. A nézőközönség ekkor egyszerre rezzent fel – finom utalás a szemlélő felé: valaki elhalálozott. Összességében a képek téri mélysége nem lett élesebb, megmaradt egy kétdimenziós „elmozgatásos bábjátéknál”.  Az utóbbi varjas jelenetnél viszont úgy adott hozzá a modern kor eszközeinek alkalmazásával, hogy az ember nem érzett mellébeszélést, vagy erőltetettséget. 

 

     A tollrajz-animáció alatt (gőzmozdony mozgása a vásznakon) a földre vetített, videókamerával felvett valódi síneket láthattunk, mintha a vonat szélvédőjénél ülnénk s haladnánk előre. A nézők közül néhányan ráléptek a vetített képre és a vonattal együtt futottak. De ennél érdekesebb volt annak a kisfiúnak a mozdulata, aki a földre is levetített, nyitányként megjelenő zászlófelfestésnél úgy tett, mintha ő maga húzná az ecsetet. Ergo a néző már nem távolról szemlélődik, hanem hozzáérhet a „képhez”, a vásznakhoz. De ez mégiscsak egy csalfa „közelkerülés”, hiszen a fizikai érintés, vagy a képeken való „táncolás” nem nyújt valódi betekintést, legfeljebb oldottságot és játékosságot. 

 

Talán, ez egy olyan kategória a képzőművészetben, mint amikor a komolyzenét vegyítik a könnyűzenével. Populáris lesz, de hozzáad, vagy csonkít? Mindenki döntse el maga. Ugyan a kiállítás interakcióra késztette a nézőt, de inkább elterelve figyelmét a festmény mélyebb rétegeiről – talán, mert nem is festményeket láttunk, csak a festmények utánzatát: róluk készült képeket és animációkat.

 

 

VÉLEMÉNYEK

 

     Három általam megkérdezett látogató reakciója a kiállítás megtekintése közben:

 

„Nem érzem magam egyedül a kiállításon – irányítják a gondolataimat. Sokkal erőteljesebbnek látom a színeket, mint a valódi festményeken. Lehengerel a képek monumentalitása és az idézetek révén pedig úgy érzem, mintha a festő közöttünk lenne a gondolataival.” – egy középkorú hölgy.

 

„Nem hagyományos, de ilyet is látni és szokni kell – még nem tudom eldönteni, hogy jobban szeretem-e ezt a világot, mint belehelyezkedni egy adott festménybe. A zene viszont nagyon jó, vezeti a képeket, csak sajnos az idézetek, melyek a festő kézírását próbálják utánozni sokszor nehezen olvashatóak. Kevés a kanapé is, állni pedig nem igazán bírok sokáig.” – tolmácsolja egy másik középkorú hölgy.

 

 

”Túl gyorsan váltakoznak a képek, ezért több idő kell a ráhangolódásra. A kettőt együtt, egymás mellett kellene: megnézni a festményt eredetiben is közvetlen a vetítés után, mert nem szabad, hogy felváltsa ez a fajta módszer a hagyományosat. Itt vezetve van a néző hangulata a zenével, öncélúan kiragad egy részletet a képből, nem hagyja meg a nézői szabadságot és nem hagy teret az elmélyedésre. ” – egy középkorú férfi észlelései.

 

 

     Végezetül elmondhatom, hogy a fél órás kör harmadszori megnézése után sikerült asszimilálódnom a kiállítás hangulatába, elmélyítenem rétegeit, s eltekintenem az engem zavaró egységektől. Mindenképpen újszerű élmény volt, de számomra élőbb az, amikor az eredeti kép tárja ki kapuit és enged magába szippantani.

 

Ajánlott irodalom: 

 

Van Gogh válogatott levelei, Háttér Kiadó KFT., 2006

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :