[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Világokon átvándorló egyazon csőcselék (Szerepáttűnések Nádas Péter Szirénének c. drámájában)

szerző: Szabó Lovas Emőke 2013-07-20

 

Világokon átvándorló egyazon csőcselék (Szerepáttűnések Nádas Péter Szirénének c. drámájában)

 

Nádas Péter szatírjátékának egyik legfontosabb szervezőelve, szereplőinek egymásba való áttűnése vagy felcserélhetősége nem csupán a Szirénénekben van jelen. A  Protokolltól kezdve a Takarításban, a Találkozásban és a Temetésben is, más-más formában, megjelenik. Az alakok már ezekben a korábbi színpadi művekben is úgy változnak, alakulnak, hogy lényegében soha nem lesznek egészen „készen“, ezzel is megerősítve Nádasnak a személyiségként való létezés lehetetlenségéről szóló elméletét.

 

Protokoll két polgármestere, két protokollfőnöke és két tolmácsa a darab végére ugyanazokat a mondatokat kántálja körbe-körbe, ezzel megszüntetve maguk között minden tényleges különbséget.

Takarítás szereplői, Zsuzsa, Klára, Jóska és András egymás változataiként vetülnek egymásra.

Találkozásban e helyett az azonosítás helyett ketten, Mária és a Fiú megnégyszereződnek, és a szőke lánnyal valamint a Fiú apjával „sokszorozódnak meg“.

Temetés szereplői, a Színész és a Színésznő viszont folyamatosan áttűnnek a saját, őket jelképező bábuikba.

 

Ugyanezt a sajátos szereplőteremtést, szétszerkesztési módot használja Nádas eszközként a Szirénének című drámájában is, s ezt már a darab címe is előrevetíti. A szerző viszont sokkal korábban, már az 1979-ben kiadott Leírás című novellában ír arról, mennyire zavarja íróként a sok ismétlődő első személy, hogy aztán harminc évvel később teljesen le is számoljon vele, s megírja a többé összerakhatatlan én-fragmentumok drámáját.

 

A szirének énekének említése még azelőtt, hogy bármit elkezdenénk olvasni, erősíti bennünk a kételkedést abban, hogy itt bárki bármit élve megúszhatna. A szirénákra való asszociáció pedig sugall óvóhelyet s háborút, főleg, ha például eszünkbe idézzül általa Petri György sorait:

 

„Fülemből kiolvasztom a viaszt,

és eloldozom magam az árboctól

Várom, énekeljenek

a légvédelmi szirének.“1

 

A cím teremtette olvasói elvárásoknak megfelelően Nádas szembesít is mindannyiunkat az összes történelmi katasztrófával, forradalommal s holokauszttal, végiglépkedve korokon s szerepeken.

Tanúi vagyunk nem csak a szereplők, hanem a szerző magántörténetének is, hiszen attól, hogy valaki felvonultatja és beszélteti a teljes világtörténelmet a szövegében, még nem tudhat eltekinteni saját személyiségétől s annak tragédiáitól.2 Sőt, a világszínpadon mozgó alakok szerepet kínálnak a nézőnek is, felrángatják s jól megverik, kérdezés nélkül.

 

Szirénének tehát eszmék és testek játéka s története egyben, mely eleget tesz a műfaj klasszikus követelményeinek is, gúnyol, gonoszkodik, s paródiáját állítja a hagyományos tragédia-triptichonoknak.

A szereplői s a szerzői ének már szinte a darab legelején belecsavarodni látszanak saját kusza hármasságaikba, s az sem teljesen valószínűtlen, hogy mindannyian egy-egy Odüsszeusz-alteregó megvalósulásai lennének. Mondandójuk a Protokollhoz hasonlóan szétválaszthatatlanul fonódik egymásba:

 

„miért kell nekem, épp nekem mondanom,

amit a másik mond nekem,

vagy miért vagyok a másik én,

én -“3

 

Nádas Péter Szirénénekében háromszorozódott alakok egész csoportját vonultatja fel, három anyákat, három fiakat, három Martinovitsokat, hadfiakat, leányokat, agonizáló sebesülteket, de egy dolgot véletlenül sem tesz meg velük: hármasaikat végül nem forrasztja egybe, személyiséggé. Mindezzel visszatér az Emlékiratok könyvének mitológiai és jelenbeli trinitásához is. Ezeknek a konzisztencia nélküli alakoknak a rabsága itt sem ér véget. Most sem jöhet létre az egység, s talán még mindig nem tudhatjuk három nap alatt testünkben megépíteni azt a bizonyos templomot4, mivel a szereplők hármas el-nem-rendezése véletlenül sem hozhat számukra egyensúlyhelyzetet, pozíciójukat csupán az ingatagságban találhatják meg:

 

„az egyetlen keresett helyett, hiába, hiába, mindenkor és

mindenütt kettőre lelnek, undorító vetélytársakra az egyetlen egynek

ígérkező oldalán“5

 

A „szétcsúszó életsíkok zűrzavara“6 között az egyetlen pozíció, ahonnan mindez, színház és világszínpad többé-kevésbé beláthatóvá válik, éppen az őstörténet. Az a tér, amelyben múlt és jövő elveszti valódi értelmét, s az ember végre az időtlenben élhet, lét és semmi határán. „Akárha ötven, hetven, száz évvel ezelőtt volna az, ami majd bekövetkezik.“7

 

A szereplők természetei is talán csak az archetípusok felől értelmezhetők. Ezekbe a jungi archetípusokba és Aby Warburg-féle konzerválódott indulatrendszerekbe, vagy a freudi, bennünk folyamatosan jelen lévő tudásvilágba, s különböző  történelmi szerepekbe ragadt anyák és bácsikák maszkjait látjuk folyamatosan mázolódni, kirajzolódni majd újra összekuszálódni, vég nélkül.

 

Odüsszeusz fiai is a léleknek a legmélyebb, freudi mélységei felé törekednek folyamatosan, apjukat megtalálni. Elmerülésük egyik eszközének éppen ez a testi közösség, a testek rituális befogadása tűnik.

Éppen ezért, bármilyen fájdalmas a hármasuk, bármennyire szabadulnának belőle, ahhoz, hogy a megváltás reményét ne veszítsék el, erre az egyensúlytalan kapcsolatra van szükségük.

Amíg hárman vannak, velük az isten és a semmi.8

 

„(...) ők valósággal menekülnek, habár a másik kettő

hisztérikusan visszafogná őket (...)“9

 

Visszavárunk

- kiáltja

az is, aki elment, az is, aki az istenektől kijelölt helyén

maradt (...)“10

           

Nádas színháza szakít a személyiségre épülő drámával, csak a kollektivitás, a viszonyban való lét valóságos, az individuum halott.  A Hadfiak és Agonizáló Sebesültek név nélküliségének és személyiség nélküliségének falanszteri víziója is jelen van a szövegben11, hiszen a névadás az identitás létezésének bizonyítékát adná.

 

Formailag a mítoszokra, s kizárólagos szóbeliségükre jellemző, kötött szerkezeti elemekből álló, ismétléses építkezés találkozik  itt a posztmodern fragmentáltságának végső határaival.

A drámában viszont nemcsak látjuk a szerepáttűnések hármasait, hanem halljuk is, hiszen folyamatosan rávetülnek kurzívval jelölt, háromszor ismétlődő mondataira. Ezáltal minden háromszor lesz borzasztóbb, háromszor hangsúlyosabb, az óra háromszor érkezik el.

 

Az antikvitás a Szirénénekben nem kizárólag a mítoszok ismétléses strukúrájának követésében, a mitikus alakokban és a témában jelenik meg, hanem az ókori görög színházi gyakorlatra is reflektál, annak is arra az alapvető vonására, hogy egy vagy két, később három színésszel játsszatja el a drámák számos szerepét.

 

Ezek között a háromszor ismételt viselkedési minták és nyelvhasználati sémák között a lényeg többé nem a szereplők kiléte, hanem a tulajdonságaik lesznek, és az őket körülvevő tárgyak, amelyekről ezek a tulajdonságok visszaverődnek. Csak „olyan milyenségekről beszélhetünk, amiről nem tudjuk, kinek a milyensége.“12

 

Szirénének utolsó mondata, az „Egyszóval.“ viszont a történet s a történelem ismétlődését vetíti előre. Mindegy milyen nevet viselnek, de amíg világ a világ, ezek alapján talán mindig lesznek valahol beteg anya-fiú kapcsolatok, apa nélküli nemzedékek, mindegy, milyen okból tömeggyilkossá lett apák vagy leleplezhető Martinovitsok, Robespierre-ek és Bakunyinok.

A darab nem áll össze egyszeri, lineáris jelenetsorrá, nincs a végén mindent felszabadító, kirobbanó tanulság. A hármas hangzatok valódi zeneként működnek a szövegben. A szereplők, felettes énjük híján a skizofrénia klinikai határain túl állnak.

 

Nádas Péter mitologikus előadás-egészén, de korokon is átnéző elbeszélői pozíciója pedig lehetővé teszi, hogy ő belássa ezeket a világokat, s hogy elmondja nekünk, akik az új ciklus kezdetén, annak kialakulásának tanúi vagyunk, s a szereplőinek, elmondja a rendezőnek és a sötétben a színházi dramaturgnak.13

 

 

1 PETRI György, Utóhangok, In. Versek, Digitális Irodalmi Akadémia, 2011, 191.

2 CSORDÁS Gábor (szerk.), Párhuzamos olvasókönyv, Jelenkor, Pécs, 2012.

3 NÁDAS Péter, Szirénének, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2010, 10.

4 Az Emlékiratok könyve mottójára reflektálva: „S ő pedig az ő testének templomáról szól vala.”, mint a létre nem jövő áhított egységről. (Jn. 2,21)

5 NÁDAS Péter, Szirénének, I. m., 11.

6 NÁDAS Péter, Emlékiratok könyve, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989, 17.

7 Uo. 17. 

8 BERNÁTH Árpád, Mi hároman. Bevezetés a petrisztikába. In. Balassa Péter (szerk.) Diptychon. Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről, Budapest, 1988, 137-156.

9 NÁDAS Péter, Szirénének, I. m., 8.

10 Uo. 9-10.

11 FORGÁCS Éva, Radikális elfogulatlanság, In. Figyelő, Holmi, 2012. december 22., 1644.

12 NÁDAS Péter, János, Simone, In. Esszék, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995, 56.

13 "magyarázom tovább a sötétben / a színházi dramaturgnak" In. NÁDAS Péter, Szirénének, I. m., 8-9.



Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :