[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Velencei Biennálé, 2009

szerkesztette: SZABÓ OTTÓ, 2009-10-14

Velencei Biennálé 09Harmadszor voltam Katona Gyurival a Velencei Biennálén. Az elõzõ két alkalommal már-már azt hittem, hogy a festõk végképp leszoktak a festésrõl, ugyanis fõleg csúnya és szellemtelen videóinstallációkat, meg még náluk is pocsékabb és ötlettelenebb ready made-ket lehetett látni.


Velencei Biennálé 09

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

Az elõzõ két alkalommal már-már azt hittem, hogy a festõk végképp leszoktak a festésrõl, ugyanis fõleg csúnya és szellemtelen videóinstallációkat, meg még náluk is pocsékabb és ötlettelenebb ready made-ket lehetett látni.  Ezek után valósággal futólépésben igyekeztünk egy kis Tintorettóval gyógyítgatni fájó idegeinket…

Most viszont sok jó videó is volt, és ami igazán meglepõ, hogy egy csomó jó, hagyományos festmény és szobor is szerepelt a kiállításokon. Ettõl eufórikus lett az alaphangulatunk, úgyhogy még arra is mosolyogva legyintettem, hogy két olyan alkotó kapta az idei fõdíjat, az Arany Oroszlánt, akiket én ebben a beszámolóban esetleg meg sem említettem volna. De akkor most megemlítem õket. A legjobb mûvésznek járó díjat a német Tobias Rehberger kapta, aki a szocreál konyhabútorokra emlékeztetõ installációt kígyóztatott végig több termen és töküresen – az egyik objektum tetején állt egy kitömött macska, papírdarabkákkal a szájában.
 A legjobb nemzeti részvétel kategóriát pedig az Egyesült Államok, Bruce Neuman kapta. Számomra közelebbrõl nem meghatározható mûanyagból készült (nem mintázott, hanem öntött) tárgyakat állított ki. Az egyik teremben akasztott kutyatetemek lógtak, egy másikban mindenféle mozdulatkapcsolatban levõ kezek álltak kis posztamenseken, megint másikban színes fejekbõl spriccelt a víz egy medencébe. Itt neoncsövekbõl nonfiguratív faldísz is volt, a pavilon külsõ falán pedig villogó neon feliratok, olyan erények és lelki értékek, mint pl. remény, vagy igazságosság. A kezeket Gyuri értékelte, ebben én nem osztoztam vele, de ezen nem vesztünk össze.

A magyarországi mûvészeti szakírók meglehetõs egyetértéssel emelték ki az északi pavilont (Finnország, Svédország, Norvégia). A bejárat elõtt egy szörnyen valósághû – és így nagyon expresszív – vízihulla lebegett egy medencében. A sokkoló nyitókép után, a pavilonban egy lakás installációját nézhettük meg. A végére értette meg a látogató, hogy a vízihulla a lakás tulajdonosa, aki foglalkozására nézve erotikus regények szerzõje, egyébként homoszexuális, és homoerotikus, illetve obszcén fotók és rajzok gyûjtõje. Gyûjteményét csakúgy megszemlélhettük, mint ágyát, óvszereit, íróasztalát – az utolsó megkezdett regény utolsó lapjával az írógépben – és az utolsó elnyomott csikkel az asztallapon. Gyurinak tetszett, fõleg az, ahogy a térbeli installáció egy idõbeli, epikus sztorit képes megjeleníteni. Mivel az idei Biennálén – a korábbiakhoz képest – elenyészõen csekély mennyiségû volt a nemi perverzitás és erõszak ábrázolása, ez az északi pavilon még az én mûvészetrõl alkotott elképzeléseimbe is belefért. Szóval nem botránkoztam meg, de a skandinávok hidegen brutális stílusa inkább taszító hatást tett rám. Ámde ezen sem vesztünk össze, annál kevésbé, mivel abban nagyon is egyetértettünk, hogy melyek a legjobb pavilonok és alkotások.

Teljes elragadtatással fedeztük fel Miquel Barceló spanyol mûvészt. Nagyon jók Miróra emlékeztetõ festményei. De a többi kép és könyvillusztráció is hordoz valami méltóságteljes pátoszt. Barceló egy nagyszabású és fenséges pasi, ez még kerámiavázáin is átjön, pedig azokban sok a játékosság is. A magyar származású színházi emberrel, Nagy Józseffel együtt alkotott performance-áról készült videó pedig egyenesen szenzációs. A Paso Doble – ahogy a címe is jelzi – megkoreografált rítus. Egy teremtéstörténetet láthatunk: két férfi egy agyagfalra komor fenséggel egy világot alkot. Katartikus hatású.

Nagyon tetszett az orosz pavilon is. Jó Irina Korina hatalmas, viaszosvászonból készült virággal álcázott megfigyelõ õrbódéja is, meg Alekszej Kallima vetített, futballmeccs közönségét ábrázoló festménye is. A közönség a sötét helyiség közepén áll, körben üvöltenek és fütyülnek a transzparenseket emelõ látogatók – te pedig, mintha egyike lennél a futballistáknak. De ennél is jobbak Pavel Pepperstein abszurd jövõtájképei, ahol is a rajzok és a feliratok humora egymást erõsítve adja a hatást. A legjobb viszont Georgy Osztrecsov a lágerek barakkjainak hangulatát idézõ installációja. A gerendákból összerótt elválasztófalak, a tárgyak, a mozgó bábok annyira nyomasztóan megalkotottak, mint amennyire tehetségesen.

Lelkesedésünk tárgya volt az egyiptomi pavilon is, ahol a képek és a szobrok egymáshoz való viszonya, az elrendezés ritmusa annyira harmonikus, hogy elõször azt hittük, egy mûvész készítette az egészet. Pedig nem. Ahmad Askalany légiesen monumentális szobrait pálmalevélbõl fonta. A mi utcánk címû életképsorozat, a szerelmespárt körbeálló feltartott farkú macskák, a látogatót fogadó hajlongó kapubálványok mind úgy modernek, hogy ugyanakkor az óegyiptomi szobrokat idézik. Adel el Siwi festményei pedig úgy hasonlítanak Klimt aranyfényû, dekadenciába hajló szecessziójára, hogy közben tökéletesen illeszkednek a szobrokhoz. Az Andy Warhol Egyiptomban címû képen pedig méltányolhattuk a mûvész humorát is.

Jó hírem van: jogosan lehetünk büszkék, a magyar pavilon is nagyon jó. Forgács Péternek én ezelõtt csak egy munkáját ismertem, Nádas Péter Saját halál c. írásából készült szép és érdekes filmjét. A Col tempo – A W. projekt címû installáció is meggyõzött. A kiállítás tárgya az egyik legõsibb és legalapvetõbb téma: az emberi arc. Rembrandt Önarcképe és Giorgione La Vecchia-ja fogadja a belépõt. Két lenyûgözõ, tekintetével földhöz szegezõ arc – kitéve az idõnek, ahogy a kiállítás címének elsõ fele is jelzi. Vagyis a portrék elmozdulnak, változnak, alakulnak a szemünk láttára. Ez a „szemünk látta” folytatódik a továbbiakban is. Megértjük, hogy az arcok nem önmagukban, hanem a mások tekintetének kiszolgáltatott viszonyukban ábrázolódnak. A W. projekt cím arra utal, hogy az installáció a továbbiakban a bécsi Természettudományi Múzeumban õrzött, a II. világháború idején nemzetiszocialista antropológiai kutatások céljából összegyûjtött film- és fényképarchívum anyagából építkezik. Tehát az „aljas indokból elkövetett” tekintet szempontjából látunk mindent. Hogy a nézõ kénytelen azonosulni ezzel a szemszöggel, különösen felkavaró. Nem kevésbé megrázó, ahogy pl. a náci tiszt agresszív arcát együtt látod az azerbajdzsán fogoly szelíd ábrázatával. Mintha õ szégyellné magát – bocsánatkérõ mosollyal –, hogy ilyesmit kell látnod… Az egész installáció drámai és nagyon erõs. A helyszínen kiderült, hogy nagy sikere is van, mind szakmai berkekben, mind a nagyközönség köreiben. Méltán.

Bizonyára érdekel benneteket, hogy mit állított ki az az ország, ahol éltek. Nos, Roman Ondák egy bûvészmutatvánnyal eltüntette a kiállítást. Az ajtókat eltávolíttatta a pavilonról, a kiállító teret felszórták kaviccsal és beültették bokrokkal – éppen ugyanolyanokkal, mint amilyen a pavilon közvetlen környezete. Külsõ és belsõ tér között eltûnt a határ. Ez sem a legszellemtelenebb gesztus, és nem is a leggyengébb ötlet, amit ilyen kortárs képzõmûvészeti seregszemléken látni lehet.

Eddig a Biennálé fõ helyszínérõl, a Giardiniról volt csak szó, most mesélek még egy kicsit a másik hagyományos helyszínrõl, az Arsenaléról is.

Az épületmonstrum elején rengeteg szemetet láttunk, és mire az igazán jó olasz kiállításhoz értünk, a fáradtságtól már csak vonszoltuk magunkat. De még ebben az erõsen leharcolt állapotban is élményszerû volt. Az egész olasz pavilon a futurizmus, illetve Marinetti emlékének van szentelve. Nagyon hatásosak a bejáratnál a gyantával lecsorgatott, rusztikus hatású, „faragatlan” faszobrok. Nagyon tetszettek az egész falat betöltõ, kerámiából készült vöröskeresztes szekrénykék. Trükkös elhelyezésüknek köszönhetõen nem azonnal derül ki, hogy a félig nyitott ajtók mögött vannak „elsõsegély-csomagocskák” is: a kis szekrények telis-tele vannak szép és/vagy ötletes tárgyakkal, szobrocskákkal. De általában jó az egész olasz banda.
Érdemes õket megkeresni a www.labiennale.org oldalon. Meg akkor már a többieket is.

És ha tehetitek, utazzatok el 2011-ben a következõ Velencei Biennáléra. Legföljebb, ha extrapocsék találna lenni a következõ felhozatal, vigasztalásul még mindig ott van Tintoretto. Meg az Accademia. Meg a Guggenheim. Nem beszélve a Városról.


Veress Zsuzsa


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: hmmmm e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-10-31
kinyilatkoztatás...
hát persze...
ilyet kell mindenkinek mindig is tenni...
név: Bánky Mún e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-10-21
Elnézést, nem tartozik a tárgyhoz, csak annyit szeretnék, hogy aki Dunaszerdahelyen jár a napokban az nézze meg Remák Béla kiállítását. Érdemes.

http://ujszo.com/napilap/kultura/2009/10/17/a-sarkvideki-taj-romantikaja
név: oti e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-10-20
Roman Ondák az osztáltársam volt a képzõmûvészetin. Hasonló figura, testileg és lelkileg is, mint Fico. Testvérek lehetnének. Tudni lehetett, hogy viszi valamire.
név: khm khm e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-10-18
Zsuzsa kedves, izé, az ideg az nem fáj, az csak a fájdalomingert viszi...