[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Warhol and after

szerző: Mayer Kitti Hanna 2010-05-17

 

Warhol and after

... avagy az „itatós” munkától a halhatatlanságig

Legyen szó akár művészettörténészekről, teoretikusokról vagy a laikus szemlélőről, abban nagy valószínűséggel megegyeznek a vélemények, hogy nélküle a huszadik század (művészete) nem lett volna olyan, amilyen. S nem csak haláláig, az 1987-es esztendőig volt jelenléte meghatározó az amerikai művészvilágban, hanem az a mai napig, Amerikán túl is. Warhol tulajdonképpen saját sorsát teljesítette be, tudatosan igyekezett kialakítani a róla alkotott képet: „csak úgy lehetsz sztárrá, ha mindenki rólad beszél”.  Márpedig róla elég sokat beszéltek, s beszélnek ma is. Állítólag „az életéről és a művészetéről összeírt lapok kiterítve félig körülérnék a Földet”, ami azóta (Klaus Honnef ezt a kijelentését még 1994-ben, a Warholról szóló monográfiában vetette papírra) nagy valószínűség szerint módosult, bekebelezte az egész planétát, s ennek mindannyiunk Andyje bizonyára csak örülni tud. Ő, aki úgy nyilatkozott, hogy festményei és filmjei mindent elárulnak róla, valójában épp az ellenkezőjét érte el: már életében legendás alak volt, s mindenki szerette volna (s szeretné ma is) megtudni, milyen is volt valójában az igazi Andy Warhol. Sokan próbálkoztak már lerántani a leplet róla, ám a komoly és mélyenszántó ideológiák valahogy nem illenek a képbe: erőltetettnek érezzük, ahogy Andyhez (mint az összes többi művészhez eddig) próbálnak nyúlni. Kétségkívül van némi hasonlóság közte és az olyan klasszikusok között, mint Michelangelo vagy Peter Paul Rubens (még ha ez elsőre légből kapott párhuzamnak is hangzik). A kanonizálás folyamata pedig már önmagában azt jelenti, hogy Andy Warhol a szelektálásnak megfelelt, s bekerült abba a kalapba, amit huszadik századi, modern művészetnek (vagy egyszerűen csak „a” nagybetűs művészetnek) nevezünk. A laikusok persze, most is (mint azt már eddig számos más esetben megszokhattuk) felháborodva és fejüket csóválva tehetik fel azt a bizonyos nagy kérdést, miszerint: ez művészet? Annak ellenére (vagy talán éppen azért), hogy ma már mindenféle művészettel találkozhatunk, mindenféle megfogalmazásban és médiumon keresztül, még mindig ez a kérdés jár a fejünkben, amire egyértelmű és konkrét válaszokat szeretnénk kapni. Efféle válaszok márpedig nincsenek. „A művészet nem definiálható, méghozzá nem azért, mert nincs határ, hanem azért, mert ezt a határt nem lehet a szokásos módon kijelölni”, írja Wittgenstein. Az intézményes rendszer elfogadásával, a művészi intenció meghatározásával, vagy a kanonizálásnak fejet hajtva a kérdés megválaszolása már csak a mi személyes preferenciáinkon múlik, ami azonban megint csak szubjektív természetű, tehát megkérdőjelezhető dolog. Az igazság megismeréséhez tehát nem jutottunk közelebb. Sőt, talán ugyanott tartunk, ahonnan elindultunk.
Warholnál a felháborodás tárgya az, hogy mechanikus módon, tömegcikként használja fel és sokszorosítja az élvezeti cikkeket (Coca-Cola, Brillo doboz, Campbell leves, Heinz göngyöleg). Ugyanígy jár el a ’60-as évek sztárjaival (Elvis Presley, Marilyn Monroe, Liz Taylor, Mick Jagger), ismert személyiségeivel (Erzsébet angol királynő, Mao Ce-tung, Jackie Kennedy, Leo Castelli), alkotótársaival (Robert Rauschenberg, Joseph Beuys). Megsokszorozza alakjukat (akár egy vásznon belül többször is), maszkká redukálja az emberi arcot. Fogyaszthatóvá teszi a művészetet. Üzletet csinál belőle. És gyönyörködik benne. „Festőösztönöm azt súgja: »Akkor lesz jó, ha nem gondolkodsz rajta.« Ha döntened, választanod kell, rég rossz. És minél több dologról döntesz, annál rosszabb.”
És itt látszik megdőlni leginkább, hogy Warhol művészetében valamiféle hihetetlen és feltárhatatlan mélység lappangana, ami csak arra vár, hogy megfejtsék. Az Egyesült Államokban uralkodó absztrakt expresszionizmust követően az embereknek valami könnyen érthetőre és élvezetesre volt szükségük. Az absztrakció már önmagában „megfekszi az ember gyomrát”, később pedig, amikor pedig betéved a galériába, és szembe találja magát egy tucat Coca-Colás üveggel és kétdolláros bankjeggyel, azt hiszi, ez valami beugratós kérdés. Jackson Pollock, Mark Rotko, Franz Kline, Clyfford Still és Barnett Newman idealista, befelé forduló, erősen maszkulin jellegű festészete után (amit a szem addigra már, ha nem is megértett, de mindenképpen megszokott) „a művészvilágot úgy érte a pop art, mint derült égből a villámcsapás, és így is fogadta: félelemmel”.
A nagy tekintélyű műkritikus, Clement Greenberg határozottan kijelentette (talán Jackson Pollock iránti elfogultsága miatt), hogy a pop „csupán múló epizód az ízlés történetében”. A szaktekintély, aki Pollockról úgy nyilatkozott, hogy a huszadik század legnagyobb amerikai festője lesz, ezúttal „mellényúlt”. A pop egyre nagyobb méreteket öltött, s pestisként fertőzte meg a médiumokat, a különböző művészeti ágakat, s ez a megtermékenyítő erő a mai napig érezteti hatását. Gondoljunk csak arra, hogy bár Warhol, a pop királyának neveztetett, később kénytelen volt (tudtán kívül ugyan) megosztani ezt a címet (még ha más értelemben is) egy másik, igencsak ellentmondásos személyiséggel, Michael Jacksonnal.
Warhol furfangos módon fogta ki a szelet a művészet vitorlájából, s vitte be a kiállítóterekbe a populáris kultúrát. Ami ekkor még ténylegesen csak „népbetegségnek” és polgárpukkasztásnak hatott, később már a magas kultúra részévé vált, s ilyen módon teljesen átértékelődött. Ugyanúgy, ahogy Jeff Koons giccsművészete is elfogadottá vált (neve pedig már inkább egyfajta brandként funkcionál), vagy Mike Bidlo ténykedése, aki úgy használta fel akár Warholt, akár Pollockot, mint jól működő márkaneveket. Arról már nem is beszélve, hogy a művészi intenció, a személyes kézjegy problémáját is felvetette azzal, hogy újraalkotta Pollock dripping-festményeit és Warhol Brillo dobozait, Marilyn-szitanyomatait.
Warhol nem a nem-megértett művész bőrébe szeretett volna bújni. Bevallása szerint ugyanis az ő képein nincs mit megérteni. „A pop art nem a tiltakozás művészete vagy antiművészete, mint a dada, hanem annak a dokumentuma, hogy a művészek elfogadják a fogyasztói társadalmat, és beilleszkednek”, fogalmazta meg Gerhard Richter. A beilleszkedés ebben az esetben a fogyasztói társadalom attitűdjének felvételét jelenti, alkalmazkodást a fogyasztási szokásokhoz, a javak megteremtését, nagy számban történő előállítását, a fridzsidertől a galériáig, felhasználva Amerika csillagait, szimbólumait, legyenek azok akár húsvér emberek, akár élvezeti cikkek. Warhol tulajdonképpen egy (illetve „a”) Coca-Colás üvegben látja az amerikai társadalom manifesztálódását, ami a televízióban látott reklámokkal kiegészülve az egyszerű halandótól egészen az elnökig ível. „Az a klassz ebben az országban, hogy Amerika kezdte el azt a hagyományt, hogy a leggazdagabb fogyasztók lényegében ugyanazokat a holmikat vásárolják, mint a legszegényebbek. Nézed a tévét, látod benne a Coca-Cola reklámot, és tudhatod, hogy az Elnök is kólát iszik, Liz Taylor is kólát iszik, és akkor azt gondolod, te magad is ihatsz kólát.” Ezzel összecseng a tizenöt perc hírnévvel kapcsolatban tett kijelentése. Ezek a megfigyelések, ha nem is a társadalom jobbá tételét szolgálják (mi sem áll távolabb a pop art-tól), mégis fontos kordokumetumnak tekinthetők, hiszen képet adnak az amerikai társadalom mibenlétéről.

Nemsokkal ezelőtt Warhol Peter Paul Rubenshez merészeltük hasonlítani. Ha a két személyiség merőben el is tér egymástól, egy valamiben mégis összekapcsolódnak, ez pedig nem más, mint maga a munkamódszer, amivel dolgoztak. Tudvalevő, hogy a reneszánsz, illetve barokk mesterek tanoncokat fogadtak fel maguk mellé, akik egy nagyobb kompozíció megfestésében a segítségükre voltak. A festőművész azonkívül, hogy a lényeges vonásokat (például a Madonna arca) megfestette, a kivitelezés további részét kis segédeire bízta, így neki elegendő ideje maradt egyéb ügyei, mint például különböző szerződések megkötésére, mecénási kapcsolatok kiépítésére. Rubens (a későbbi, Warholéhoz hasonló) „gyárat” hozott létre, ahol külön segéd felelt a tájképi vagy állattetem-ábrázolásokért. Később aztán a művész személye köré olyan rózsaszín felhő került, ami szinte már természetfeletti, de mindenképp isteni magaslatokba emelte az alkotót. A mechanikusság – mint a már említett tájképi részletek megfestése – hangsúlyozása, úgy gondolták, csorbíthatja a művész „művész” attitűdjét. A camera obscura használatával Vermeer még nem lett silányabb festő, még ha a közvélemény úgy is tartja, hogy művészetben a segédeszköz nem megengedett. Ez azonban semmi másról nem árulkodik, mint szűklátókörűségről, arról nem is beszélve, hogy a technikai fejlődés figyelmen kívül hagyásával, nem lenne sem fotó-, sem pedig videóművészet (csak hogy a legkézenfekvőbbeket említsük).
Warhol a „Factory”-ban hasonlóképpen járt el a szitanyomatokkal. Hogy rátalált a szitázás technikájára, nem lehet véletlen. Sokan elfelejtkeznek róla, hogy Warhol reklámgrafikusként kezdte pályáját, s először cipőket rajzolt a „Glamour”-nak. Tina Frederics tetszését elnyerték Warhol rajzai, de megmondta neki, hogy a lapnak jelenleg csak cipőket ábrázoló rajzokra van szüksége. „Mikor cipőket rajzoltam a magazinokba, darabonként fizettek, úgyhogy ha tudni akartam, mennyit kapok, csak megszámoltam, hány cipőt rajzoltam. A cipőrajzaim száma vezérelte az életem – megszámoltam őket, és tudtam, mennyi pénzem van” – mondja Warhol néhány évvel később.  Ezeket a rajzokat afféle „itatós” technikával készítette, mely eljárás során voltaképpen az eredeti ceruzarajzot is megsokszorozta, és ilyenformán „leértékelte” az eredeti fogalmát. Tulajdonképpen a sokszorosítás szolgálatába állította rajzait, s ugyanúgy járt el, ahogy annak előtte más sokszorosító technikával – mint a fametszet, rézmetszet, litográfia – tették. Innen már csak egy lépés volt eljutni a szitanyomtatásig, amivel aztán Warhol elfoglalhatta az őt megillető helyet.
Ő ugyanis társaihoz hasonlóan „tiszta” művész szeretett volna lenni. Az elutasítások fényében azonban egy kisebb kerülőúttal ugyan, de mégiscsak elérte célját, s a végeredményt tekintve lehet, hogy ez a stratégia kifizetődőbbnek bizonyult, mint a többi tiszta művészetet művelő esetében. Mi másból meríthetett volna, ha nem a reklámgrafikából. Pályája elején szórakoztató rajocskákat készített akvarellel (egy sült malac, egy hot-dog) itatóspapírra, melyeken édesanyja kézírása is szerepelt. Ezeken a rajzokon még megmaradt a művész saját kézjegye, s ily módon az alkalmazott grafikai munkái sokkal inkább tekinthetők tiszta művészetnek. Míg a szitanyomatokkal teljesen mechanikussá válik a mű elkészítési folyamata (ezért is végezték segédei az efféle munkálatokat), s ezáltal épül be alkalmazott grafikaként a kiállítótérbe, a tiszta művészet szentélyébe.

Hogy lehull-e valaha is az a (feltételezhetően) láthatatlan lepel Andy Warholról, avagy az idő elteltével csak még több cédulát és ólomsúlyú teóriát gyártanak hozzá, nem lehet tudni. Tagadhatatlan azonban, hogy lénye és munkássága sosem hagyja majd nyugodni sem a teoretikusokat, sem pedig a laikusokat. Mindig lesz kiállítás, ami foglalkozni fog vele (mint amilyen a bécsi Albertinában megrendezett, autókat ábrázoló szitát bemutató tárlat volt mostanság). Mindig lesz elegendő albumszerkesztő, aki új tematika köré rendezve új kötettel igyekszik bemutatni mindannyiunk Andyjét, aki „egyszerre volt szemérmes és magabiztos, tartózkodó, amikor magáról kellett beszélnie, és mégis biztos tudatában (volt) annak, hogy ő valaki, aki közfigyelmet érdemel”.

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :