[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Zsiga bácsi

szerző: Nagy Enzoe Zoltán 2013-02-10

 

Zsiga bácsi

 

Lehettem olyan hatéves. Esténként tejért jártunk a faluba a nővéremmel. Napnyugta után, a sötétben, tőlünk számítva körülbelül a nyolcadik házhoz kellett elmennünk, ott tartottak tehenet, és mértek ki friss tejet.
Olyankor mindig elhaladtunk egy ház mellett, amelynek udvarán, az óriási orgonabokrok mögött hatalmas sötétség volt. Mindig félelmet keltett bennünk, egyrészt már az érzékelhető közelsége is ennek az ismeretlen sötétségnek, másrészt az ottlakók nem mindennapi élete. Nemegyszer átmentünk az út másik oldalára, hogy ne kelljen e ház előtt elhaladnunk.

 

A ház lakóját Daróczy Zsigmondnak hívták.
A faluban őt afféle saját útját járó embernek tartották. Emlékszem, sokszor áthallatszottak felőlük hozzánk a hangos méltatlankodások zajai, a különféle szólamok, kiabálások, és többször voltam szemtanúja a vén Daróczy mámoros prédikácóinak is.
Naiv, gyermekkori félelmünket ezek az élmények is táplálhatták.

Majd eltelt néhány esztendő.
 

Apámnak volt egy kölcsönkapott háza, amelyet műteremként használtak a festőbarátaival. Míg egy nap eszébe nem jutott a tulajdonosának, hogy neki is szüksége van rá, így apám kénytelen volt új műterem után nézni. Nem kellett sokáig keresgélnie, mindjárt akadt is egy épültet, ahová beköltözhetett a festékeivel, vásznaival és néhány, még csak álmaiban élő ihletével.
Ama bizonyos sötét udvar első házába!
Ekkor már nagyobb gyerek voltam, de még mindig elevenen élt bennem az esti frissen fejt tej illata és az a sejtelmes félelem is, amit a Daróczy-udvar iránt éreztem.
Nagy izgatottsággal vártam, hogy bejáratos leszek ide, ráadásul legálisan, és megismerhetem e titokzatos pontját a világnak.
A sok művészetpártoló barát mellett én is segítettem apámnak a költözésben. A háznak jólesett az emberi közelség és a gondoskodás. Újjáéledt, örömmel szívta a  falaiba, a függönyökbe a rég nem érzett, friss illatokat.
 

Ahányszor csak a portára léptem, annyiszor kémleltem hátra a kert felőli házba, hátha megpillantom Daróczyt, a falu különleges emberét. Nem volt ott. Majd többször hátra merészkedtem, belestem az ablakon, várva, hogy megláthatok valamit, valami érdekeset.
Így, közelről nézve az egész már nem tűnt olyan félelmetesnek. Inkább csalogatott a ház és a lakója, aki miután megbarátkozott jelenlétünkkel a közössé vált udvaron, kijött és tisztelettel köszöntött minket. Személyesen, Daróczy Zsigmond!

Apám mellett állva próbáltam közömbös képet vágni, nehogy eláruljam, hogy valamikor mennyire tartottam tőle. Ő pedig mosolyogva biztatott, hogy fogjunk kezet.
Ahogy ő felnézett apámra, legalább akkora megtiszteltetést éreztem én is, hogy megismerhettem.

 

Ekkoriban kezdtem el érdeklődni a fényképezőgépek iránt.
Történt egyszer, hogy otthon a tévé előtt ültem, apám pedig a kanapén heverészett. Kétszer egymás után elsötétült az ablak, jelezve, hogy – szó szerint – nagy vendégek érkeztek a házhoz. A szüleim ismerősei voltak, két hatalmas, dionüsszoszi jelenség: Fero Hauskrecht és Huszár Tibor.
Tiborból – aki ülve is magasabb lehetett, mint én állva – csak úgy dőlt a szó. Mindenkit lenyűgözött a történeteivel, képtelenség volt nem rá figyelni.

Nálunk töltöttek néhány napot, és mindent lefotóztak!

 

Lestem a számomra elérhetetlen felszereléseiket, amelyeken ilyen feliratok álltak: Leica, Nikon, Linhof technika… Azt sem tudtam, hogy mit jelentenek.
Csodáltam, hogy Tibor, ahová csak belépett, mindenütt otthon volt, és akiket csak lencsevégre kapott, láthatóan megtisztelve érezték magukat.

A házban keresgélve aztán találtam egy Sziluet-Elektro nevű fényképezőgépet, amelyet azonnal ki is sajátítottam. Kezemben a szovjet ipar e büszkeségével én is fotósnak éreztem magam. (Persze csak titokban, hiszen silány változat voltam a barátainkhoz képest.)
Viszont megtetszett a gondolat, hogy ezzel ellophatok, megőrizhetek tűnékeny pillanatokat.

 

Több hetes műtermi látogatás után, ebből az indíttatásból, egyszercsak összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem: „Mi lenne, ha lefotóznám, Zsiga bácsi?”
”Csak egész nyugodtan, gyermekem!”– biztatott Daróczy.
Nekem se kellett több. Minden lehetőséget megragadtam a fotózásra.
Boldog voltam és elégedett az élettel és a helyzettel. Hogy nemcsak fényképezőgépem van már, hanem lett egy szerethető alanyom is, aki ettől kezdve még hosszú évekig viselte minden mepróbáltatását annak, hogy őt fotózom.
Én pedig élveztem minden pillanatot.

 

Próbáltam minél több időt Zsiga bácsival tölteni, minden évszakban és legkülönfélébb napszakokban. A nála töltött hosszú évek sok mindenre megtanítottak. Mindenekelőtt arra, hogy meglássam, észrevegyem, milyen kevés is elegendő tud lenni ahhoz, hogy egy ember a boldogság teljességét élje meg.

 

Egyik este Zsiga bácsi szomorúan fogadott. Elmondta, hogy beszakadt a pincéje. Hozzátette azt is, hogy ha Isten erőt ad neki, holnap elkezdi a helyreállítást.
Elfogódva jutott eszembe apám egyik írása, ami arról szólt, hogy Liucsi éhes volt, és imádkozott az Istenhez, hogy adjon neki kenyeret. Azt válaszolta Isten, hogy nem ad neki kenyeret, de ad neki erőt, hogy elvesse a zabot, amiből majd kenyeret készíthet. És Liucsi ma áldja az Istent.

Soha nem láttam sírni Zsiga bácsit, de akkor annyira fellelkesült, hogy örömében könnyes lett a szeme.
Aztán láttam azt a szenvedést, azt a sziszifuszi küszködést a hóban, latyakban, amit a pince helyreállításánál végzett.

 

Néhány nap elteltével az udvaron várt, hátravezetett. Kitárta karjait az elkészült pince előtt, némán, boldogan rámutatott, hogy íme a Mű!
Látva a „mű” ferde gerendáit, megroggyant alakzatát, nem tudtam eldönteni, nevessek-e vagy sírjak. Az utóbbi történt, nem mintha direkt akartam volna…

 

Majd beinvitált a pincébe, leültünk egy bennünket éppen csak megbíró lócára, és mindketten megcsodáltuk a tákolmányt, mint az emberi alkotás remekét.
Ekkor kínált meg először, immár az új tetők alatt, a pincéjében őrzött nedűvel. Nagyon kíváncsi voltam, milyen is az a bor, ami olyan jó kedvet ad az embernek.
Elmondhatatlan íze volt. Hasonlított a testté vált Igéhez. Mindazt, amit láttam és tapasztaltam Zsiga bácsi körül, most anyagában is megízlelhettem: szenvedés és öröm, küszködés és jókedv egyszerre volt benne Zsiga bácsi borában.

Aztán még Zsiga bácsi kérésére egy táblát is készítettem, melyen ott állt, hogy a pince mikor épült, és hogy mikor lett felújítva...

 

Közel tíz esztendőn át több ezer felvételt, több órás filmet és hanganyagot rögzítettem róla. Láttam az életnek örülni, imádkozni, láttam őt enni és inni. Láttam dolgozni, az udvaron fát vágni, szőlőjét kapálni, és bűneitől az udvarát tisztára seperni. Láttam a barátaival együtt örülni. És soha nem láttam elégedetlenkedni.
Majd láttam gyengülni, végül meghalni.

Apámmal ketten temettük, Kisgéresben. Én mondtam el sírja felett a feltámadás Igéit. Láttam a rögöket is, melyek betakarták földi testét.

 

A tábla pedig talán még most is ott van valahol. Bár már nem hirdeti a hely dicsőséges múltját. Valahol betemetve pihenhet az egykor felújított, ma már nem létező pince romjai között, és őriz egy emléket, hogy én is voltam, egykor én is éltem...

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :