[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

„Van már neked más szeretőd!”

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2016-10-29

 

„Van már neked más szeretőd!”

 

 

Tóth Ede: A falu rossza – kassai Thália Színház

 

Nem hittem volna, hogy egyszer még népszínművet látok a Tháliában. Vegyes érzelmekkel mentem: matyóhímzéses ruhákat vártam meg magyar nótát, némi tehénbőgéssel, kutyaugatással, kakaskukorékolással fűszerezve – a magyar falu közhelyes rekvizitumait. Nagyobb meglepetés már nem is érhetett volna! Kaptam egy csillogóan modern, minden ízében következetesen átgondolt, mai előadást. És kaptam – ahogy a jó rendezésektől azt el is várom – néhány megfejtendő rejtvényt, képeket és ötleteket, melyek fejtörésre késztetnek, és saját értelmezéseket tesznek lehetővé. 

 

 

Mitől rossz a falu rossza?

 

Vegyük szemügyre először a címszereplőt, Göndör Sándort (Nádasdi Péter). Érzelemgazdag legény, tagadhatatlanul impulzív, sok indulat munkál benne. Csak a rosszaságot nemigen látom. Szeretett egy lányt, és érzéseiben állhatatos maradt. A lány nem tartott ki mellette, emiatt búsul, amolyan igazi magyar virtussal. Rossz ez? Á, dehogy. Finum Rózsit elküldi, ahogy később Boriskát is megpróbálja elküldeni, mert nem alkuszik: ha nem tudja az érzelmeit viszonozni, nem tűri meg maga mellett az epekedő leányt. Rossz ez? Dehogy. Talán nem tűnik kíméletesnek, de tisztességes. Hol van hát a falu rossza igazi rosszasága? Hisz még lőni is csak vaktölténnyel lőtt – csak a saját feszültségét vezette le, a falut is el akarja hagyni, hogy ne legyen senki terhére. Miért rossz hát a falu szemében? Alighanem csak azért, mert szegény. Nem elég jó parti. És alighanem ő maga is tudja, hogy ezért szálka a falusi pletykafészkek által feltüzelt nép szemében. 

 

Nádasdi Péter ezeket az indulatokat, belső viharokat, kétségbeeséseket jól érzékelteti – a tőle megszokott, modorosságoktól mentes, őszinte szerepformálással. Mindvégig agresszív, mégis szerethető, mert vadsága szinte segélykiáltás. 

 

Első fejtörőm viszont épp a főhős látszólag negatív fenegyerek, valójában pozitív, érzékeny lelkű fiú mivoltából adódik. Vajon a szerző így gondolta? Ironikusan értette a címet? Vagy ő valóban rossznak hitte Göndör Sándort, aki aztán egy váratlan fordulattal jóvá válik, s ez a váratlan fordulat vajon a vízbe ugró Boriska kihúzása lenne? 

 

Végigfutva az eredeti, 1873-ban írt színművet, újrapörgetve magamban a látott előadást úgy gondolom, inkább a rendező keze munkája a főszereplő lelki mélysége, és nem a szerző jellemábrázoló erejéből fakad. Ezt a feltevést bizonyítja számomra az is, hogy a lelki viharok forrásának, Bátki Tercsinek (Rab Henrietta) – egyszerűen nincs karaktere. Olyan semmilyen. Ahogy választott párja, Feledi Lajos (Madarász Máté) is az. Félreértés ne essék: ez nem az őket megformáló színészeken múlt. Sem a rendezésen. Még csak nem is egymásba őrülten szerelmes, rózsaszínű alakok, hanem közel járnak a kirakatok élettelen próbabábuihoz. Van ugyan némi satnya féltékenységi próbálkozásuk, de az is erőtlen. Ők ketten aztán igazi papírfigurák. És ezzel itt a második fejtörő. Mit eszik ez a Tercsi ezen a Lajoson, mikor a régi szerelme, a falu rossza, sokkal különb és színesebb egyéniség? Alighanem csak a pozíció meg a vagyon a fontos neki, illetve jó gyámapja iránti engedelmesség, hisz a választott vőlegény Tercsi gyámapjának fia. Ha viszont már eleve egymásnak szánták a két fiatalt, ugyan hogy engedhettek meg Tercsinek egy Göndör Sándor-féle románcot? Hiába, Tóth Ede ebben a műben rejtélyt rejtélyre halmoz, vagy legalábbis van egy ügyes kezű rendező, aki ezeket a rejtélyeket elénk tárja. 

 

Finum Rózsi ujjat húz a párkákkal

 

Göndör Sándornak valójában Finum Rózsi (Szabadi Emőke) a méltó párja. Nem azért, mert kitart mellette, hanem mert ő a zsáknak a foltja. Őt is megvetik, ő is valódi érzelmeit álcázva „fenegyerekeskedik” a maga nagyon nőies módján – látszólag ő a falubéli ribanc, ám sokkal intelligensebb, merészebb, dacosabb annál, semhogy tűrné a mások mocskolódását. Ő is csalódott, őt is megcsúfolta a szerelme, akár Sándort, de fájdalmát feleselős jókedve mögé rejti, és csak a neki írt lírai dalban szerzünk tudomást jól titkolt, szelíd, hűséges énjéről. Rózsi dala számomra az előadás egyik legerősebb jelenete. 

 

Rózsi ellenpólusa a három pletykás asszony, Csapóné (Varga Szilvia), Sulyokné (Varga Lívia), Tarisznyásné (Latócky Katalin). A minden lében kanál, rosszindulatú, kákán is csomót kereső asszonyok típusát testesítik meg bravúrosan. Éles nyelvüktől mindenki tart, mindenki igyekszik jóban lenni velük, csak Finum Rózsi nem fél tőlük, ő visszafelesel, a maga igazát minden körülmények között megvédi. Az asszonyok ezt tűrik, hárman együtt is gyengébbek Rózsinál, hiszen csak buta, pletykás falusi mamuskák…

 

Aztán az előadás félidejében rájövünk egy végtelenül erős beavató jelenetben, hogy ők ennél jóval többek. Az ő kezükben van a sors, ők fonják azt, gúnyosan és rosszindulattal. Ők a párkák. A történéseket ők irányítják. A varázslós szertartás az előadás legerősebb, legfélelmetesebb jelenete, van benne valami földöntúli, ahogy ezek az asszonyok kánonban kántálnak egyfajta végzetszöveget. Attól kezdve aztán a többi szereplő már nem ura önmagának, ami az erősen sarkított, új játékstílusban is megnyilvánul. Egy másik dimenzióba kerültünk, és a zárójelenetig nem is ocsúdunk fel belőle.

 

Ez a három banya akár a harmadik fejtörő is lehetne. De ezen nem töröm a fejem. Tetszik. Elfogadom, ahogy van.

 

Mit tud a folyó és a híd?

 

Az igazi harmadik fejtörő a Boriska (Dégner Lilla) körülötti történésekhez kapcsolódik. Ő a szájaskodó Finum Rózsi szelíd ellenpólusa, akiről menet közben kiderül, hogy nemcsak szelíd és engedelmes, hanem végtelenül kitartó, szenvedélyes, és szerelméért harcolni is tud. Bár ez a harc inkább egyfajta érzelmi zsarolás, hiszen a Göndör Sándor által elutasított leány a folyóba ugrik bánatában – de persze nem olyankor, amikor tényleg megfúlhatna, hisz Sándor még ott ácsorog a hídon, hát persze, hogy utánaugrik. És itt jön a fejtörő: mit tud a folyó, hogy megváltoztatja Sándor érzelmeit? Vagy ez csak afféle beletörődés: ha már megmentettem, hát legyen az enyém, legyen boldog, ha olyan nagyon akar engem? A falu rossza jellemében itt bicsaklik valami, és alighanem a varázsasszonyok hatalmában is bicsaklik, mert visszabillen minden szereplő az eredeti hanghordozásába, mozdulataiba (koreográfus: Gyenes Ildikó).

 

Boriska legszebb jelenete azonban nem a megmenekülés és nagy összeborulás, hanem az a momentum, amikor az apja haragját állva sem árulja el, miért is volt kint az éjjel. Az elzavarását követő búcsúdal is fájdalmasan gyönyörű – nem csupán a szomorú dallamnak, hanem főként a színésznő énektudásának köszönhetően.

A darab végén egymásra talál Sándor és Boriska, boldog végnek mondható a lezárás. No de akkor: kit temettek az elején? Ez az utolsó fejtörő számomra. Mert hát a nyitójelenetben a miatyánk mondása, a harangszó, a gyertyatartók kétoldalt nagyon is temetési szertartást idéztek, ám a szereplők mindegyike szerencsésen túlélte Tóth Ede színdarabját. Erre a fejtörőre az én sajátságos válaszom ez: a népszínművet temették.

 

Mert ez már nem az. Más régióba emelt, egyetemessé tett, lehetséges kliséitől megfosztott előadás ez. A stilizált jelmezek (Ledenyák Andrea) virágmotívumaiban fellelhető a népművészet, ám ezek már egy másik szférába átvarázsolt alkotások. Ugyanez érvényes a népzenéből sarjadt színpadi zenére (Lakatos Róbert) is, mely felidézi még a népdalokat, ám vadságában és líraiságában egyaránt modernebb, erőteljesebb. A hidat jelképező, megvilágított kifutó (díszlet: Puskás Zoltán) ezekkel teljesen összhangban van, egyszerre evilági és túlvilági, mai és ősi. Rég nem láttam már (ha láttam egyáltalán) ennyire kompakt rendezést (Puskás Zoltán), ahol minden színházcsináló társművészet maradéktalanul teljesítette a rendező nagyon pontos, aprólékosan kidolgozott elképzeléseit. Rég nem láttam már ennyire kerek egészet.  

 

Ahogy a darab kiforrja magát

 

Ismerőseim, akik a főpróbát vagy a premiert látták, mesélték, mekkora meglepetés volt, hogy alig félóra játékidő után szünet következett a darabban – a közönség nem is tudta, valójában kimehet-e, vagy mi ilyenkor a teendő. Nos, alighanem a nézők reakcióiból adódott, hogy én már tíz nappal később szünetmentes előadást láttam. Külön dicséret illeti a szakmai stábot, hogy azonnal, rugalmasan reagált arra, amit a nézők és a sajtó jeleztek. Pedig csak egy apróságról volt szó, a nézői bizonytalanságról – holott a darabbeli történések a szünetet teljesen indokolttá tették. A közönség spontánul jelzett – a változás megtörtént. Remélhetőleg ez az egymásra figyelés továbbra is jó gyakorlata lesz a Tháliának, mely ezzel az érdekes, szakmailag nagyon igényes darabbal igencsak magasra tette a mércét ebben az évadban. 

 

Fotók: thaliaszinhaz.sk

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :