[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Versforraló (2. rész)

szerző: Kovács Ágnes 2018-05-09

 

Versforraló (2. rész)

 

A Vesforraló című irodalmi pályázat a Petőfi Program keretén belül, a Rovás szervezésében, Magyarország Kassai Főkonzulátusának támogatásával valósult meg, amelyet magyar középiskolások körében hirdettek meg. 

A beérkezett és beválogatott pályaművekből egy kiadvány is készült és a Rovart felületén is közöljük ezeket a verseket. 

A díjazottak: 

I. díj: Bari Fatima

II. díj: Gaboda László

III. díj: Bombicz Eleonóra

különdíj: Csajkovsky Tímea

különdíj: Homolya Krisztina

 

 

Jablonský Benjamin

 

márciusi szív 

 

eliramlott az a régi érzés

letelepedtem a kút szélére

naiv fejjel 

gondoltam 

majd megvárom míg visszajön 

a naplemente előbb érkezett 

majd 

mellékhatásként este lett 

a nyárfa lombja nem védett 

tavasz volt 

kezem hangyáktól égett

mosolygott rám 

a ravasz hold

 

A teljesség felé

 

Lomhán feküdtünk egymás kezében,

s én azon töprengtem, majd miért és

hogyan tudnál így komolyan venni.

Nem nézel reám, a pillanat hevében

kerülsz, mint szegény koldust az enni.

 

Sosem tudtam mit gondolsz rólam.

Szerelmében az ember részeg,

és csakis az érzék a józan.

Olyannyira vak volt a szívem,

mint a töltény, amivel megsebeztelek.

 

Míg te aludtál, végig néztelek,

kérdeztem: mily mélyre temesselek?

Mit tehetnél érte és ellene,

hogy én filmbe illően szerethesselek?

– Bennem egy tucat érzés szédeleg!

 

Ráztalak, hamisan csókoltalak

– nem alszol. Már halott vagy, hiába,

ott rontottuk el, ahol születtünk.

Egymás után hibát halmoztunk hibára.

Meg sokszor csak téged bántottalak.

 

Az ember végül majd fellélegzik,

és ráébred, hogy milyen ostoba,

hogy önmagából ered sorsának

egyetlen kíméletlen, kínzó ostora,

a kín és teher egységben sebzik.

 

Csendben hívott: – Gyertek, térjetek meg!

S megbántam lassacskán bűneimet.

Ha újra hív, hát kész vagyok, megyek,

széttépem, eldobom az emlékeimet,

s zengem: lőjetek le, öljetek meg!

 

 

Kulcsár Klára

 

Kelepce

 

Koppan a cipő,

szisszen a sör,

mondja az úr,

holtig tanul.

Loccsan a kút-

ba dobott érme,

hasonlott elme.

Egy város telve

– skizofrén terhe.

Észrevehette?

 

Észrevetted, te

ellened tette,

nem tehette, de

megtette. Telve

szeretettel-e?

 

Felemészt,

Elenyészt,

Elretten.

– Beteges

Szerelem.

 

 

Méri Mátyás

 

A hősök

 

Tudom én ki vagyok?

Csak a Power Rangers megy a tévében

És épp összeáll a nagy csapat

Mit nem tép szét semmi

 

Max Hulk

Ő mondjuk zöld és erős 

Na meg picit durca 

De szíve neki is lágyul egy szép szóra 

 

Thor is jöhetne villámait szórni

És akkor végre a vikingek is feltámadnak

S egy madár 

Egy Turul repülhetne égen keresztül 

 

A tömeg csak jön 

A tömeg csak jön 

 

S midőn Amerika úgy a kapitánya

Úgy ő is csak vezér lehet

S irányítva mindenkit 

Vezeti győzelemre az USA-t 

 

Itt ülök én egy bárban szótlanul

Ki nem találja önmagát 

A tömeg csak jön 

A tömeg csak jön

 

Nem érzek vigaszt a tavaszban 

Jöhetne már valami hős 

Valaki aki a mostat szebbé 

Izgalmasabbá tenné a jövőt

 

De én csak vagyok itt ridegen magamban 

A tömeg csak jön

A tömeg csak jön 

 

Csak várok egy hősre 

Ki nem én vagyok csak egy diák 

Csak várok egy hősre ki nem jön 

S közben lehet csak piál

 

Pedig akár tömeg is lennék

S elvesznénk mind-mind a ködben 

 

(Ha nem vagyunk hősök)

 

 

Mészáros Barbara

 

éjmámor

 

Lassan elringat a sötétség,

Magáénak követel,

Beszippantja illatom a levegő,

s testem árnyék temeti el,

mint gyönge takaró,

óvón, mégis vadul követel,

S mint gyászoló tömeg,

egyszerre zizzen,

és sóvárgó sóhaja selyemként lep el.

Kívánja az álmom,

Mégis ébren marasztal,

Érzem, ez utolsó sóhaja,

simítja

bőrömet fekete parazsa.

S a fénytelen szoba egészben nyel el.

Torkán meg-megakad éber pillantásom,

Halk duruzsolására szemem mégis lezárom,

S légies simítással végignyaldossa testem az álom.

Az az utolsó sóhaj a kéj mámorában,

nem bír betelni velem az éj,

a határtalan.

 

Erőltetett menet

 

Kezet fogunk,

Viszlát.

Már csak a pénz hiányzik

Éjjeliszekrényem sarkáról,

S mint két idegen,

Egymástól távolra megyünk utunkra.

Még tart a hatás,

Talán még lüktetek is belül,

Ő már a szobán kívül jár,

S széttett lábaimon hagyott nyomáról

Tudom csak, hogy nem volt álom.

Még el sem mentem, már távozik,

S a behúzott függönyök

Libegve kacagnak,

Míg ő zuhanyozik.

Lemossa magáról testemet,

Mint az ablak sarkából a póktetemet,

S nedves kezemről

Magamat lenyalva megyek utána

Hiába.

Már felöltözve ül a tévébe merülve.

Aztán mikor táncra hívtam újra,

Ő csak nemet mondott,

Később erőltetetten a hálóba cammogott,

De már nem kellettem,

S ha megkívánt is közben,

A csalódottságtól elfelejtettem.

Az egészből csak a zuhany távoli hangjára emlékszem.

 

Vászon

 

csak pislog rám nap mint nap,

és kifeszítve csüng,

nem szól, nem is tud,

ajkát ezer színnel zártam szárazra,

s míg éj éjt vált, ő marad ugyanannak.

csupasz bőrét nézem,

s a hibát keresem.

a varázsát, a könnyet, valami még nedvességre utaló jelet.

tudom, él, csak elfordult tőlem,

már nem ihlet meg,

csak pislog,

pislog rám nap mint nap.

bőre térkép önmagamhoz,

mit nem értek,

pedig karcoltam rá magamból egy részt, egy kusza kalandot

de beteljesületlen befejezésének a be nélkül kellet fejeződni, s az teljesült tökéletlenül be. 

de ő nem érti, hogy nem adhatok többet,

hogy belőlem nem marad magamnak,

s önzetlenül önzőségbe temettem el magam,

elástam, mi még maradtam.

sosem a másét, azt vissza nem kaptam.

ezt a darabot, kalandot vagy fájó pontot már neki adtam.

fehér bőrét beterítettem magammal,

s a színes vászon, mint bosszúból indokoltan, csak kísért,

...s a befejezetlen festmény pislog rám nap mint nap.

 

 

Gaboda László

 

Csatabárd-temetés az idővel

 

Futva osont ki

A nyár a hátsó ajtón,

S ránk tette a múlt

Nehéz vas igáját.

Az emlékek rebbenő

Képeit, s mindazt

Amit megbántunk

A két hónap alatt.

Ránk tette az út menti

Diófákat,

A tóparti beszélgetéseket,

A meg nem értett álmokat,

A csillagos éjjeli eget.

Ránk tette a szépet

És a múlandóság

Fájdalmas tényével

Szennyezte be.

S nekünk most

Meg kell békélnünk

Az idővel,

És beletörődnünk mindabba,

Ami ellen nem tehetünk semmit.

 

Kassa, 2017. december 13.

 

Könnyen megy

 

Fán lóg minden, ami elmúlt,

Az éjjeli csillagok figyelik bőszen,

Miként folyik az idő tova,

Szálló madarak rebbennek

Át a reggeli tájon, s várják a mennyei

Zápor, a kevély mostoha,

Mikor zúdul alá és önti el,

Miben felnőtt és Szeretett,

A földet, mely övé volt valaha.

 

Érted-e azt, mit bús akaratból

A tó vize tükrén látni merészelsz?

Átvágnál-e az omló búzamezőn,

Ha a forró lángtenger nem emészt el?

 

Nagykövesd, 2017. december 28.

 

 

Végh Alex

 

Kisfalusi saga

 

Az este virága sötéten virágzik,

s az éjben is csak egy-két részeg vitázik.

Óbégatva mondják egymás gondját-baját,

hogy vajon a kocsmáros miért ily galád?

 

Mi olyat is tett a kocsmáros, az ádáz?

Felemelte a csodaelixír árát!

S így már nem futja a szombat éji feles,

Mi nélkül Bacchus sem lesz hozzájuk kegyes.

 

Ez a falu bölcseinek nagy bánata,

hisz ez nem a részegek évszázada.

 

Ám hamarost ráeszmélni kénytelenek,

hogy már az utcák is nagyon fénytelenek.

S ezen dolog csak egyvalamit jelenthet

nem önt nékik senki folyékony szerelmet.

 

Sajnálatos ez, de mit lehetne tenni,

más választás nincs, szépen haza kell menni!

De félelmük őket bizony nem engedi,

csak ez kéne, az asszony őket elveri!

 

Mégsem maradnak egymásnak karjaiban,

ha mást nem, elalszanak a nappaliban.

 

A ragyogó hold elé nagy felhő úszik,

s az úton is egy-két részeg bajtárs kúszik.

A lábak már feladták e nemes harcot,

s az út kavicsai is sértik az arcot.

 

Ők mégis kúsznak rendületlenül tovább,

a test, a lélek, a pénztárca is sovány.

Közeleg a cél, fényt tükröz a retina,

ki ver ma el: Juli, Mari vagy Erika?

 

Már nem vagyunk messze a családi háztól,

hajol ki boldogan barátunk a sárból.

 

Oly nehéz útjuk nagy sokára véget ér,

a bágyadt kiáltozás mindent elmesél.

Álmos feleségek csapják össze kezük,

részeg férjük láttán, majd elmegy az eszük.

 

Előkerül a fakanál s a sodrófa,

miközben pont tizenkettőt üt az óra.

Az asszonykának biz nem főzés a célja,

s ezért vörös a férj, akárcsak a tégla.

 

Verés lesz itt sajnos, nem is éppen kicsi,

A férj megússza? Bolond az, ki ezt hiszi!

 

Üti s vágja őt az oly szeretett asszony,

ki kérte, hogy hitvestől ily dolgot kapjon?

Ordít a ház ura, épp masszőr ügyködik,

kemény nyomás, alatta minden megtörik.

 

Bár mondják, az alkohol mily nagy csodaszer,

mégis fáj, ha a dühös hitves odaver.

Mert odaüt bizony, és nincs benne gátlás,

ezek után mi a megoldás? A válás?

 

Nyugszik a férj, a szesz lassan elaltatja,

az asszony pedig két kézzel lábszáron kapja.

 

Bár nehezebb a férj, mint egy mangalica,

könnyeden húzza neje a nappaliba,

és halkan felsóhajt, egy újabb győzelem,

s a férj? Már boldogan alszik a szőnyegen!

 

Csendesedik a ház, mindenki halk s néma,

így telik minden nap, ugyanaz a séma.

Telnek a napok, pofonnal és felessel,

a férj iszik, az asszony pedig felesel.

 

Alvás előtt mindenki fogad valamit,

talán be is tartja majd azt egy darabig,

az asszony mondja, nem ütöm az uramat,

férj szól, nem szelem részegen az utakat!

 

Most szép és jó, később, holnap, napkeltekor,

majd mindenki minden fogadalmat eldob.

 

A férj újra kezét emeli a felesért,

s nem érdekli, mit szól ehhez a feleség.

Az asszony pedig, mit tehet, újra elveri,

s ráfogja majd, ez az alkalom egyszeri.

 

Mi pedig, századszor is nevetünk rajta,

hogy az ember milyen egy gyarló fajta.

 

 

 

Zagiba Mátyás

 

Ősz 

 

Vérzik az erdő tetteim nyomán,

Vörös hegyek homályos fátyolán

Ezüstös fény, de sötét árny.

Vak köd előttem.

 

Lehulló meggyszín levelek,

Száradó ágak, síró fellegek,

Lágy szellő, fagyos lehelet.

 

Álmodik a remény,

Álmodik kék egekről,

Zöldellő hegyekről,

De csak vak köd előttem.

 

Fotók: Köteles Bálint


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :