[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

természet

 

MMA irodalmi

 

Hadifogoly

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Van képünk?!

szerző: Mayer Kitti Hanna 2010-06-22

 

Van képünk?!

Fiatal egyetemisták fotókiállítása látható a komáromi Madách Art Caféban 2010. június 18- és július 18-a között.

A szokásos csésze hosszúkávém mellett ültem, és arra gondoltam: mi lenne, ha csinálnánk egy kiállítást? Így indult az egész. S nem tudom már, ki mondta, hogy a kávéházakban nagy ötletek születnek, de igaza volt.
Eleve idegenkedtem bármiféle galéria vagy múzeum gondolatától – oda nem jár senki (vagy csak nagyon kevesen). A kávéház terét ideálisnak gondolom: itt nem érzi az ember erőltetettnek, ha kap egy falatnyi kultúrát is a kávéja mellé. Pláne, ha fiatal művészekről, fiatal művészetről van szó.
Az itt kiállító alkotók nem kívánnak a műkereskedelmi listák élére törni, elég, ha sokan megnézik a képeiket, és azt mondják: ez jó.
Böszörményi Tamás, Egri Máté, Stubendek Gábor és Takács Zoltán egy-egy képe olyan, mint az édes keksz, amit a kávé mellé kapunk: mindenki örül neki.

(A megnyitó szöveg elhangzott 2010. június 18-án, este 6 órakor.)
Nem szeretek kiállításmegnyitókra járni.
A kiállításmegnyitó, bármennyire is hihetetlen, de nem a művészetről szól. Művészetről beszélni szűk öt percben különben is lehetetlen.
A kiállításmegnyitó társasági esemény, szociológiai felmérések szempontjából ideális terep. Ide azért jönnek az emberek (azért jöttek Önök), hogy egymással és az alkotókkal találkozzanak, hogy megnézzék, van-e új a nap alatt, már ami azt a bizonyos nagybetűs művészetet illeti. Ha egyáltalán nevezhető művészetnek az, amit itt most a falakon látnak. Nem véletlenül szerepel a kiállítás címe, a „van képünk” után kérdő-, illetve felkiáltójel, s nem véletlenül rendhagyó maga a kiállítótér sem.
A kérdés a kezdet kezdete óta az: mi a művészet? Mi ebben a művészet? Nevezhetjük-e az itt bemutatott fotográfiákat műalkotásoknak, abban az értelemben, ahogy például da Vinci Mona Lisáját nevezzük annak?
Önök most abban reménykednek, hogy ezekre a kérdésekre tőlem választ kapnak. Nem fognak. Nem azért, mert ellenszenvvel viseltetem Önök iránt (egy cseppet sem), vagy mert egész egyszerűen én magam sem tudom a választ, vagy nincs is válasz egyáltalán.
Megnyugtathatom Önöket: válasz van, egyszerre akár több is. Ezeket azonban nem kívánom a hallgatóság szájába adni, a művészet különben sem ilyen.
Ez a közel harminc fénykép négy fiatalember műve. Egyetemisták. Élik a hétköznapi fiatalok hétköznapi életét. Néha beülnek ide, megisznak egy csésze kávét, vagy egy pohár sört. Szeretnek fényképezni. Vajon ez elegendő a művészethez?
Fotóból van itt mindenféle. Természetfotó, komáromi panoráma, kissé ijesztő montázssorozat, vízre bocsátott papírhajó. Színes és fekete-fehér. Válogatni tehát nyugodt szívvel lehet: kinek melyik tetszik jobban.
Aztán az is lehet, hogy nem tetszik. Egyik sem. Bár ebben kevésbé hiszek, de megeshet. S vajon elegendő indok-e a tetszés a művészethez?
Hiába, ha a gyanútlan műkedvelő ellátogat egy kiállításra, nem feltétlenül kell, hogy tessen neki az, amit a falakon lát. De ha már egyszer rászánta magát, hogy eljön erre a megnyitóra, a potyapogácsát és a potyaborocskát igazán kár lenne kihagyni.
A művészet és az ember már csak ilyen.
Nincsen ezzel semmi baj.

Böszörményi Tamás (1988, Selye János Egyetem, másodéves teológushallgató):
Hogy miért is fotózom?
Erre a kérdésre valószínűleg egy jól megformált barokk körmondattal kellene, hogy feleljek. Írnom kellene az érzéseimről és a vágyaimról, az út megtalálásáról a művészetekben, maszlagot maszlagra halmozni egy olyan nyelvezettel, amit néha még én magam sem értek. Ha az ember fel szeretne vállalni egy adott dolgot, létének egyes meghatározó pillanataiban, arról pontos véleménnyel kell hogy legyen, látnia kell a világot, amelyben él, olyannak amilyen. Látnia kell annak szépségét, mocskát, szürkeségét. Egyszóval, valamiféle empátiával kell hogy bírjon az egyén a környezete felé. Hogy ez az empátia kialakuljon, az embernek el kell jutnia a részletekig, kialakítani maga és a társadalom felé egy objektív képet, ami minden esetben talán szubjektív is egy kicsit. Jómagam ezért választottam a fényképezést. Most már sikerült eljutnom arra a pontra, hogy nyíltan vállaljam a fotóimon keresztül a véleményemet: Istenről, a természetről, a politikáról, a szerelemről, a háborúkról, a fociról, a káposztás galuskáról, az elmúlásról, a hazugságokról, a jó cselekedetekről és mindenről, amit legbelül a fejemben vélek gondolni.
És hogy minek is a fotókiállítás? Hát, pont ezért.

Egri Máté (1987, Selye János Egyetem, Közgazdaság-tudományi Kar):
Gyerekkoromban nem igazán fotóztam. Csak itt-ott exponáltam egyet a régebbi, analóg automata gépünkkel. Viszont a digitális korszak elég teret adott. Első tudatos képeim a gimnáziumi évek alatt készültek, amikor éreztem: fotózni jó.
A világ nehezen észrevehető, kicsi – de mégis nagy – szépségeit szerettem volna megmutatni (egyik kiállított kép ebből a korszakból származik), persze a témakör később jelentősen tágult, jelenlegi kedvenc témám a szociofotó. Rengeteg olvasnivaló, könyvek, internetes irományok és fórumok segítették a témában való elmélyülésemet. Végül egy komolyabb fénykép megvásárlásával végleg leverte sátrát életemben a fotózás mint hobbi, mint szórakozás, ami később esetleg hivatás lehet.”

Stubendek Gábor (1987, Selye János Egyetem, katechetika-történelem szak):
Számomra a fénykép mindig mágia volt, és marad is örökre, már készültében, ahogy egy „képtelenségre”, a valóság egyetlen pillanatára, egy végtelen áramlás egyetlen mozzanatára lecsap, és az időből, térből azt kiragadja. Nem hiszem, hogy lesz idő, amikor ez az élmény már nem hat. Mégis, mintha nemcsak az idővel dacoló kép, hanem maga a fotográfia is anakronisztikussá vált volna. Kategóriákat teremtett, gesztusokat, technikákat, eljárásokat, műfajokat, magatartásformákat. És bármennyire is ragaszkodik a világ ezen otthonos kis kategóriáihoz, azok menthetetlenül és végérvényesen kiüresedtek, képlékennyé váltak, kvázi egymásba olvadtak. Ez az állapot pedig egyszerre teremtett bizonytalanságot, és ami ezzel jár, új, nagy szabadságot. Itt már nem terelőtáblák, hanem az inspiráció segít a tájékozódásban. Alkotónak és nézőnek egyaránt. A kezdetleges vagy csúcsapparátussal, a lejárt szavatosságú filmmel vagy a photoshop-layerrel való játék ugyanúgy eszköz, mint a stílussal, a nézőpontokkal, magatartásformákkal való ironizálás. Nem analóg vagy digitális fotók, nem festmények, nem grafikák, nem ösztönösen művésziek vagy szándékosan művészietlenek. Csak képek…

Takács Zoltán (1987, Szlovák Műszaki Egyetem, Műépítészeti Kar, építészet és urbanisztika szak):
Igazán aktívan sohasem hódoltam a fotózásnak, és (egyelőre) különösebb műszaki tudással sem rendelkezem, de az igencsak kedvenc időtöltéseim közé sorolnám azt. Szerintem maga a fényképezés igen szórakoztató dolog, minden elő- és utómunkájával együtt, és még ráadásul emlék is marad róla, minden alkalommal. Kész nyereség!
Elsősorban a kép kompozícióját tartom fontosnak, szeretek képeket vágni és szerkeszteni. Szeretem azt, ha egy fotó derűs, egyszerű, pozitív és szeretettel teljes.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :