[kapcsolat]   husken

FecsoDuncsak

 

Aranyszamár

 

Hazátlanok

 

Szabadság

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Via absurdum, avagy ...

szerző: Szabó Gábor 2010-05-30

 

Via absurdum, avagy ...


Via absurdum, avagy a jelen pokla
Gondolatok Cormac McCarthy Az út c. regényéhez

 „Minden magyarázaton és lehetséges értelmezésen túl a kudarc nem arra mutat-e, hogy a transzcendencia igenis létezik?“ (Karl Jaspers)

„Ezért tanultam járni! Ezekért
 a kései, keserű léptekért.“
(Pilinszky János)

„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (János szerinti evangélium)

Ma, amikor írom e sorokat az izlandi Eyjafjallajökull ismét tevékeny, és újra porhamu felhőkkel ijesztgeti az európai légteret. Haiti még mindig romokban áll, s a Mexikói-öbölbe minden nap 800 ezer liter finomítatlan kőolaj ömlött – a kitisztulás folyamata akár évtizedekig elhúzódhat. A természetvédők ökológiai katasztrófával riogatnak. Etc.

Fenyegetés? Vészjósló jelek? Jelenések? Mindez a Szentírás ismerőinek nem meglepő. János apokalipszise már lassan kétezer éve beszámolt egy következetes emberi történetről, amiben a végítélet felé közeledvén fellazulnak a természet törvényei, és az addigi engedelmes közeg több csapásban kimutatja ősi erejét, amiben már köszönet nem lesz.
Sőt…

Természetesen a világvége forgatókönyveknek se szeri, se száma (különösen most, 2012 előtt), ám egyre inkább nyilvánvaló a konszenzus – persze még csak elméleti szinten – a tudományos és a politikai erők között, hogy a Földanya és az emberiség közötti párbeszédet már több halálos vírus fertőzte meg. A gátlástalan fogyasztási szokásaink, életmódunk és elsősorban a gondolkozási sémáink ellehetetlenítik e bolygón a további életkörülményeket. Ugyanis mindez egy kollektív és indirekt öngyilkossághoz vezet bennünket, ha radikálisan nem lépünk fel közösen, összefogva – ami sokak szerint már most is egy elkésett válaszreakció. A Föld holisztikus ökoszisztémája egyensúlyra törekszik, s a javítási munkálatok során nem számlálja a halottakat, segítségre már talán nincs is szüksége – elvégzi önmaga is. A kérdés csupán az, vajon számít-e ránk a következő felvonásban.

Tudjuk, a mindeddig csupán a konszenzus reményével kecsegtető vitastádiumok nem egyedüliek az emberi történet lapjain. A nyugati civilizáció fausti embere már számtalanszor lejátszotta ezt az ideológiai pókerjátszmáját, amely során vakon licitál minduntalan – ám nyerni még nem nyert –, lett légyen a talonban racionalizmus vagy humanista ideál, vagy éppen gazdasági fejlődés és az Európai Unió. Veszteni nagyon tud. De mint a főnixmadár, újra meg újra megtestesül a részleges halálai után. Tudniillik a játékban maga Mephistopheles az ellenfél, aki luciferi intelligenciával tarol, és bezsebeli az elbukott eszméket, amelyeket mint hamisgyöngyöket szór szanaszét – nem érettük folyik a küzdelem. Mi maradt még meg az ember birtokában? Mi az, amit még nem veszített el? Mi az, ami ugyan érintőlegesen sebeződik – de köszönhetően a rendkívüli állóképességének – ismételten megújul, lehetőséget teremtve így az összes parciális kezdeményezésnek, amelyek új esélyt kapva rendezik soraikat.
Ez az élet.

A XIX. végétől kezdve a nyugati civilizáció eszméin alapuló társadalmak olyan irdatlan gazdasági gólemet hívnak életre – amit többek között szabad piacnak, kapitalizmusnak, monetáris politikának majd globalizációnak is neveznek –, melynek elkészítésekor, akárcsak az eredeti prágai legendában, szükség lett volna az Úr szent nevére, hogy azt a homlokára karcolhassák. De tudjuk, hogy akik efféle bálványimádó istenszomjban szenvednek, azok saját ostobaságukból és felfuvalkodottságukból adódóan az örökkévalóság nevét nem ismerhetik. Vagy-vagy alapon, e sátáni erők által kormányozta monstrum féktelen és eszeveszett garázdálkodásba kezd – amit egyébként a piac láthatatlan kezeként is definiálnak a közgazdászok. E fékeveszettségnek köszönhetően az életnek egyre kevesebb tere marad, ezzel ellentétben a túlélésé annál inkább szélesedik, és válik meghatározóvá. A kilátástalan emberek egyre kilátástalanabb eszközökhöz folyamodnak, a krízis krízisbe torkollik (lásd a legutóbbi világgazdasági válságnak álcázott jelenség, avagy a görög államcsőd orvoslását). A mélypont szinte tapintható távolságba kerül, koordinátái még ismeretlenek, így az ember egy többismeretlenes egyenletrendszer mátrixai között kapkodja a fejét. A zavar eluralkodik, de míg a fejlődésbe vetett hit pengéjén egyensúlyozik az emberi történet a káosz medre felett, a Styx csobogása egyre közelebb és közelebb hangzik.

Mikor érjük el a mélypontot?

Megengedhető-e még az a luxus, hogy derűlátóként egy jobb, és – Aldous Huxley óta –  már nem egy szebb világ jövőjét feltételezzük?
És vajon van-e realitása János apokalipszisének? Egy Új Jeruzsálem lehetőségének, ahol akiket megtartanak ott, majd világosságban járnak, mert ottan már nem lesz sötétség, „… mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.”

Cormac McCarthy Az út című regénye és az azonos elnevezésű, John Hillcoat rendezte mozi már nem foglalkozik a világégés okaival, sőt magával a világégéssel sem. Szembeállva mindenféle divatos szado-mazo katasztrófafiliával, nem magának a megsemmisülésnek a részleteit és drámáit (aminek többnyire a legtöbben e sorban csak a paródiájáig jutnak el) fejti ki, hanem inkább azt a bensőséges regressziót, ami az emberi kapcsolatokat és egyben az emberi viselkedést hatná át és szűkítené le a minimumig. Nem arra kíváncsi, ami előtte játszódna le, és nem arra, ami közben történne, hanem arra, ami utána van. Pontosabban szólva, ami utána nincs.

A történet szinopszisa pár tőmondattal összefoglalható: Nincsenek barátok. Nincsenek állatok. Nincsenek növények. Nincsenek színek. Nincs meleg. Nincs fény. Nincs múlt, nincs jövő. A van nincs. Van egy út. Van egy apa és fia. Van egy pisztoly. Van két golyó. Van víz. Van egy irány. Van a nincs.

Mind a könyvben, s mind a filmben erőteljesebb ennek a „nincsnek” a megjelenítése, mint a „vannak”. Talán már az emberi faj végső megsemmisülése utolsó felvonását láthatjuk, a bevégzés előtt öt perccel – de még ebben a kevéske időben is van egy konkrét vezérmotívum: lejutni délre, az óceánhoz. Ahol talán meleg van, ahol talán élet van, ahol talán bizonyosság van – megtalálhatják útjuk végső igazolását.

Az út mint kép (eidos), amellett hogy rendkívüli meditációs objektum, és széles értelmezési tartománnyal rendelkezik –  nemcsak azért, mert egyszerre fizikai és metafizikai kiterjesztésű metafora – egyben nagyon személyes is. Nincs élő ember, aki ne járna jelenleg is valamilyen úton, legáltalánosabban: mindenki megtalálható valahol, a bölcsőt és a koporsót összekötő szakaszon. Vagyis ez egy állapot és minőségváltozás, aminek együtthatója maga az élet, a sors. Úton lenni annyi, mint létezni. (Illusztris példa a Tao te king körül kialakult klasszikus fordítói vita. Weöres Sándornál a tao magyar megfelelője az út, a te-hez pedig az erényt rendeli (Az út és az erény könyve); addig Várkonyi Nándor fordításában ennek az élet és az értelem terminusai felelnek meg (Az élet és az értelem könyve). Összehajló jelentéstartalom. Nem mondanak ellent, kiegészítik egymást, akár egy boltív támasztópillérei. Ellentétes irányból, de egy közös ívet alkotnak.) Keresztény szempontból az út képe Jézus Krisztussal ekvivalens. „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.”  Úton lenni, annyi, mint megállíthatatlanul keresni önmagamban Krisztust. Nyílegyenesen.

Első olvasatra ezt a művet akár a sci-fi műfajába is sorolhatnánk, hisz a posztapokaliptikus hangvétele szinte megkövetelné ezt. Ám ez egy téves besorolás lenne. Cormac McCarthy legújabb könyve nem a világvége tematikájával foglalkozó művek végeláthatatlan sorát akarja gazdagítani. A mű, mint a legtöbb disztópia, rendelkezik ugyan fantasztikus elemekkel (miképp lehetséges túlélnie bárkinek is egy olyan katasztrófát, ami minden létező életformát megsemmisítene?), de nem ezekre fekteti a hangsúlyt. Szerintem ebben a szokatlanra tervezett, bizarr közegben a szándéka nem más, mint egy egzisztencialista tétel kibontása.

De mi is ez az egzisztencialista tétel?

„Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófiai alapkérdésére” – hangzanak a Sziszüphosz mítosza bevezető fejezetében a legendás camus-i sorok. (A későbbiekben is e műből idézek, ha nem jelzem a forrást.) Félreértés ne essék, nem áll szándékomban az életet és annak értelmét csupán egy filozófiai kontextusba emelni. De ha ismerjük a XX. századi válságirodalom egzisztencialista alapműveit, akkor sejtjük, hogy ez a korszak az, ahol a filozófia kezd egyre közelebb kerülni a filozófus személyességéhez, az ő egzisztenciájához, az ő emberi életéhez. Ez az a személyes vonal, amelynek története már Kierkegaard írásaiban kibontakozik és teljes terjedelmében meg nem nyilvánul Albert Camus életművében. S ha következetes akarok maradni, akkor „Az út” szerves részét képezheti ennek a gondolkodástörténetnek.

Mind McCarthy sorai, mind Hillcoat képei suttogják és üvöltik egyszerre az Apokrif sorait:  „Mert elhagyatnak akkor mindenek.”  Magányosan a hamu lepte, kopár tájon, mintha csak Caspar David Friedrich képeibe lépnénk bele; ahol már a léptek csoszogó ritmusa veszi át a természet zsizsegését; ahol a temetkezési rituálé felesleges anakronizmussá válik, és a kannibalizmus nem tabu; ahol már az értelem csak nehezen megfogalmazható; ahol az emberek névtelenek; ahol a halál az élők számára igazságtalan, de az élet már nem igaz. Kirillovi következtetés lengi át a könyvet: a lét hazug, de örök. Ám a mű főszereplői, Kirillovval ellentétben nem vállalják az önhalált, noha minden érv amellett szólna.

Nagyon-nagyon törékeny ez az ellenérvük, ha egyáltalán van. Az apa keze ugyanis, egész idő alatt, görcsösen szorongatja az utolsó tölténnyel megtöltött revolverét; majd ha belefárad, akkor a fiát tanítja ugyanerre, mint valami bushido mester a növendékét az elkerülhetetlen seppukóra. Itt sarjad a központi kérdés, ami megadja a Cormac McCarthy-i súlypontot. Miért nem végeznek önmagukkal? Pontosabban szólva, az apa miért nem hajtja végre a kegyes halált a fián, s majd utána mért nem végez önmagával is?

Az egyik lehetséges és talán legkielégítőbb válaszom erre az abszurd – vagyis életben maradásukat egy abszurdum tartja fenn.

Az abszurd azt jelenti, hogy ellentmondásos, vagy lehetetlen, értelmetlen. Ám ezek csak szavak, tudnunk kell mindezt a valóságra is vonatkoztatni. Például beszélhetünk abszurditásról akkor, ha egy ember puszta kézzel próbál feltartóztatni egy páncélozott harckocsit. A helyzet annál abszurdabb lesz, minél nagyobb lesz a távolság az összehasonlítás két tagjának ereje között. Az abszurd az összehasonlításból születik. Ám vigyázat, az összehasonlítás elemeinek egyikében sincs ott. Sem az emberben, sem a harckocsiban. Az abszurd a szembeállításukból születik, tehát az együttes jelenlétükben van. Camus megjegyzi, hogy abszurd nem létezik az emberi szellemen kívül; ezért az abszurd, mint minden más, a halállal véget is ér. Mégis, csakis a halállal szembeállítva érthető meg. És ezért lenne indokolt a mindenkori öngyilkosság. És itt következik az egzisztencializmus bikaugrása. Miszerint akkor lenne érdemes élni, ha azt az életet értelemmel tudom megtölteni – vagyis az életemnek értelme van. Ez logikus. De ezzel az abszurd még nem számolható fel. „Ha az abszurd fennmarad, sosem oldódhat meg. Az öngyilkosság sem fog rajta, mert egyszerre haláltudat és haláltagadás.” Így nem marad más, mint élni. Élve maradni. Hiszen „élni annyi, mint életet lehelni az abszurdba.” Itt jutottunk el Camus jellegzetes kategóriájához: a lázadáshoz. A világ szakadatlan megkérdőjelezéséhez. Az ember így jut el a valódi világ megvalósításához – ami lehet, hogy mindvégig csak lehetőség marad –, berendezkedik a pokolban. „A jelen pokla végre az ő birodalma.”

„Az elutasítás – vagyis a tudatosság és a lázadás – épp a lemondás ellentéte. Az emberi szív megfejthetetlen indulatai kormányozzák önnön életével szemben. Engesztelhetetlenül s nem önként kell meghalni. Az öngyilkosság félreértés. Az abszurd embernek mindent ki kell merítenie, még önmagát is. Az abszurd pattanásig feszített állapot, melyet azért tart fenn magányos erőfeszítéssel az ember, mert tudja, hogy csakis szakadatlan lázadásával tanúsíthatja egyetlen igazságát: a kihívást.” (A. Camus: Sziszüphosz mítosza)

Úgy gondolom, ez a camus-i olvasat előremozdítja McCarthy opuszának – e kérdező emberpár és a néma világ ellentétének – értelmezését. Az abszurd felszámolásába vetett hit, ami hiszi, hogy már nem hihet többé. Az értelmét vesztett kitartás, ahogy minden nap megküzdenek az élelem és a biztonságos éjszakai fekhely bebiztosításáért. Sziszüphosz nézhetett így le a mélybe, ahogy sorsába belesüllyedve, baktatott le a hegy lábához. Hogy újra feltornázza a sziklát, hogy lázadásával jelet véssen fel az útra, nem enged a körülményeknek. Élni akar. „A jók így tesznek. Küzdenek. Nem adják fel.” (Ez és a további idézetek már Az útból származnak.)

De McCarthy műve tovább mutat, mintegy meghaladja az abszurd paradigmáját. Magát a teremtést teszi kérdésessé. „Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg” – írja már a könyv harmadik oldalán. Bizonytalan a megfogalmazás, de a metafizikai kétely bizonyos. Ha Isten nem szólalt meg, akkor a világ teremtés nélkül jött létre, mentes a transzcendenciától. Ha van is fiú – Krisztus –, akkor nem ő az Ige. Ami annyit is jelent, hogy logosz nélküli a világ, nincs bűn, nincs jó, nincs megváltás. Sőt, az sem kizárt, hogy Krisztus még egy ismert vagy ismeretlen Sátán igéje is lehet. Ezt képtelen összeegyeztetni a gyermekével, hiszen ő az egyetlenegy lény, akiben még érzi a tüzet, „és megállt és visszafordult és a férfi könnyáztatta szemmel felnézett és látta ahogy a fiú az úton áll és visszanéz rá a felfoghatatlan jövőből és úgy ragyog a komor pusztaságban mint valami szentély.” Nem marad más lehetőség számára, mint az antitézis. Ha Isten megszólalt, megnyilvánult, és a fiú az ő igéje, akkor van rend a világban, még akkor is, ha a megnyilvánult – világi – oldala nem tükrözi ezt. A fiú szimbóluma itt is megkettőződik, mert nemcsak Jézus Krisztusnak, hanem az apa gyermekének is megfelel, aki igazolja saját létezését. Ezért válik az apa és a fiú szerepe magasabb minőséggé, szimbolikussá. Az apa megtestesíti mindazt, ami a letűnt világ értékrendjéből megmaradt: hatalom, vezetés, bizalmatlanság, kétely. Ő már csak azt várja, hogy véget érjen az egész – az út. Tanítása a messzemenőkig használható a túléléshez, de az élethez már túl kevés. Az út, ami idáig vezetett, rajta keresztül mutat és felemészti őt. Az ismeretlen jövő idejekorán kidobja magából. Akárcsak Gurnemanz Parsifalt, ő sem képes felvértezni fiát.  „Nem tudja a gyermek szívében felszítani azt a tüzet ami a saját szívében már elhamvadt.”  De halványan emlékszik még rá. Döbbenetes kontrasztot mutat a regény hádészi hangulata, és a központozás nélküli szöveg leggyakrabban használt kifejezése: a jó.  Mi az, hogy jó? Kiegyezés akár az igazságtalanság igazságával is? Vagy magának a transzcendenciának a jele? A hité? Igen, itt tényleg gyermeknek kell lenni ahhoz, hogy ilyen adottságok mellett, felebarátian szerethessen az ember, és szabadon gondolkozzon, mentesen az előítéletektől. A fiúnak ezért is kell elveszejtenie őt. A gyermek tudja – már vagy még –, hogy a túlélni és az élni között különbség van. Ezért is igyekezik segíteni másokon, vagy barátkozni. Valami olyat tud újra, amit az apja már nem tapasztal, és nem tapasztalhatott meg. Törékenyen hisz egy közösségben, egy új emberiség csírájában, ahol van tűz az emberek szívében, és a kutyákat sem eszik meg. El kell hagynia a régit, és új útra kell lépnie, immár másokkal. Elszakadás a régitől fájdalmas, de az új út is kihívásokkal teli. A halál igazságtalan, az élet az igazság útja.

 „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” Az abszurdot másképp képtelenség felszámolni. Ez az út. Ez van. Van.
 

 

 

Cormac McCarthy: Az út
Fordította: Totth Benedek, Magvető Kiadó, 2010.
Az út (The Road) – amerikai film, 2009; rendező: John Hillcoat, forgatókönyv: Joe Penhall, író: Cormac McCarthy. Szereplők: Guy Pearce, Kodi Smit-McPhee, Michael K. Williams, Molly Parker, Robert Duvall, Viggo Mortensen. Operatőr: Javier Aguirresarobe.
 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: mecénás e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-06-04
Cormac McCarthy mûvei valahogy mindig a sötétségrõl, a kiúttalanságról, az elveszettségrõl és jövõnélküliségrõl szólnak. Negatív üdvtörténetek a mûvei. Szereplõi sorson kívüliek, kóborolnak a világban, céljuk, hogy az aktuális pillanatot túléljék valahogy. A választás mindig két lehetõség között adódik: meghalni vagy túlélni az aktuális helyzetet.
A meghalni helyzet egyik megoldása az öngyilkosság, s az egyik oka lehet az abszurd helyzetbe kerülés. Durkheim az öngyilkosságról könyvet írt, mely a mai napig a téma sarokköve. Egyik formáját anómiás öngyilkosságnak definiálja. Az anómia egyszerûen úgy fogalmazható meg, hogy elvesznek a viszonyítási pontok, nincs mihez igazodni, összeomlanak a meglévõ értékrendszerek, s nincs új, ami felváltsa õket, ami támpontot adjon a mindennapi léthez. Maga a rendszer kultúránként és kultúrán belül is változik, mindenkinek van valamelyes szabadsága, hogy megválassza, melyik értékrendszer mentén építi fel életét, de valamilyen normarendszerre mindenkinek szüksége van. Ezek hosszú-hosszú idõ alatt formálódnak, fejlõdnek, csiszolódnak, válnak az emberi együttélés szabályaivá, jungi értelemben a kollektív tudattalan és erkölcs felépítõivé, Freud-nál pedig a super-ego építõelemeivé, melyek megmondják, hogyan kell emberként, társas lényként léteznünk. A rendszer akkor mûködik helyesen, ha nemcsak a normákat, a szabályokat állítja egyértelmûen elénk, nemcsak az elérendõ célokat fogalmazza meg, hanem meghatározza a célok eléréséhez elfogadott eszközöket is, és ezek a normarendszert mûködtetõ egyedek mindegyike számára elérhetõ.
A mai fogyasztói társadalom érték és normarendszere félresiklott. A célokat meghatározza, de az eszközökhöz korlátozott hozzáférést biztosít, illetve elfogadhatóvá tesz olyan eszközhasználatot is, mely a normarendszer másik részét sérti (ebben az esetben az a fontos, hogy a normasértés, ha ki is derül, ne vonjon maga után büntetést). A célok és eszközök között fennálló antagonisztikus viszonyt nevezi Merton anómiának. Az egyén választása, hogy mit kezd a helyzettel, ha a megfelelõ eszközöket nem tudja igénybe venni.
A cél el nem érhetõsége felfogható abszurdumként is, hiszen a cél kitûzésének valaki elé csak akkor van értelme, ha az eléréséhez szükséges lehetõségeket (eszközök, stb.) is biztosítjuk számára. Kijelenthetjük tehát, hogy az anómia és az abszurdum szinonim fogalmak, s az így jellemzett helyzet kilátástalansága ok lehet az öngyilkosságra, mint ez a gondolatfolyam alapjául hívott mû egyik mondanivalója is.
De azonnal megfogalmazódik a kérdés is: megoldás-e az öngyilkosság? Felold-e bármit is a ravasz meghúzása? Tényleg teljes-e a reménytelenség, vagy van mindig tovább, csak nem nézünk szét eléggé, lemondunk az értelemmel látásról?
A válasz is ilyen egyértelmûnek látszik: nem megoldás, nincs értelme elkövetni, mert mindig csak öncélja van, az elkövetõ egyén kiszabadítása abból az állapotból, amiben van, és amiben nem találja helyét. Világnézeti aspektusok figyelembe vételével talán még csak nem is rántódik ki semmibõl, hanem adott esetben éppen még rosszabb helyzetbe kerül. Vajon, ha azért történik meg, hogy másoknak ezzel segítséget nyújtsunk, hogy másoknak jobb, biztosabb legyen ezzel, az felfogható-e úgy, mintha nem öncélja lenne a tettnek? Durkheim egy másik típusként az altruista öngyilkosságot írja le, melynek egyik formájaként az öngyilkos merénylõket említhetjük, de ennek az öncélja is felismerhetõ (hõsiesség, túlvilági boldogulás és jutalom), és akkor elgondolkodhatunk rajta, hogy tényleg altruista-e vagy sem. A sikeres önpusztítás az egyén problémáját látszólag megoldja, de sok-sok újabb probléma szülõanyjává válik, tehát nem feloldásról, hanem sokkal inkább áttolódásról beszélhetünk. A keletkezett új problémákat már nem a tett elkövetõjének kell megoldania, nem neki kell megkínlódnia, õ mintha megszökött volna. A rossz érzés fokozódik, sötétül a világ.
A sötét és kegyetlen, már-már remény nélküli világ McCarthy alapvetõ díszlete mondanivalója kifejtéséhez. Minden regényében adott valami állandó nyughatatlanság, valami állandó mozgás, változás, haladás, ami átszövi és vezérli a cselekményt (vagy legalábbis a megtörténések sorozatát), s van valaki, aki a stációkon halad, tehát az egésznek van valami út-szerûsége, melynek nincs kezdete és nincs vége, csak egy része van. Belépünk valamely ponton a cselekménybe (történetbe), és bármilyen lezáródás nélkül valahol máshol letérünk, a fõhõsnek tekintett szereplõt pedig elbocsátjuk.
Magyarul hozzáférhetõ regényeinek mindegyikében van valaki, aki szinte mindenhatóként közlekedik ebben az örök nyughatatlanságban.
1/ A „Nem vénnek való vidék” bérgyilkosa, aki elpusztíthatatlan, legyõzhetetlen és megállíthatatlan, mint valami istenség dönt életrõl és halálról, melynek sorspálcája a feldobott pénzdarab, ura mindenki és minden létének. Megingathatatlan nyugalommal és magabiztossággal hozza meg döntéseit, lelkiismereti válság vagy megingás fel sem merül.
2/ A „Véres délkörök” parancsnoka, aki szinte sebezhetetlen, elpusztíthatatlan, uralja a világot, mindent tud, múlt és jelen titkait feltárja, elraktározza, magába zárja, a világ a naplója részévé válik, megszûnik önállónak lenni, legyõzetik és igába hajtatik, minden élõ és élettelen dolgával együtt. (Daniel Quinn: „uralni valamit annyi, mint nevén nevezni”) Élet és halál kérdésében korlátlan úr és biztos kezû végrehajtó. Ki ellene szegül, isteni erejû elmarasztalásban részesül.
3/ „Az út” még rejtett ösvény elõttem, de a cikk sugallata alapján a fiú lehet az, ki ezt a szerepet betölti. Ha szerep ez egyáltalán.
Mi van akkor, ha mindhárman a transzcendencia megtestesülései, csak a Jézusi üdvtörténet negatív lenyomatai? Ha nektek nem felel meg a pozitív iránymutatás, tessék nektek valami más, valami sokkal rosszabb, hátha ez tanítani képes benneteket.
De mindennapjaink ékes bizonyítékai annak, hogy hasonulni akarunk: a negatív megtestesülések olyanok, mint az öntõformák, Jézus pedig ezen öntõformák pozitív kitöltöttsége. De mi az öntõformához akarunk hasonlítani, mert az a teremtés látszatélményét adhatja meg, míg az öntõformából kikerült kitöltöttség csupán a teremtettség érzését keltheti. S mi teremteni és uralni akarunk, nem alávetett és kiszolgáltatott életre vágyunk. (A hetek óta tartó esõzések és következményeik bizonyítják, hogy a teremtõ és uralkodó szerepre vágyunk, de a természet legyõz és visszahelyez oda, ahonnan származunk (Petõfi: „bár fölül a gálya és alól a víznek árja,/ azért a víz az úr”)
„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte” – s mi nem becsüljük meg ezt (ha már ebben a kontextusban beszélünk „Az út”-ról), mi úgy szeretjük a világot, hogy csak magunknak akarjuk, s amit nem vehetünk el, elpusztítjuk, hogy ne lehessen másé (sem). Legyen minden a részünk, ne legyen meg- és elosztottság.
De ha ezt akarjuk, már csak ezért sem lehetünk öngyilkosok, mert akkor a világ kiesik belõlünk. Az pedig nem lehet, hogy verejtékünk hiába hulljon, hogy az öntõformává vált, teremtõ ember csak úgy elvesszen a semmibe, a mindent birtoklás helyett a saját magát is elvesztés legyen legfõbb alkotása.
Van hát az abszurd (az anómia) s vagyunk mi, kik lázadó módon oldjuk fel a kételyt, megszerzünk és pusztítunk bármi áron, hogy a holnap a részünk lehessen mindenestül. (Dvorak Új világ szimfóniája második tétele visszhangzik fel bennem, saját látomásom, melyben Jézus a mennybõl letaszítva kénytelen végigjárni az elpusztított földet és látnia kell a porladó teremtményeket, s felzokog belõle a kérdés: ezért érdemes volt keresztre feszülni? Azért kellett a megváltás, hogy még több bûn születhessen a földre?)
Fájdalmas és szomorú üzenet ez, mely az üdvözülés helyett az elveszettséget (még csak kárhozatnak sem mondhatjuk, nincs jobb és bal oldal, nincsenek kiválasztottak és kitaszítottak) ígéri ajándékul, mi mégis boldogok vagyunk, örömteli arccal ünnepeljük a véres/vészes birtoklást, mintha csoda részesei lennénk. Talán az is, ha csodának azt tartjuk, hogy mi magunk is öntõformákká váltunk, de kétes dicsõségünk az evolúciós csõd szemétkupacán végzi velünk együtt.
S akkor Kierkegaard, hogy õ se maradjon említetlenül: „vagy-vagy”. Minden választás – választunk és elvetünk, s hinni akarjuk, hogy helyesen döntöttünk, de siratjuk, mit elvetettünk, mert annak birtoklása másnak adatik meg. Legalább akkora csalódás, mint a gyereknek megélni, hogy mégsem omnipotens, csak káprázatokba és mesékbe ringatta a felnõttek világa, a környezet, mely elhitette vele, hogy minden úgy mûködik, ahogy az õ vágyai vezérlik. Hinni akarjuk, hogy jó, amit teszünk, mert az ember önképe az, hogy jók vagyunk, hát nem lehet, hogy mégis mindent elrontunk. (Nagyon tetszik Daniel Quinn repülõgépes hasonlata: a szikla peremérõl leugorva egy repülésre alkalmasnak látszó tárggyal, még ha az a gravitációs törvényeknek ellene mond is, elõször repülni látszik. Hogy meddig hisszük azt, hogy tényleg repül …s mikor tudatosul bennünk, hogy ez egész pusztán zuhanás ...? Az emberiség fogyasztói ámokfutása közben azt hisszük, hogy szárnyalunk /fenntartható fejlõdés/ …)
Hetek óta szakad az esõ, mit látunk, folyamatos romlás és pusztulás. Földünk éli a mindennapjait, s most átélhetjük, hogy mily parányi és semmi pontok vagyunk hozzá, mûködõ erõihez képest. Várjuk, hogy kisüssön végre a nap, jöjjön a nyári kánikula, mely felszárítja a hatalmas vizeket, Noé kiküldheti galambját a bárkából, hogy hozza le az olajágat, csak azt felejtjük el, hogy ez a kánikula nem felüdülést, hanem fövést fog okozni, amit nem pusztított el a rengeteg esõ, azt használhatatlanná párolja a nap.
De fény lesz …
S nekünk kell a fény, hogy önnön sötétségünk iránymutatást leljen, még ha az újabb iránytévesztéssé lehet … Mózesnek segített éjjel a tûz … de nekünk segít-e vajon ez a fény?
De hisszük, hogy míg fény van, remény is van, érezhetjük az irányt, van hová tovább, s ama bizonyos pisztoly lapulhat tovább a zsebünkben, magába zárhatja a talán megváltó golyót …
Mehetünk tovább az úton … valamerre …
név: Gerda e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-06-04
Nem kapcsolódik a témához, de gondoltam valahol illenék megemlékezni Trianon 90. évfordulójáról is. http://www.youtube.com/watch?v=gax39MSAxnQ&feature=player_embedded

név: mecénás e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-06-04
Cormac McCarthy mûvei valahogy mindig a sötétségrõl, a kiúttalanságról, az elveszettségrõl és jövõnélküliségrõl szólnak. Negatív üdvtörténetek a mûvei. Szereplõi sorson kívüliek, kóborolnak a világban, céljuk, hogy az aktuális pillanatot túléljék valahogy. A választás mindig két lehetõség között adódik: meghalni vagy túlélni az aktuális helyzetet.
A meghalni helyzet egyik megoldása az öngyilkosság, s az egyik oka lehet az abszurd helyzetbe kerülés. Durkheim az öngyilkosságról könyvet írt, mely a mai napig a téma sarokköve. Egyik formáját anómiás öngyilkosságnak definiálja. Az anómia egyszerûen úgy fogalmazható meg, hogy elvesznek a viszonyítási pontok, nincs mihez igazodni, összeomlanak a meglévõ értékrendszerek, s nincs új, ami felváltsa õket, ami támpontot adjon a mindennapi léthez. Maga a rendszer kultúránként és kultúrán belül is változik, mindenkinek van valamelyes szabadsága, hogy megválassza, melyik értékrendszer mentén építi fel életét, de valamilyen normarendszerre mindenkinek szüksége van. Ezek hosszú-hosszú idõ alatt formálódnak, fejlõdnek, csiszolódnak, válnak az emberi együttélés szabályaivá, jungi értelemben a kollektív tudattalan és erkölcs felépítõivé, Freud-nál pedig a super-ego építõelemeivé, melyek megmondják, hogyan kell emberként, társas lényként léteznünk. A rendszer akkor mûködik helyesen, ha nemcsak a normákat, a szabályokat állítja egyértelmûen elénk, nemcsak az elérendõ célokat fogalmazza meg, hanem meghatározza a célok eléréséhez elfogadott eszközöket is, és ezek a normarendszert mûködtetõ egyedek mindegyike számára elérhetõ.
A mai fogyasztói társadalom érték és normarendszere félresiklott. A célokat meghatározza, de az eszközökhöz korlátozott hozzáférést biztosít, illetve elfogadhatóvá tesz olyan eszközhasználatot is, mely a normarendszer másik részét sérti (ebben az esetben az a fontos, hogy a normasértés, ha ki is derül, ne vonjon maga után büntetést). A célok és eszközök között fennálló antagonisztikus viszonyt nevezi Merton anómiának. Az egyén választása, hogy mit kezd a helyzettel, ha a megfelelõ eszközöket nem tudja igénybe venni.
A cél el nem érhetõsége felfogható abszurdumként is, hiszen a cél kitûzésének valaki elé csak akkor van értelme, ha az eléréséhez szükséges lehetõségeket (eszközök, stb.) is biztosítjuk számára. Kijelenthetjük tehát, hogy az anómia és az abszurdum szinonim fogalmak, s az így jellemzett helyzet kilátástalansága ok lehet az öngyilkosságra, mint ez a gondolatfolyam alapjául hívott mû egyik mondanivalója is.
De azonnal megfogalmazódik a kérdés is: megoldás-e az öngyilkosság? Felold-e bármit is a ravasz meghúzása? Tényleg teljes-e a reménytelenség, vagy van mindig tovább, csak nem nézünk szét eléggé, lemondunk az értelemmel látásról?
A válasz is ilyen egyértelmûnek látszik: nem megoldás, nincs értelme elkövetni, mert mindig csak öncélja van, az elkövetõ egyén kiszabadítása abból az állapotból, amiben van, és amiben nem találja helyét. Világnézeti aspektusok figyelembe vételével talán még csak nem is rántódik ki semmibõl, hanem adott esetben éppen még rosszabb helyzetbe kerül. Vajon, ha azért történik meg, hogy másoknak ezzel segítséget nyújtsunk, hogy másoknak jobb, biztosabb legyen ezzel, az felfogható-e úgy, mintha nem öncélja lenne a tettnek? Durkheim egy másik típusként az altruista öngyilkosságot írja le, melynek egyik formájaként az öngyilkos merénylõket említhetjük, de ennek az öncélja is felismerhetõ (hõsiesség, túlvilági boldogulás és jutalom), és akkor elgondolkodhatunk rajta, hogy tényleg altruista-e vagy sem. A sikeres önpusztítás az egyén problémáját látszólag megoldja, de sok-sok újabb probléma szülõanyjává válik, tehát nem feloldásról, hanem sokkal inkább áttolódásról beszélhetünk. A keletkezett új problémákat már nem a tett elkövetõjének kell megoldania, nem neki kell megkínlódnia, õ mintha megszökött volna. A rossz érzés fokozódik, sötétül a világ.
A sötét és kegyetlen, már-már remény nélküli világ McCarthy alapvetõ díszlete mondanivalója kifejtéséhez. Minden regényében adott valami állandó nyughatatlanság, valami állandó mozgás, változás, haladás, ami átszövi és vezérli a cselekményt (vagy legalábbis a megtörténések sorozatát), s van valaki, aki a stációkon halad, tehát az egésznek van valami út-szerûsége, melynek nincs kezdete és nincs vége, csak egy része van. Belépünk valamely ponton a cselekménybe (történetbe), és bármilyen lezáródás nélkül valahol máshol letérünk, a fõhõsnek tekintett szereplõt pedig elbocsátjuk.
Magyarul hozzáférhetõ regényeinek mindegyikében van valaki, aki szinte mindenhatóként közlekedik ebben az örök nyughatatlanságban.
1/ A „Nem vénnek való vidék” bérgyilkosa, aki elpusztíthatatlan, legyõzhetetlen és megállíthatatlan, mint valami istenség dönt életrõl és halálról, melynek sorspálcája a feldobott pénzdarab, ura mindenki és minden létének. Megingathatatlan nyugalommal és magabiztossággal hozza meg döntéseit, lelkiismereti válság vagy megingás fel sem merül.
2/ A „Véres délkörök” parancsnoka, aki szinte sebezhetetlen, elpusztíthatatlan, uralja a világot, mindent tud, múlt és jelen titkait feltárja, elraktározza, magába zárja, a világ a naplója részévé válik, megszûnik önállónak lenni, legyõzetik és igába hajtatik, minden élõ és élettelen dolgával együtt. (Daniel Quinn: „uralni valamit annyi, mint nevén nevezni”) Élet és halál kérdésében korlátlan úr és biztos kezû végrehajtó. Ki ellene szegül, isteni erejû elmarasztalásban részesül.
3/ „Az út” még rejtett ösvény elõttem, de a cikk sugallata alapján a fiú lehet az, ki ezt a szerepet betölti. Ha szerep ez egyáltalán.
Mi van akkor, ha mindhárman a transzcendencia megtestesülései, csak a Jézusi üdvtörténet negatív lenyomatai? Ha nektek nem felel meg a pozitív iránymutatás, tessék nektek valami más, valami sokkal rosszabb, hátha ez tanítani képes benneteket.
De mindennapjaink ékes bizonyítékai annak, hogy hasonulni akarunk: a negatív megtestesülések olyanok, mint az öntõformák, Jézus pedig ezen öntõformák pozitív kitöltöttsége. De mi az öntõformához akarunk hasonlítani, mert az a teremtés látszatélményét adhatja meg, míg az öntõformából kikerült kitöltöttség csupán a teremtettség érzését keltheti. S mi teremteni és uralni akarunk, nem alávetett és kiszolgáltatott életre vágyunk. (A hetek óta tartó esõzések és következményeik bizonyítják, hogy a teremtõ és uralkodó szerepre vágyunk, de a természet legyõz és visszahelyez oda, ahonnan származunk (Petõfi: „bár fölül a gálya és alól a víznek árja,/ azért a víz az úr”)
„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte” – s mi nem becsüljük meg ezt (ha már ebben a kontextusban beszélünk „Az út”-ról), mi úgy szeretjük a világot, hogy csak magunknak akarjuk, s amit nem vehetünk el, elpusztítjuk, hogy ne lehessen másé (sem). Legyen minden a részünk, ne legyen meg- és elosztottság.
De ha ezt akarjuk, már csak ezért sem lehetünk öngyilkosok, mert akkor a világ kiesik belõlünk. Az pedig nem lehet, hogy verejtékünk hiába hulljon, hogy az öntõformává vált, teremtõ ember csak úgy elvesszen a semmibe, a mindent birtoklás helyett a saját magát is elvesztés legyen legfõbb alkotása.
Van hát az abszurd (az anómia) s vagyunk mi, kik lázadó módon oldjuk fel a kételyt, megszerzünk és pusztítunk bármi áron, hogy a holnap a részünk lehessen mindenestül. (Dvorak Új világ szimfóniája második tétele visszhangzik fel bennem, saját látomásom, melyben Jézus a mennybõl letaszítva kénytelen végigjárni az elpusztított földet és látnia kell a porladó teremtményeket, s felzokog belõle a kérdés: ezért érdemes volt keresztre feszülni? Azért kellett a megváltás, hogy még több bûn születhessen a földre?)
Fájdalmas és szomorú üzenet ez, mely az üdvözülés helyett az elveszettséget (még csak kárhozatnak sem mondhatjuk, nincs jobb és bal oldal, nincsenek kiválasztottak és kitaszítottak) ígéri ajándékul, mi mégis boldogok vagyunk, örömteli arccal ünnepeljük a véres/vészes birtoklást, mintha csoda részesei lennénk. Talán az is, ha csodának azt tartjuk, hogy mi magunk is öntõformákká váltunk, de kétes dicsõségünk az evolúciós csõd szemétkupacán végzi velünk együtt.
S akkor Kierkegaard, hogy õ se maradjon említetlenül: „vagy-vagy”. Minden választás – választunk és elvetünk, s hinni akarjuk, hogy helyesen döntöttünk, de siratjuk, mit elvetettünk, mert annak birtoklása másnak adatik meg. Legalább akkora csalódás, mint a gyereknek megélni, hogy mégsem omnipotens, csak káprázatokba és mesékbe ringatta a felnõttek világa, a környezet, mely elhitette vele, hogy minden úgy mûködik, ahogy az õ vágyai vezérlik. Hinni akarjuk, hogy jó, amit teszünk, mert az ember önképe az, hogy jók vagyunk, hát nem lehet, hogy mégis mindent elrontunk. (Nagyon tetszik Daniel Quinn repülõgépes hasonlata: a szikla peremérõl leugorva egy repülésre alkalmasnak látszó tárggyal, még ha az a gravitációs törvényeknek ellene mond is, elõször repülni látszik. Hogy meddig hisszük azt, hogy tényleg repül …s mikor tudatosul bennünk, hogy ez egész pusztán zuhanás ...? Az emberiség fogyasztói ámokfutása közben azt hisszük, hogy szárnyalunk /fenntartható fejlõdés/ …)
Hetek óta szakad az esõ, mit látunk, folyamatos romlás és pusztulás. Földünk éli a mindennapjait, s most átélhetjük, hogy mily parányi és semmi pontok vagyunk hozzá, mûködõ erõihez képest. Várjuk, hogy kisüssön végre a nap, jöjjön a nyári kánikula, mely felszárítja a hatalmas vizeket, Noé kiküldheti galambját a bárkából, hogy hozza le az olajágat, csak azt felejtjük el, hogy ez a kánikula nem felüdülést, hanem fövést fog okozni, amit nem pusztított el a rengeteg esõ, azt használhatatlanná párolja a nap.
De fény lesz …
S nekünk kell a fény, hogy önnön sötétségünk iránymutatást leljen, még ha az újabb iránytévesztéssé lehet … Mózesnek segített éjjel a tûz … de nekünk segít-e vajon ez a fény?
De hisszük, hogy míg fény van, remény is van, érezhetjük az irányt, van hová tovább, s ama bizonyos pisztoly lapulhat tovább a zsebünkben, magába zárhatja a talán megváltó golyót …
Mehetünk tovább az úton … valamerre …
név: Gerda e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-06-04
Nem kapcsolódik a témához, de gondoltam valahol illenék megemlékezni Trianon 90. évfordulójáról is. http://www.youtube.com/watch?v=gax39MSAxnQ&feature=player_embedded