[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

prosecco kóstolás

 

ÉLŐ ZENE

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Világokon átvándorló egyazon csőcselék (Szerepáttűnések Nádas Péter Szirénének c. drámájában)

szerző: Szabó Lovas Emőke 2013-07-20

 

Világokon átvándorló egyazon csőcselék (Szerepáttűnések Nádas Péter Szirénének c. drámájában)

 

Nádas Péter szatírjátékának egyik legfontosabb szervezőelve, szereplőinek egymásba való áttűnése vagy felcserélhetősége nem csupán a Szirénénekben van jelen. A  Protokolltól kezdve a Takarításban, a Találkozásban és a Temetésben is, más-más formában, megjelenik. Az alakok már ezekben a korábbi színpadi művekben is úgy változnak, alakulnak, hogy lényegében soha nem lesznek egészen „készen“, ezzel is megerősítve Nádasnak a személyiségként való létezés lehetetlenségéről szóló elméletét.

 

Protokoll két polgármestere, két protokollfőnöke és két tolmácsa a darab végére ugyanazokat a mondatokat kántálja körbe-körbe, ezzel megszüntetve maguk között minden tényleges különbséget.

Takarítás szereplői, Zsuzsa, Klára, Jóska és András egymás változataiként vetülnek egymásra.

Találkozásban e helyett az azonosítás helyett ketten, Mária és a Fiú megnégyszereződnek, és a szőke lánnyal valamint a Fiú apjával „sokszorozódnak meg“.

Temetés szereplői, a Színész és a Színésznő viszont folyamatosan áttűnnek a saját, őket jelképező bábuikba.

 

Ugyanezt a sajátos szereplőteremtést, szétszerkesztési módot használja Nádas eszközként a Szirénének című drámájában is, s ezt már a darab címe is előrevetíti. A szerző viszont sokkal korábban, már az 1979-ben kiadott Leírás című novellában ír arról, mennyire zavarja íróként a sok ismétlődő első személy, hogy aztán harminc évvel később teljesen le is számoljon vele, s megírja a többé összerakhatatlan én-fragmentumok drámáját.

 

A szirének énekének említése még azelőtt, hogy bármit elkezdenénk olvasni, erősíti bennünk a kételkedést abban, hogy itt bárki bármit élve megúszhatna. A szirénákra való asszociáció pedig sugall óvóhelyet s háborút, főleg, ha például eszünkbe idézzül általa Petri György sorait:

 

„Fülemből kiolvasztom a viaszt,

és eloldozom magam az árboctól

Várom, énekeljenek

a légvédelmi szirének.“1

 

A cím teremtette olvasói elvárásoknak megfelelően Nádas szembesít is mindannyiunkat az összes történelmi katasztrófával, forradalommal s holokauszttal, végiglépkedve korokon s szerepeken.

Tanúi vagyunk nem csak a szereplők, hanem a szerző magántörténetének is, hiszen attól, hogy valaki felvonultatja és beszélteti a teljes világtörténelmet a szövegében, még nem tudhat eltekinteni saját személyiségétől s annak tragédiáitól.2 Sőt, a világszínpadon mozgó alakok szerepet kínálnak a nézőnek is, felrángatják s jól megverik, kérdezés nélkül.

 

Szirénének tehát eszmék és testek játéka s története egyben, mely eleget tesz a műfaj klasszikus követelményeinek is, gúnyol, gonoszkodik, s paródiáját állítja a hagyományos tragédia-triptichonoknak.

A szereplői s a szerzői ének már szinte a darab legelején belecsavarodni látszanak saját kusza hármasságaikba, s az sem teljesen valószínűtlen, hogy mindannyian egy-egy Odüsszeusz-alteregó megvalósulásai lennének. Mondandójuk a Protokollhoz hasonlóan szétválaszthatatlanul fonódik egymásba:

 

„miért kell nekem, épp nekem mondanom,

amit a másik mond nekem,

vagy miért vagyok a másik én,

én -“3

 

Nádas Péter Szirénénekében háromszorozódott alakok egész csoportját vonultatja fel, három anyákat, három fiakat, három Martinovitsokat, hadfiakat, leányokat, agonizáló sebesülteket, de egy dolgot véletlenül sem tesz meg velük: hármasaikat végül nem forrasztja egybe, személyiséggé. Mindezzel visszatér az Emlékiratok könyvének mitológiai és jelenbeli trinitásához is. Ezeknek a konzisztencia nélküli alakoknak a rabsága itt sem ér véget. Most sem jöhet létre az egység, s talán még mindig nem tudhatjuk három nap alatt testünkben megépíteni azt a bizonyos templomot4, mivel a szereplők hármas el-nem-rendezése véletlenül sem hozhat számukra egyensúlyhelyzetet, pozíciójukat csupán az ingatagságban találhatják meg:

 

„az egyetlen keresett helyett, hiába, hiába, mindenkor és

mindenütt kettőre lelnek, undorító vetélytársakra az egyetlen egynek

ígérkező oldalán“5

 

A „szétcsúszó életsíkok zűrzavara“6 között az egyetlen pozíció, ahonnan mindez, színház és világszínpad többé-kevésbé beláthatóvá válik, éppen az őstörténet. Az a tér, amelyben múlt és jövő elveszti valódi értelmét, s az ember végre az időtlenben élhet, lét és semmi határán. „Akárha ötven, hetven, száz évvel ezelőtt volna az, ami majd bekövetkezik.“7

 

A szereplők természetei is talán csak az archetípusok felől értelmezhetők. Ezekbe a jungi archetípusokba és Aby Warburg-féle konzerválódott indulatrendszerekbe, vagy a freudi, bennünk folyamatosan jelen lévő tudásvilágba, s különböző  történelmi szerepekbe ragadt anyák és bácsikák maszkjait látjuk folyamatosan mázolódni, kirajzolódni majd újra összekuszálódni, vég nélkül.

 

Odüsszeusz fiai is a léleknek a legmélyebb, freudi mélységei felé törekednek folyamatosan, apjukat megtalálni. Elmerülésük egyik eszközének éppen ez a testi közösség, a testek rituális befogadása tűnik.

Éppen ezért, bármilyen fájdalmas a hármasuk, bármennyire szabadulnának belőle, ahhoz, hogy a megváltás reményét ne veszítsék el, erre az egyensúlytalan kapcsolatra van szükségük.

Amíg hárman vannak, velük az isten és a semmi.8

 

„(...) ők valósággal menekülnek, habár a másik kettő

hisztérikusan visszafogná őket (...)“9

 

Visszavárunk

- kiáltja

az is, aki elment, az is, aki az istenektől kijelölt helyén

maradt (...)“10

           

Nádas színháza szakít a személyiségre épülő drámával, csak a kollektivitás, a viszonyban való lét valóságos, az individuum halott.  A Hadfiak és Agonizáló Sebesültek név nélküliségének és személyiség nélküliségének falanszteri víziója is jelen van a szövegben11, hiszen a névadás az identitás létezésének bizonyítékát adná.

 

Formailag a mítoszokra, s kizárólagos szóbeliségükre jellemző, kötött szerkezeti elemekből álló, ismétléses építkezés találkozik  itt a posztmodern fragmentáltságának végső határaival.

A drámában viszont nemcsak látjuk a szerepáttűnések hármasait, hanem halljuk is, hiszen folyamatosan rávetülnek kurzívval jelölt, háromszor ismétlődő mondataira. Ezáltal minden háromszor lesz borzasztóbb, háromszor hangsúlyosabb, az óra háromszor érkezik el.

 

Az antikvitás a Szirénénekben nem kizárólag a mítoszok ismétléses strukúrájának követésében, a mitikus alakokban és a témában jelenik meg, hanem az ókori görög színházi gyakorlatra is reflektál, annak is arra az alapvető vonására, hogy egy vagy két, később három színésszel játsszatja el a drámák számos szerepét.

 

Ezek között a háromszor ismételt viselkedési minták és nyelvhasználati sémák között a lényeg többé nem a szereplők kiléte, hanem a tulajdonságaik lesznek, és az őket körülvevő tárgyak, amelyekről ezek a tulajdonságok visszaverődnek. Csak „olyan milyenségekről beszélhetünk, amiről nem tudjuk, kinek a milyensége.“12

 

Szirénének utolsó mondata, az „Egyszóval.“ viszont a történet s a történelem ismétlődését vetíti előre. Mindegy milyen nevet viselnek, de amíg világ a világ, ezek alapján talán mindig lesznek valahol beteg anya-fiú kapcsolatok, apa nélküli nemzedékek, mindegy, milyen okból tömeggyilkossá lett apák vagy leleplezhető Martinovitsok, Robespierre-ek és Bakunyinok.

A darab nem áll össze egyszeri, lineáris jelenetsorrá, nincs a végén mindent felszabadító, kirobbanó tanulság. A hármas hangzatok valódi zeneként működnek a szövegben. A szereplők, felettes énjük híján a skizofrénia klinikai határain túl állnak.

 

Nádas Péter mitologikus előadás-egészén, de korokon is átnéző elbeszélői pozíciója pedig lehetővé teszi, hogy ő belássa ezeket a világokat, s hogy elmondja nekünk, akik az új ciklus kezdetén, annak kialakulásának tanúi vagyunk, s a szereplőinek, elmondja a rendezőnek és a sötétben a színházi dramaturgnak.13

 

 

1 PETRI György, Utóhangok, In. Versek, Digitális Irodalmi Akadémia, 2011, 191.

2 CSORDÁS Gábor (szerk.), Párhuzamos olvasókönyv, Jelenkor, Pécs, 2012.

3 NÁDAS Péter, Szirénének, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2010, 10.

4 Az Emlékiratok könyve mottójára reflektálva: „S ő pedig az ő testének templomáról szól vala.”, mint a létre nem jövő áhított egységről. (Jn. 2,21)

5 NÁDAS Péter, Szirénének, I. m., 11.

6 NÁDAS Péter, Emlékiratok könyve, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989, 17.

7 Uo. 17. 

8 BERNÁTH Árpád, Mi hároman. Bevezetés a petrisztikába. In. Balassa Péter (szerk.) Diptychon. Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről, Budapest, 1988, 137-156.

9 NÁDAS Péter, Szirénének, I. m., 8.

10 Uo. 9-10.

11 FORGÁCS Éva, Radikális elfogulatlanság, In. Figyelő, Holmi, 2012. december 22., 1644.

12 NÁDAS Péter, János, Simone, In. Esszék, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995, 56.

13 "magyarázom tovább a sötétben / a színházi dramaturgnak" In. NÁDAS Péter, Szirénének, I. m., 8-9.



Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :