Ez a levél amolyan vallomásféle. Idén ünnepled századik születésnapodat, túl a teljességen, valahol az emberfölötti szférában, de hiszem, hogy mégis eljut hozzád ez a pár szó, ez a köszönet, ami megillet.

 

Sok mindent kell neked megköszönnöm, mester. Hogy négy csillag közt alhattam, míg te varázséneket énekeltél nekem. Hogy őszi éjjeleken izzott a galagonya ruhája, hogy a téli havon száncsengővel siklottunk, hogy elrobogott mellettünk Haragosi kicsi kocsija, talán épp a Harap utca három alá sietett, Kutyafülű Aladárhoz. Néha szél jött, tekergett, kavargott, didergette az eperágat, néha sármány ült az aranyágon, aztán elmélázhattam azon is, milyen lenne a világ, ha rigó lenne. Megérezhettem Buba fájdalmát: hiába csorgatná csillagként a földre sárga fényét, ha nem térhetne haza többé. 

 

Te olyan voltál a verseiddel, mint egy hazatérés. Biztonságos otthon, csodálatos szavakból épített, ritmussal jól aládúcolt vershaza. Olyan kincs voltál, melyet tovább tudtam adni a saját gyermekeimnek.

 

Nekik is fújta fuvoláján a dalt a sármány, letyepetyéztek az asszonyok, paripánk csodaszép pejkó lett, és voltunk együtt tűzben „fa pajazsa”, vízben „puva mova”, a  csupa nádszál tó vizébe pedig egy-két kacsa „odatáskájt”. A lányom viszont erélyesen tiltakozott az ellen, hogy őt maradéknak minősíted, hisz előbb a szőkék, aztán feketék, végül barnák, ő meg vörösként a vers végére került. De azért később ő is önfeledten táncolt Bóbitával, és sajnálta a liba-pék odaégett kenyerét.

 

És még valamit meg kell neked köszönnöm, Sándor bácsi. Egy véletlenül rám-talált tündérszerelmet. Tudom, perzselődhetek tőle, fájhat mindenem, bandukolhatok a lelketlenek közt, s nem léphetek a szobádba mégsem. De egy pici szó-szegletbe – ahol a szavaid csak nekem szólnak – mégis bocsáss be!

 

Szeretettel, Zsuzsa